„Saturn V” változatai közötti eltérés

Nincs méretváltozás ,  2 hónappal ezelőtt
a
zárójel
(szabad visszatérés pályája)
a (zárójel)
Az ún. TLI manőver (Trans Lunar Injection – Holdirányú hajtóműgyújtás) az egyik különlegessége volt a rakétának, ekkor ismételten be kellett indítani a hajtóművet. (A rakétatechnikában általában a hordozóeszközök egyszer használatosak abban a tekintetben is, hogy egy felbocsátás, vagy más manőver során a beindítástól a leállásig egyetlen manőver történik, kifogy a hajtóanyag és soha többet nem használható az eszköz. Az S–IVB abban volt más, hogy ezt többször leállíthatónak és indíthatónak tervezték.) A TLI természetesen az irányítás külön engedélyével történhetett meg 2 óra 44 perccel, kb. másfél Föld körüli fordulattal a floridai startot követően.<ref name="SVFM"/><ref name="MIT_TIS"/>
 
A holdirányú manőver mintegy 6 percig (335 másodpercig) tartott, amikor az űrszerelvény közel a második kozmikus sebességre, 11,2&nbsp;km/s-ra gyorsult. Ennek a pályának az volt a sajátossága, hogy egy energiatakarékos pályán közelítették a Holdat, és az égitest gravitációját használták nagyrészt, hogy az űrhajót odaérkezvén befogja és az pályára álljon körülötte, viszonylag kicsi fékező gyújtással. A manőver érdekessége volt, hogy a Föld–Hold távolságból az adódna, hogy azt a 11,2&nbsp;km/s kezdősebességgel alig több mint 10 óra alatt megtette volna az űrhajó, az út mégis több mint 3 napig tartott. Ez egyrészt amiatt volt, hogy a pálya nem volt egyenes, azaz nem számítható közvetlenül lineárisan az idő, hanem egy elnyújtott „S”-alakú ívet írt le az [[űrhajó]] az űrben a [[Föld]] és a [[Hold]] között. (ezEz a szabad visszatérés pályája. Ha ugyanis nem sikerül a Hold körüli pályára ráállni, ez a pálya energiafelhasználás (hajtómű indítás) nélkül visszatér a Földre. Másrészt – és ez a nagyobb hatású jellemző – minden a Földről indított eszközt a Föld gravitációja megpróbál visszahúzni, és ezt csak az a tárgy képes legyőzni, amely nagyobb kezdősebességgel (az ún. második kozmikus sebességgel) indul, mint amit a Föld gravitációja még képes visszavonzani. Tehát a Földtől távolodó űreszközöket az égitest gravitációja visszahúzza, ezzel az elérhető sebességét csökkenti. Ez csak akkor változik meg, ha valamilyen másik égitest (pl. a Hold) gravitációs hatása alá nem kerül. Amint ez megtörténik, az űrhajó ismét gyorsulni kezd. A Föld–Hold rendszerben ez a pont, amikor a Hold gravitációja erősebb lesz, mint a Földé, nagyjából az út 80%-nál, úgy 320.000&nbsp;km távolságban van. A Holdhoz induló űrhajók így egyre lassulva repültek kifelé, egészen eddig a gravitációs váltópontig, ahol a sebességük körülbelül a kezdősebesség nyolcadára zuhant vissza és szinte vánszorogva lépték át ezt a pontot, ahol a másik [[égitest]] hatása alá kerülve ismét gyorsulni kezdtek.<ref name="SVFM"/><ref name="MIT_TIS"/>
 
Az S–IVB utolsó manőverére (pontosabban az utolsó olyan manőverre, amelyben az S–VIB még mint a Holdhoz tartó űrhajórendszer részeként vett részt) 40 perccel a holdirányra állást követően került sor. A manőver neve „Helyzetváltoztatás, dokkolás és kivontatás” ''(Transposition Docking and Extraction)'' volt, amelynek során az Apollo parancsnoki és műszaki egység levált az S-IVB-ről, pár tucat métert előre manőverezett tőle, mindeközben az űrhajó alatt egy burkolatban (vagy másképpen adapterben) helyet foglaló holdkomp fölül lerobbantották a takarólemezeket, amely így szabaddá vált. A parancsnoki űrhajó a saját kereszttengelye körül egy 180 fokos fordulatot csinált (és lényegében háttal a menetiránynak repült tovább), majd visszaaraszolt a [[holdkomp]]/S–IVB kombinációhoz és összedokkolt a holdkomppal. Utolsó aktusként a parancsnoki űrhajó kormányfúvókái segítségével a holdkompot kivontatták az S–IVB-beli tárolóhelyéről és az összekapcsolt két űrhajóegység, valamint a rakétafokozat szabadon, egymástól függetlenül haladt tovább.<ref name="SVFM"/><ref name="MIT_TIS"/>