„Richard S. Ewell” változatai közötti eltérés

1848-ban Mexikóból hazatérve Ewell Jefferson Barracksban jelentkezett szolgálattételre. Augusztusban egészségügyi eltávozásra ment otthonába. Annak véget értekor, októberben a [[pennsylvania]]i [[Carlisle Barracks]]ba, a [[maryland]]i [[Baltimore]]-ba és a virginiai [[Richmond (Virginia)|Richmondba]] kellett mennie, toborzókörútra.{{refhely|Pfanz2|83. o.}} A ranglétrán való kapaszkodásban fontos volt, hogy ne engedjen a hadsereg kötelékébe visszatérni egy jómagát rangban megelőző főhadnagyot, a korábban leszerelt James W. Schaumburghot. 1849 márciusában Ewell az ezred tisztjeinek véleményével Washingtonba ment Schaumburgh visszatérését opponálni. A sikeres könyöklési akciót nem tudta megismételni [[Lucius B. Northrop]] főhadnagy esetében. Northrop 1843 saját maga 1843-as térden lővéselövése után leszerelt és a gyógyászat iránt kezdett érdeklődni. Orvosi karrierje azonban nem vezettvezetett sehova és 1848-ban korábbi rangja visszakapását kérelmezte. [[Jefferson Davis]] szenátor közeli barátja volt, aki befolyását latba vetette érte és Northrop visszatért az 1. dragonyosezredbe. Mivel a rangot szenioritás alapján osztották, 1848. augusztus 12-én Ewellt megelőzve előléptették századossá. A kudarc után Ewellnek még egy évig, 1849. augusztus 4-ig kellett várnia saját századosszázadosi kivezésére.{{refhely|Pfanz2|83-84. o.}}

1850-ben a toborzókörút véget ért és az új-mexikói Fort Defiance-ben kellett határvidéki szolgálatra jelentkeznie.{{refhely|Cullum}} Ewell számára a napok szakadatlan egyformaságú rutinból álltak. Hogy ennek unalmát megtörje, kertet gondozott, madarakat lőtt és horgászott. Másokat is erre biztatott, bátyjának elmondta: “Hacsak nem iszunk, vagy szerencsejátékot űzünk, az abszolút unalmat távoltartandó szükséges valamivel élénken tartani az érdeklődésünket. ... valami triviális semmiségre van szükség, ami leköti figyelmünket és nem hagyja felfedezni, hogy csak egy triviális semmiség.” Az unaloműzés másik módja a társasági összejövetel, beszélgetés volt. A határvidéki tisztektől elvárták, hogy mindenféle utazóknak menedéket, szállást nyújtsanak. ''„Egy hete már egy francia papot szállásoltam és inkább jöjjön rám a hét évig tartó viszketés mint hogy viszontlássam,”'' panaszkodott Lizzienek írt levelében. ''„A házam tiszta fogadó és teljesen kivagyok ezeknek az embereknek a szégyentelen és mérhetetlen tolakodásától.”''{{refhely|Pfanz|Bevezető, XXVIII. o.}}