|
A hitelpénz gyakran a pénz más formáival (mint rendeleti és/vagy árupénz) együtt létezik, és felhasználói szempontból attól megkülönböztethetetlen. A fejlett gazdaságok pénze a nemzeti rendeleti pénzből származó hitelpénz. Szigorúan véve az adósság nem tekinthető pénznek, főként azért nem, mert az adósság nem lehet egy elszámolási egység (ugyanis minden adósság valamilyen tényleges értékben van nyilvántartva). Tehát, bár a hitelpénz egyáltalán nem tekinthető pénznek, a ritkaságán kívüli másik két (csereszköz és tárolhatóság) szerepének szempontjából mégis pénzhelyettesítőként működik. E szerepeiben az igazi pénz keresletét tompíthatja és ezzel a pénz piaci értékének dinamikáját befolyásolja.
Ha a pénz egyszerűen csak egy „tartozok egy kis arannyal”-t jelent, akkor a maga papír nem egy elszámolási egység, hanem csupán egy kényelmes csereeszköz. Egy teljesen átváltható szigorú aranyalapú gazdaságban a papírpénz csak egy adósságlevél-fajta. Azonban, ha papírpénz lebeg, azaz értéke nem meghatározott egy adott külső számlázási egységhez viszonyítva, akkor többé nem lehet adósságlevélnek tekinteni, hanem a kereslet és kínálat dinamizmusa által meghatározott, tisztán pénzügyi értékké válik. Ezt a dinamizmust a kínálat oldaláról a [[központi bank]], míg a kereslet oldaláról a magánszektor mozgatja piaci elvek alapján.
A hitelpénz a pénzkölcsönadás és -vétel melléktermékeként egyre növekszik; ezt a következő példa is szemlélteti: Mondjuk egy [[bank]]ban letétbe helyezünk egy bizonyos összegű aranypénzt és azt a bank kölcsönadja valakinek azzal az ígérettel, hogy ő azt egy jövőbeli meghatározott időben egy kis extrával majd visszatéríti. Ebben az időben ez a személy ezt a pénzt rendes pénzként használhatja, de mivel ez még mindig a mi pénzünk, így mi is használhatjuk, mondjuk valami költségünk kiegyenlítésére utasíthatjuk a bankot, hogy a számlánkról egy másikra tegye azt át. Esetleg ezt egy [[csekk]] megírásával intézzük el. Ebben az egyszerű példában tehát két személy egyidejűleg használta ugyanazt az aranypénzt (valóságos értéket). Úgy tűnhet talán, hogy a kölcsönadás során pénz teremtődött. Egy lépéssel megtoldva kis történetünket, a kölcsönvevő egy boltban elkölti a kölcsönvett pénzét és a boltos letétbe helyezi azt a bankban, így ismét kölcsönadhatja valaki másnak, aki ismét csak pénzként használhatja. Ekkor már három személy használta az eredeti letétünket, és ez mehet csaknem a végtelenségig. A kölcsönvevő minden esetben ígéretet tesz arra, hogy a kölcsönt egy kis extrával megtéríti és minden esetben úgy nézhet ki, mintha valami új pénz jönne forgalomba. Ezt a látszólagos pénzt hívjuk hitelpénznek, magát a folyamatot pedig a pénz ''multiplikátor-hatásának''. A felügyelő hatóság a bank által kikölcsönözhető pénz mennyiségének meghatározása által befolyásolhatja a pénzkínálat mértékét és ezzel a gazdasági folyamatok egészét. Ennek a ''látszólagos pénz''nek az értékét a meghatározott időbeni visszatérítésre tett hitelképes ígéretek adják. A hitelpénz általában a más formájú (mint rendeleti, vagy áru-) pénzzel párhuzamosan létezik akárhol, ahol bankszerű kölcsönzés történik, és annak melléktermékének tekinthető. Elvileg ezek az ügyletek bankok nélkül is lebonyolíthatóak, de a bankok szolgáltatásai a kölcsönökkel kapcsolatos [[kockázat]] felmérésével és annak kezelésével bizonyos fokú állandóság nyújtására is kiterjednek.
