„Lineáris gyorsító” változatai közötti eltérés

Amíg a részecskéket korábban egyenáramú gyorsítókkal gyorsították, hamarosan kiderült viszont, hogy azzal nem lehet tetszőlegesen nagy energiákat elérni. Ha a feszültséget egy bizonyos érték fölé emeljük, akkor [[koronakisülés]]s jön létre, és az így elveszett töltést folyamatosan pótolni kell.

[[Kép:Wideroe_linac_hu.pngsvg|300px|thumb|Prinzipieller Aufbau eines Linearbeschleunigers nach Ising und Wideröe]]

Ezért terelődött a figyelem a váltalkozó feszültséget használó [[rezonanciagyorsítók]]ra. A váltakozó áramú lineáris gyorsítót [[Gustav Ising]] javasolajavasolta, és először [[Rolf Wideröe]] építette meg [[1928]]-ben. Ez a gyorsító több gyorsítóelemből, úgynevezett ''driftcső''ből áll. A driftcsövek között hézagok vannak, amelyben ez [[elektromos mező]] iránya rendszeresen változik olyan ütemben, hogy az odaérkező részecskét mindig gyorsítsa, ezáltal a [[mozgási energia|mozgási energiáját]] viszonylag kis lépésekben össze tudja szedni. Amíg a driftcsövekben tartózkodik, addig nem hat rá erő, mivel az [[Faraday-kalitka]]ként viselkedik. Ilymódon olyan energiára lehet gyorsítani a részecskét, amely egyetlen gyorsítóelemmel nem érhető el.

A lineáris gyorsítók egészen addig nem voltak túlzottan sikeresek, míg 1945-ben egymástól függetlenül [[Mc Millan]] és [[Vekszler]] fel nem fedezték a [[fázisstabilitás]] elvét. Az első komolyabb lineáris gyorsítót [[1948]]-ban építették az [[Egyesült Államok]]ban, mely 68 [[elektronvolt|MeV]]-es protonenergia elérésére volt képes. [Angeli, 37. old]