„Bonni dokumentáció” változatai közötti eltérés

'''A kiutasítás''' című fejezet előbb a teljeskörű vagy részleges [[kitelepítés]] dilemmájáról ([[1945]]) szól, majd arról az ellentmondásról, hogy bár az [[1945]]. [[december 29]].|december 29-i]] alaprendelet totális elűzést vett célba, a [[kitelepítés]]t végül mégis csupán részlegesen hajtották végre ([[1946]]-[[1948]]). Tételei a következőképpen foglalhatók össze:

Theodor Schieder bizottsága rámutat, nem pusztán a jogszabályok teszik világossá, hogy a kiutasítás elsődleges célja nem a nácítlanítás volt, hanem a háborús felelősség áthárítása a német nemzetiségre. Ugyancsak erre utal ugyanis a magyar kormányok taktikus magatartása a [[Szövetséges Ellenőrző Bizottság]]gal szemben. A magyar kormányok [[1945]]-ben egyrészt a [[kollektív bűnösség]] elvének az alkalmazását kívánták látszat-differenciálással elleplezni, másrészt szerettek volna nemzetközi felszólítást kapni a németek elűzésére. A [[potsdami megegyezés]] elűzésről szóló [[XIII. cikkely]]ét és az [[1945]]. [[november 20]].|november 20-i]] elosztási tervezetet parancsként akarták értelmezni. Schieder kutatócsoportja mégsem vállalja, hogy eldöntse, [[Tildy Zoltán]] kormánya tudatában volt-e annak, hogy a [[Szövetséges Ellenőrző Bizottság]] elnöke által novemberben közvetített számadat az 500 ezer főnyi kiutasítottról az [[USA]] megszállási övezetének a maximális felvételi kapacitását jelölte meg, s nem jelentett kötelezően teljesítendő nagyságrendet. Így nyitva hagyja a kérdést, hogy létezett-e a magyar [[emigráció]] által emlegetett [[Vorosilov]]-parancs, és inkább egy „meghatározott számról” ír.

A Bonni dokumentáció ''Kertész István''t idézve ábrázolja, hogyan alakult ki vita a kormányon belül a [[kollektív bűnösség]] elvének a fogalmáról: [[Gyöngyösi János]] ([[FKgP]]) külügyminiszter elutasította a teljeskörű elűzést, [[Nagy Imre]] ([[MKP]]) belügyminiszter viszont előkészítette és javasolta azt. A tömeges [[kitelepítés]]t tehát még a mérsékeltebb álláspont képviselője, a külügyminiszter sem tartotta [[kollektív bűnösség|kollektív felelősségre vonás]]nak. Leírja, hogyan dőlt el a teljeskörű vagy részleges kitelepítés dilemmája végül, az [[1945]]. [[december 22]].|december 22-i]] minisztertanácsi ülésen a belügyminiszter álláspontja javára.

A Bonni dokumentáció értékelése szerint a [[kitelepítés]]ről szóló ''12330/1945 ME sz.'' alaprendelet a németkérdés radikális megoldását jelentette, mert benne az első helyen azok szerepeltek, akik magukat az utolsó népszámláláskor ([[1941]]) német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallották. A nemzetiségi hovatartozáson alapult és végrehajtása feltételezte a titkos népszámlálási adatok törvénybe ütköző módon való felhasználását. A magyar kormány önkényesen felszólításnak értelmezte a [[berlin]]i [[Szövetséges Ellenőrző Tanács]] [[1945]]. [[november 20]].|november 20-i]] határozatát, mintha a németeket annak értelmében mind egy szálig ki kellett volna utasítania az országból. Az alaprendelet bevezetésében nyomatékkal hivatkozott is erre a határozatra. Mind az [[Amerikai Egyesült Államok]], mind a [[Szovjetunió]] tiltakozott az ellen, hogy a kormány megpróbálta áthárítani a teljeskörű [[kitelepítés]] elrendeléséért a felelősséget a [[Berlin]]ben székelő [[Szövetséges Ellenőrző Tanács]]ra.