Mindmáig alkalmazott anyag a fogászati [[tömés]] során az amalgám.<ref>[{{Cite web |url=http://www.fogaszat.org/cikkek/amalgam_fogtomes.html/ |title=Fogaszat.org] |accessdate=2011-09-05 |archiveurl=https://web.archive.org/web/20130616003020/http://www.fogaszat.org/cikkek/amalgam_fogtomes.html/ |archivedate=2013-06-16 }}</ref> Higany és [[ón]] ötvözetből álló fogtöméseket már az [[Ókori Kína|Ókori Kínában]] is alkalmaztak, körülbelül Kr. u. [[600]] körül.<ref name="Fazekas">{{cite book | author=Fazekas Árpád | title=Megtartó fogászat és endodoncia | year=2006 | publisher=Semmelweis Kiadó | pages= 49 | isbn=963-9656-12-7}}</ref> [[1818]]-ban Louis Regnard egy 68 °C olvadáspontú, [[bizmut]]ot, [[ólom|ólmot]], [[ón]]t és higanyt tartalmazó amalgámot állított elő, melyet kis darabokban helyeztek a fogüregbe, majd ott egy felforrósított műszerrel olvasztottak egybe. Egy évvel később Charles Bell angol kémikus fedezte fel azt a lehetőséget, hogy ezüstdarabokat higannyal összekeverve alakítható pasztát hozhat létre. Ez a paszta később fémötvözetté keményedett. Ebből a felismerésből fejlődött ki a fogászatban mindmáig használt fogtömési technológia, melyet a felfedezés után nyolc évvel már használtak fogtömésre. Townsend [[1845]]-ben [[ezüst]]–ón amalgámot készített, melynek az optimális összetételét kísérletesen [[Greene Vardiman Black|Black]] állapította meg 1896–ban.
E lassan kétszáz éves fogászati technológiának két előnye van. Egyrészt a kívánt amalgámmennyiség a helyszínen gyorsan elkészíthető keveréssel. Másrészt a mai tömőanyagok közül is az amalgám és a [[kompozit (fogászat)|kompozitok]] felelnek meg leginkább olyan rágófelszíni tömések elkészítésére, amelyek nagy rágóerőknek vannak kitéve. Az elkészült amalgám nem oldódik.
