„Bonni dokumentáció” változatai közötti eltérés
| [nem ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
46. sor:
Meg sem említették ''Johann Weidlein''<ref>Johann Weidlein Basch Ferenc meggyőződéses híveként 1940 és 1944 között a budapesti Bleyer Jakab Gimnázium igazgatói tisztét töltötte be. Miután Magyarországból elmenekült, Schorndorfban telepedett le, ahol gimnáziumi tanárként dolgozott. A magyarországi németség körében a legjelentősebb XX. századi történetírójuknak számít. Bellér Béla a hungarológia legnagyobb németországi képviselőjének tartotta. Téziseihez ma dogmatikaként ragaszkodnak azok a Magyarországról elűzött németek, akik a Volksbundban csupán „kisebbségi kulturális szervezet”-et látnak. </ref> publikációit és nézeteit sem, pedig ő a volt [[Volksbund]] szócsöveként már [[1953]]-ban könyvet adott ki a németek [[Magyarország]]ról való elűzésének az okairól, hogy cáfolja a magyar emigráció állításait. A bonni bizottság tudta, hogy ''Weidlein'' történelem-felfogása és nemzetiség-politikai nézetei azonosak a magyarországi németek egy jól meghatározható csoportjáéval, az úgynevezett "öntudatos népi német" értelmiségiekével. Tisztában volt a magyarországi német értelmiségiek megosztottságával, tudott a körükben az elűzetésért viselt politikai felelősség kérdésében kirobbant, indulatos vitáról is. Nem maradt rejtve előtte, hogy a magyarországi németek az [[„egy politikai nemzet”]] államelvéhez való viszonyuknak megfelelőan szerveződtek még az új hazában is (például volt Magyarországi Német Népművelési Egylet pro, volt [[Volksbund]] contra). Tudtak arról is, hogy újra ellenséges táborokra tömörültek, mint korábban [[Magyarország]]on. Tehát a weidleini nézetek nevesítés nélküli cáfolásával szándékosan megnehezítették, hogy a volt [[Volksbund]] magyar-német együttélésről alkotott képe nagy nyilvánosságot kapjon. Azt a látszatot keltették, mintha a magyarországi németekre általánosan jellemző lenne ''Ludwig Leber'' körének politikai és történelem-filozófiája. A bonniak azért preferálták Leberéket és azért hallgatták el Weidleinék véleményét, mert az [[„egy politikai nemzet“]] államelve alátámasztotta a [[Konrad Adenauer]]-kormány álláspontját, amelyet az esetleges béketárgyalásakon képviselt volna: Eszerint az elűzöttek nem foszthatók meg a régi hazához való joguktól - állapítja meg Kaltenecker Krisztina történész.
''Johann Weidlein'' erre az eljárásra válaszolt [[1958]]-ban A magyarországi németek története ([[1930]]-[[1950]]). Dokumentáció című kötetével, amelyben a „Bonni dokumentáció”-t igyekezett fércműként leleplezni.<ref>Johann Weidlein (szerk.): Geschichte der Ungarndeutschen in Dokumenten 1930-1950. Schorndorf, 1958. Magyar nyelven: Suevia Pannonica (kiadó): Johann Weidlein: A magyarországi németség küzdelme fennmaradásáért. Dokumentáció. 1930-1950. Fordította: Franz Wesner. Átdolgozta és kibővítette: Johann Till. H. n. (Pécs), 1996.</ref> '''Ellendokumentáció'''ja újságcikkek (Sonntagsblatt, Deutscher Volksbote, Nation und Staat, Günser Zeitung stb.) sokasága mellett 379 lábjegyzetet is tartalmazott, ám nem volt benne rendszeres tudományos állásfoglalás a magyar-német együttélésről. Sem Előszavában, sem Bevezetésében nem határozta meg a források gyűjtésének, válogatásának és kiválasztásának szempontjait és módszereit. Úgy rendezte az újságcikkeket, könyvrészleteket stb. kronologikus rendet követő tematikus csoportokba (Bleyer Jakab utolsó harcai, A magyarországi németek megsemmisítéséért folyó harc ([[1934]]-[[1938]]), Összetört remények, A németek elűzése [[Magyarország]]ról), hogy a gyűjtést, válogatást és kiválasztást forráskritikai szempontból nem indokolta meg. Kaltenecker Krisztina szerint az Ellendokumentáció ezen önkényesség miatt lett egy sajátos nemzetiségi sérelmi politika kiáltványa, s nem történelem-tudományos állásfoglalás.
===Jegyzetek===
| |||