„Scheme” változatai közötti eltérés

A '''Scheme''' [[Programozási_nyelv|programozási nyelv]] a [[Lisp]] nyelvcsalád egyik tagja, illetve a [[Lisp]] egyik nyelvjárása (dialektusa). A ''Scheme'' tervezői arra törekedtek, hogy a Lispből minden fölösleges tulajdonságot kigyomláljanak, és egy egyszerű, kevés szabállyal leírható, de erőteljes nyelvet hozzanak létre. Például a ''Scheme''-ben egyetlen egységes névtérben találhatók a függvények és a változók. A nyelv precíz leírása és egyszerűsége miatt az oktatásban jól használható; alkalmazását valós problémák megoldására viszont némileg akadályozza, hogy kevés a szabványos eljárás, nincsenek kiterjedt szabványos könyvtárak. Ezt a hiányosságot azonban az utóbbi években igyekeznek pótolni ([http://srfi.schemers.org/ SFRI] = Scheme Request for Implementation) – ma már a legtöbb ''Scheme'' implementáció tartalmaz több-kevesebb SRFI-megvalósítást.

A Scheme-ben a Lisp történetében szokatlan módon a lexikális hatókör szabálya érvényesül (mint az [[Algol_programozási_nyelvAlgol programozási nyelv|Algol]]ban vagy A [[Pascal_programozási_nyelvPascal programozási nyelv|Pascal]]ban. Ez azt jelenti, hogy az eljárások hívásakor a definíciójukkor érvényes ''környezetben'' keresik a változó értékét, nem pedig a hívási ''környezetben''. (A ''környezet'' nem más, mint változó-érték kötések halmaza.) A lexikális hatókörre mintapélda (az előző példákat is figyelembe véve):

Ha a dinamikus hatókör lenne érvényben (mint például a [[Common_Lisp_programozási_nyelvCommon Lisp programozási nyelv|Common Lisp]]ben a globális változók esetén) akkor a <tt>let</tt> kifejezés értéke <tt>2</tt> lenne.

Az <tt>osszeado</tt> eljárással egy tetszőleges számmal növelő eljárást tudunk létrehozni. Annak ellenére, hogy a program futása – a kifejezések kiértékelése – közben újabb és újabb tárterületeket használ el ez általában nem jelenti azt, hogy gyorsan elfogy a rendszerünk összes tárkapacitása: ha egy érték többé már nem elérhető a rendszer az általa elfoglalt helyet újrahasznosítja. Ez a folyamat a ''szemétgyűjtés'' (ilyet más nyelvek is használnak, mint pl. a [[Perl_programozási_nyelvPerl programozási nyelv|Perl]], [[Python_programozási_nyelvPython programozási nyelv|Python]] vagy a [[Java_programozási_nyelvJava programozási nyelv|Java]]).

Az eljárások hívásánál a paraméterek átadása mindig ''érték szerint'' történik (call-by-value) (mint általában a [[Lisp]]ben, a [[C_programozási_nyelvC programozási nyelv|C]]-ben, [[Pascal_programozási_nyelvPascal programozási nyelv|Pascal]]ban, de például nem úgy, mint a [[Haskell_programozási_nyelvHaskell programozási nyelv|Haskell]]ben, ahol ún. ''szükség szerinti'' átadásról beszélünk (call-by-need)). Ezt a paraméterátadási stratégiát ''mohó kiértékelésnek'' is nevezzük, ahol a paraméterként megadott kifejezések az eljárás hívása előtt kiértékelődnek – ellentétben a ''lusta kiértékeléssel'', ahol a paraméterként átadott kifejezés csak akkor értékelődik ki, amikor szükség van erre az értékre. Példa:

Ez az eljárás összeadja két paraméterét ha <tt>x</tt> nagyobb mint <tt>0</tt>, egyébként összeszorozza őket. (A [[Common_Lisp_programozási_nyelvCommon Lisp programozási nyelv|Common Lisp]]pel ellentétben itt nincs szükség a <tt>function</tt> speciális formára, vagy a <tt>funcall</tt> függvényre, mivel egy névtérben laknak az eljárás-értékek az egyéb adatértékekkel.)