A [[keresztes hadjáratok]] idején értéktárgyaikat sokan a katolikus egyház [[Templomos lovagrend|templomos lovagjaira]] bízták, akik gyakorlatilag megteremtették a modern [[hitel]]számlák rendszerét. A templomos lovagok a rájuk bízott értékek fejében pergament adtak hitellevélként bárkinek, aki [http://www.ibns.it/money/history/par1.asp egyik államból a másikba pénzt akart átjuttatni]. A lovagok e pénzügyi tevékenysége később kölcsönök folyósítására is kiterjedt, amiből kincstáruk oly mértékben feltöltődött, hogy még a kor királyainak bankárjaiként is működtek. (Ennek ellenére éppen azon királyok egyike, akinek igen sok pénzt kölcsönöztek a [[14. század]] fordulója körül, [[Szép Fülöp]] francia király volt az, aki kiirtásukat, teljes megsemmisítésüket elrendelte, hogy adóságait ne kelljen visszafizetnie és vagyonukat eltulajdoníthassa.)
Az [[1200]]-as években, a nemzetközi kereskedelmi utak kereszteződésében kialakult városokban [[Európa]]-szerte nagy kereskedelmi vásárokat szerveztek, melyek egyik leghíresebbje a [[franciaország]]i [[Champagne]]-ban volt, és a kereskedők nagy számban sereglettek össze ezekre az eseményekre. A nyilvánvaló kockázat elkerülésére a pénzt nem vitték magukkal, hanem bankároknál tették [[letét]]be, akik egy elismervényt adtak nekik, hogy e letét [[váltó]]ját akárkinek pénzérmékben térítik meg. E váltók (mai megfelelője a csekk) értékét az elfogadóknak a váltó megírójába és az ő bankjába vettett bizalma adta. Így tehát e pénzügyi eszközöket nem mindenki használhatta, azok csak ''hitelképes'' emberek és bankárok számárok számára voltak elérhetőek. A legnevesebb bankárok rendszeresen küldtek képviselőket a vásárokra. [[Párizs]]ban gyakoriak voltak a francia királyok váltói, míg [[London]]ban a [[Pápa (egyházfő)|pápák]] hitelezői az ottani bíborosoknak és egyháziaknak küldtek váltókat. [[1239]]-ben [[Milánó]] szabad város a [[Barbarossa Frigyes]] ellen vívott háborúja költségeinek fedezésére bocsátott ki ún. ''debitus communis''-nak nevezett késleltetett visszafizetésű kötvényeket, melyeket mindenkinek el kellett fogadnia törvényes fizetőeszközként. Csak Podestà Besso oldotta fel ezt a kötelezettséget [[1257]]-ben.
A templomos lovagok által megteremtett rendszer idővel a ma is ismert hitelpénzzé fejlődött, amikor is bankok kölcsönkérelmek jóváhagyásával gyakorlatilag pénzt „teremtenek” (ennek csak az adott ország nemzeti bankjainak e kölcsönök fedezetére – általuk megállapított – megfelelő mennyiségű rendeleti pénz tárolásának előírásával gyakorolt felügyelet, az úgynevezett ''kötelező jegybanki tartalék'' szab határt). Néha, mint az az Egyesült Államokban a [[gazdasági világválság]] idején, vagy a takarékszövetkezetek (Savings & Loan) krízise idején is történt, a bankrendszerbe vetett bizalom csökken és a kormányzatnak közbe kell avatkoznia a hitel-ipar működésének fenntartása érdekében.
