„Magánhangzó-harmónia” változatai közötti eltérés

a
nincs szerkesztési összefoglaló
a ([061] <ref> hibás központozással AWB)
a
== A magyar nyelvben ==
 
A magyarban a magánhangzó-harmónia elsősorban a magánhangzók két, a képzési helyük (nyelvállás) szerinti kategóriába tartozása szerint valósul meg. Ezek egyike az elöl képzetteké: ''i, í, e, é, ö, ő, ü, ű'', a másik a hátul képzetteké: ''a, o, ó, u'', ''ú''. Ezek az elnevezések viszonylag újkeletűek. Használja őket például Siptár (2006),<ref name="siptar">Siptár 2006, 15–17. o.</ref> valamint Kálmán és Trón (2007).<ref>Kálmán – Trón 2007, 96. o.</ref> Hagyományosan a [[Zene|zenéből]] átvett, a [[hangszín]]re vonatkozó terminusokat használnak: az elöl képzetteknek a „magas” felel meg, a hátul képzetteknek pedig a „mély”.<ref>Használja például Balogh 1971 (28. o.), Nagy 1980 (25. o.) és A. Jászó 2007 (123. o.).</ref> Előfordulnak még az elöl képzettekre a „[[Palatális hang|palatális]]” vagy „világos”, a hátul képzettekre pedig a „[[Veláris hang|veláris]]” vagy „sötét” [[jelző]]k.<ref>Például Szende – Kassai 2001-ben (14. o.).</ref> Az ''á'' magánhangzónak sajátos a helyzete. Elöl képzett ugyan, de közelebb áll a hátul képzettekhez, mint a többi elöl képzett, és [[Analógia (nyelvészet)|analóg]] módon az elölképzett ''é''-vel, amely az ugyancsak elöl képzett ''e''-vel váltakozik (pl. ''kéz/kezek''), az ''á'' a hátul képzett ''a''-val váltakozik (pl. ''nyár/nyarak''), ezért a magánhangzó-harmónia szempontjából a hátul képzettek közé tartozik.<ref>Siptár 2006, 15. o.</ref>
 
A magyar szótövek többsége, főleg a régiek és a viszonylag régen a nyelvbe került [[Jövevényszó|jövevényszavak]] ún. egyféle hangrendűek, azaz a magánhangzóik vagy mind elöl képzettek (pl. ''fehér, idő, gyümölcs''), vagy mind hátul képzettek (pl. ''kutya, álom''). Vannak ún. vegyes hangrendű régi szavak is (pl. ''leány, béka, csikó''), de főleg viszonylag nem régen a nyelvbe került jövevényszavak ilyenek (pl. ''sofőr, kosztüm, allűr, attitűd'').<ref name="jaszo">A. Jászó 2007, 123–125. o.</ref>