„Magánhangzó-harmónia” változatai közötti eltérés

A magyarban a magánhangzó-harmónia elsősorban a magánhangzók két, a képzési helyük (nyelvállás) szerinti kategóriába tartozása szerint valósul meg. Ezek egyike az elöl képzetteké: ''i, í, e, é, ö, ő, ü, ű'', a másik a hátul képzetteké: ''a, o, ó, u'', ''ú''. Ezek az elnevezések viszonylag újkeletűek. Használja őket például Siptár (2006),<ref name="siptar">Siptár 2006, 15–17. o.</ref> valamint Kálmán és Trón (2007).<ref>Kálmán – Trón 2007, 96. o.</ref> Hagyományosan a [[Zene|zenéből]] átvett, a [[hangszín]]re vonatkozó terminusokat használnak: az elöl képzetteknek a „magas” felel meg, a hátul képzetteknek pedig a „mély”.<ref>Használja például Balogh 1971 (28. o.), Nagy 1980 (25. o.) és A. Jászó 2007 (123. o.).</ref> Előfordulnak még az elöl képzettekre a „[[Palatális hang|palatális]]” vagy „világos”, a hátul képzettekre pedig a „[[Veláris hang|veláris]]” vagy „sötét” [[jelző]]k.<ref>Például Szende – Kassai 2001-ben (14. o.).</ref> Az ''á'' magánhangzónak sajátos a helyzete. Elöl képzett ugyan, de közelebb áll a hátul képzettekhez, mint a többi elöl képzett, és [[Analógia (nyelvészet)|analóg]] módon az elölképzett ''é''-vel, amely az ugyancsak elöl képzett ''e''-vel váltakozik (pl. ''kéz/kezek''), az ''á'' a hátul képzett ''a''-val váltakozik (pl. ''nyár/nyarak''), ezért a magánhangzó-harmónia szempontjából a hátul képzettek közé tartozik.<ref>Siptár 2006, 15. o.</ref>