===Magánpénz===
Az [[Egyesült Államok]]ban [[1837]] és [[1866]] között volt az ún. „szabad bank kora”, mely időszakban csaknem bárki saját magánpénzt adhatott ki. Így [[1860]] előtt [[Az Amerikai Egyesült Államok tagállamai|az államok]], helyi közszolgáltatási intézmények, magánbankok, vasút- és építési vállalatok, boltok, éttermek, egyházak és magánszemélyek egyaránt kibocsátottak kb. 8000 különböző pénzt. Ha a kibocsátó tönkrement, bezárt, elköltözött vagy akármi más módon felfüggesztette tevékenységét, az általa kibocsátott pénz értéktelenné vált. Az ilyen szervezeteket megbízhatatlan hírnevükre utalva „vadmacska-bank”-nak becézték. Megjegyzendő azonban, hogy Lawrence H. White kutatásai szerint a „vadmacska-bank” történetek ereje nem pénzügyi hatásukban, hanem szórakoztató mivoltukban van, ugyanis modern gazdaságtörténészek kimutatásai szerint a becenevet megérdemlő bankok száma nagyon alacsony volt. Ennek a gyakorlatnak az [[1863]]-as Nemzeti Bank Törvény vetett véget.
[[Image:Delaware Bridge Company Dollar.jpg|thumb|left|300px| Érdekesség: Ez a Delaware-i Híd Vállalat által [[1836]]-ban kibocsátott 1-dolláros magánpénz [[1841]]-ig volt forgalomban.]]
Sok más nemzetnél is alkalmaznak hasonló módszereket a magánszektornak a kormányzattal való versengésének korlátozására. Említésre méltó, hogy míg [[Ausztrália|Ausztráliában]] egy [[1910]]-ben hozott törvény által kiszabott nagyon magas [[adó]]kulcs zárta le a magánpénzek forgalmazásának gyakorlatát, addig a [[Skócia|skót]] és [[Észak-Írország|észak-írországi]] magánbankok még ma is kibocsáthatnak saját magánpénzeket, valalmint az Egyesült Államok kormánya a [[20. század]]ban létrejött Szövetségi Tartalék ([[Federal Reserve]], rövidítve Fed) nevű, magántulajdonban lévő pénzintézetre ruházta a pénzkibocsátás [[monopólium]]át.
Manapság számos, főleg digitális formájú magánpénz van közforgalomban világszerte – dollármilliárdos nagyságrendekben. E magánpénzek legtöbbjének sokszor régebbi formájú (pl. arany) pénzfedezete van. Természetesen, mivel a pénz a hatalom gyümölcse (ld. [[#Pénz és gazdaság]]) és rendszerint annak gyakorlása mellett még nagyobb hatalom megszerzésére is használatos, ezért az aranyat törvényes pénzként elfogadók az aranykészletek tulajdonosainak hatalmat adnak. Ennek ellenére megállapíthatjuk, hogy az arany kiállta az évezredek próbáit és a rendelkezésünkre álló minden árucikk között értéke a legmaradandóbbnak bizonyult, s mellette minden más anyag vesztett fontosságából – mondhatni, a legkiválóbb elszámolási egységgé vált. Még az arany pénzértékének változásai sem az arany, hanem a pénz értékét mutatják. Ez egyébként igaz más, az élet alapvető szükségleteit kielégítő árucikkekre is, mint pl. az étel, energia, közlekedés és lakás, ugyanis pl. egy tál étel értékét bizonyos értelemben éhségünk szabja meg árától függetlenül. <!-- hááát... a modern közgazdasági elméletek szerint a kettő együtt szabja meg. -->
Elképzelhető, hogy egy magánpénznek arany helyett valami más anyag szolgáljon fedezetül. Végső soron az arany, platina vagy ezüst hasznossága (elektromos és némely orvosi területet leszámítva) jelentősen lecsökkent, ugyanakkor más fedezetű fizetőeszközök értéke hasznosságukat tekintve megnőtt. Ilyenre lehet példa az energiafedezet ([[watt]]ban mérve), vagy szállítás (kg * km / óra mértékegységgel), vagy a [[szocializmus]]ban egykor használatos munkaerőóra is. Fontos azt értenünk, hogy amíg a pénz elsősorban nem más, mint valaminek csereeszközként való használatában való megegyezés, addig a közösség (vagy a hatalmat gyakorló kisebbség) elhatározásától függ, hogy az általuk használt pénznek milyen fedezete legyen (vagy hogy éppenséggel teljesen virtuális legyen a pénz). Az amerikai gazdaság pl. az utóbbi években a virtuális fedezet felé látszik tendálni.
==Pénzkészlet==
|
