„Concerto (Bartók)” változatai közötti eltérés

Bartók Béla és felesége, [[Pásztory Edith|Pásztory Ditta]] [[1940]]. [[október 30.|október 30]]-án érkezett Amerikába. Újvilági életük küzdelmes volt, a rossz anyagi helyzet, az aggasztó európai és magyarországi hírek, a honvágy, a feleségével adott kétzongorás koncertek sora és más gondok miatt megromlott Bartók egészsége, [[1943]]-ban kórházba került. Egészen eddig Bartók egy új darabot sem komponált, bár időközben felmerültek tervek, de ezek nem valósultak meg. A kórházban kapta a felkérést egy zenekari mű megírására. A darabot [[Szergej Alekszandrovics Kuszevickij|Serge Koussevitzky]], a [[bostonBoston (Massachusetts)|bostoni]]i szimfonikus zenekar vezető karmestere rendelte meg, a jóbarát, [[Szigeti József (hegedűművész)|Szigeti József]] hegedűművész közbenjárására. Ha ez a felkérés nem érkezik, lehet, hogy Bartók utolsó nagy műve a ''[[6. vonósnégyes (Bartók)|VI. vonósnégyes]]'' lett volna, de ezáltal újra megjött az alkotói kedve, és emellett élete hátralévő részében megírta még ''[[Szólószonáta (Bartók)|Hegedű-szólószonátáját]]'', ''[[3. zongoraverseny (Bartók)|3. zongoraversenyét]]'' és ''[[Brácsaverseny (Bartók)|Brácsaversenyét]]'' is.

Avagy a párok játéka. A tétel elején és a végén a [[Pergődob|kisdob]] üti a ritmust, és utána különböző [[fúvós hangszerhangszerek]]ek játszanak rövid passzázsokat, a hangszerpáros pedig a hangköztávolsággal együtt változik: a [[fagott]]ok kis szext-, az [[oboa|oboák]] terc-, a [[klarinét]]ok szeptim-, a [[fuvola|fuvolák]] kvint-, a [[trombita|trombiták]] szekundpárhuzamban játszanak. A tétel egyébként népi ihletésű; derűje, kedvesen humoros hangszerkettősei magasztos egyszerűségű koráldallamot fognak közre.

A tétel kezdetén a mélyvonósok sötétjéből kvintenként emelkedik föl a mű elejéhez hasonlóan a nyitómotívum, hogy azután Bartók egyik legszebb zenekari képének, a Könnyek tavának allúziója ébredjen újra a fafúvókon, a zizegő vonóskaron, a hárfán. Fölöttük az oboa, majd a [[piccolo]] játszik végtelenül panaszosra formált magyar melódiatöredékeket. Jellemző e tételre a szorító magány folyamatos kifejezése: a mű elejéről ismert hatalmas zenekari sóhajtásra mindig az egyedül maradó pásztorsíp felel. Középrészében feltűnnek újabb, népdalra emlékeztető dallamok, a hárfa éles fényű, sistergően szóló akkordjaival. Az újabb fortissimo után a piccolo ismét magára maradottan énekel a különösen elszínezett, a Kékszakállúból''Kékszakállú''ból ismert klarinét-gurgulázások fölött. Végére marad a szétfeszülő magasság és a mélység: a piccolo utolsó hangját a [[Üstdob|timpani]] halk [[Tremolo (zenei fogalom)|tremolója]] kíséri, mielőtt elrebben.

Avagy…avagy a félbeszakított közjáték, amelyben a kíméletlen erőszak és a tönkresilányított hazafias eszmények tragikusan egyenlőtlen küzdelme zajlik le. A váltakozó [[ütemmutató]]jú melódiát egy banális téma szakítja félbe. Egyesek szerint ez [[Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics|Sosztakovics]] [[Sosztakovics: 7. szimfónia|7. szimfóniájának]] paródiája. A banális téma pedig a [[harsona|harsonák]] [[glissando|glissandója]], ill.illetve a [[fafúvós hangszerek]] „nevetése”.

Az anekdota szerint Bartók úgy nyilatkozott erről a tételről, mint szerenádról, melyet a komoly fiatal kedvesének ad, és amelyet az elcsépelt operettek dagályos szekvenciáit idéző taktusok közepette gúnyolódó korhelyek szakítanak meg. Mivel a „szerenád” dallama a „''[[Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország]]”'' kezdetű dal egy parafrázisa, ezért az az értelmezés is megállja a helyét, hogy itt egy hazafi hazájának szóló szerenádjáról van szó.

Ismét egy kevéske nyugalom után (Bartók ebben a tételben zseniálisan mutatja meg, hogyan tudja fokozni a fokozhatatlant a piano és fortissimo részek megfelelő arányaival) dudabasszus-dűvő fölött a trombita kezd bele egy utánozhatatlan fényű, kupolás szerkezetű Desz-dúr dallamba, amely egyre virtuózabb, kényesebb magasságokba, E-dúrba lendül át. A tombolás azonban néhány ostorcsapásszerű hangzattal véget is ér, és mintha mi sem történt volna, a magára maradt, pörgő timpani f–h [[Glissando|glisszandója]] vezet át egy pár másodpercnyi lélegzetvételt jelentő, tündérien hangszerelt (osztott hegedűk tremolói, üveghangok és zengő hárfa) részbe. A vonósok pedig az imént hallott trombitatémát kezdik „feldolgozni” egy mesteri [[Fúga|fúgában]], amelynek belépései egyszerre szabályosak és váratlanok, a fafúvósok pedig folyamatosan borsos hangzásokkal fűszerezgetik a vonósok küzdelmét.

A főtéma visszatérése után ismét pihenő, majd a Bartók műhelyében már oly sokszor biztos kézzel kikavart szín következik: pokoli, de halk gomolygásból, apró szikrákból hirtelen szárba szökkenő diadalmas zárófanfár szegez a székhez minket, melyamely a már egyszer hallott trombitatémát idézi. Végül egy fékevesztett coda következik, melynek végén Bartók egyik névjeggyé vált hangközével, a trombiták kisterc-jelével (c–esz) búcsúzik.

* [[Tölcséres fúvókájú hangszerek|Rézfúvós hangszerek]]: 4 [[kürt (hangszer)|kürt]], 3 [[trombita]], 3 [[harsona]], 1 [[tuba (hangszer)|tuba]]

* [[Ütőhangszerek]]: [[üstdob]], [[cintányér]], [[triangulum (hangszer)|triangulum]], [[nagydob]], [[pergődob]], [[tam-tam]]

* Péteri Judit: Bartók Béla: Concerto. A hét zeneműve 1976/1. Zeneműkiadó, Budapest, 1976.

* Pándi Marianne: Hangversenykalauz I. – Zenekari művek. Zeneműkiadó, Budapest, 1972.

{{Portál|zeneKomolyzene|i }}