„2. zongoraverseny (Bartók)” változatai közötti eltérés
| [nem ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
NZs (vitalap | szerkesztései) Nincs szerkesztési összefoglaló |
NZs (vitalap | szerkesztései) Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
1. sor:
'''II. [[zongoraverseny]]'''ét Bartók [[1930]]—[[1931]]-ben írta, a [[Cantata Profana]] befejezése után — mint utóbb egy svájci lapban nyilatkozott — azzal a szándékkal, hogy a nagyon igényes, mind a közönség, mind az előadók számára rendkívül nehéz [[Bartók: I. zongoraverseny|I. zongoraversenynek]] mintegy ellendarabját, hálásabb és tetszetősebb kiegészítőjét megalkossa. A bemutató színhelye ismét [[Frankfurt]] volt, ahol a zeneszerző játszotta a zongoraszólamot és [[Hans Rosbaud]] vezényelt, [[1933]] [[január]]jában.
Nem stiláris utalásaiért, hanem a zenei gondolatok eredetiségéért, a kifejezés, a hangszerelés erejéért, a magánszólam csodálatos sokoldalúságáért tartja korunk zongoristája, és vele a közönség nagyobbik része Bartók II. zongoraversenyét a 20. század talán legnagyszerűbb zongorakoncertjének.
==Keletkezésének története==
5 ⟶ 7 sor:
A műnek két teljesen eredeti vonása van: az egyik a hangszerelése – csak a zárótételben szólal meg az egész zenekar –, a másik a középső tétele, ami egy ravasz „adagión belüli scherzo”.
Már az [[1926]]-ban komponált [[Bartók: I. zongoraverseny|I. zongoraverseny]] is – amelyet igazi „szerzői” koncertnek szánt, hogy Európa nagy [[zenekar]]aival a maga zenéjének [[zongorista]]ként is szószólója legyen – nagyszerű kompozíció. Egyébként amikor azt fogalmazta, friss élmény volt számára [[Igor Stravinsky]] 1926-os [[budapest]]i hangversenye: a [[Franciaország]]ban élő orosz mester nálunk is előadta fúvóskíséretes Zongoraversenyét. Ez a „neobarokk” Stravinsky-mű ünnepélye [[francia nyitány|franciás ouverture-bevezetéssel]] indul. Bartók – miközben koncertjének nyitótételébe beépített néhány egyértelmű Stravinsy-utalást, a számára kedvesebb „orosz” stíluskorszak Stravinskyjának tisztelegve – a maga 1. zongoraversenyét inkább „teremtés”-bevezetéssel indította: az abszolút csendből puszta dobolással és elemi dallam-gesztusokkal fokozatosan berendezte a zenei tér és idő dimenzióit, amelyben azután, a zenekar szaggatott akkordjai felett, Bartók hasonlíthatatlan zongorajátékában óriási energiával jelent meg a kalapáló ritmusú főtéma. Tízegynéhány előadás után azonban nagyonis jól látta, hogy a számára oyl kedves 1. zongoraverseny, Bartók szavaival „nehézre sikeredett mind a zenekar, mind a közönség számára”. Ezért, az „elsőnek mintegy ellendarabja”-ként [[1930]]-[[1931]]-ben újabb zongoraversenyt komponált, amelynek „tematikus anyagai […] tetszetősebbek”. Mellesleg itt sem felejtkezik meg a Stravinsky hommage-ról: a Tűzmadás-témából formázott motto-dallamon kívül (ezúttal is a nyitótétel kidolgozási részében) felidézi Stravinszky fanyar ostinatóinak hangulatát, és nyomban utána egy másik stiláris utalással [[Johann Sebastian Bach]] invencióira emlékeztet. Vagyis a maga sajátos zenei képzettársításával Bartók elmondja véleményét az általános neobarokk stílusirányzatról, annak protagonistájáról (Stravinskyról), az ősforrásról (Bachról), és hogy magyar zeneszerzőként ő miért tartja aktuálisnak a barokk technikát.
==Tételek==
A 3-tételes 2. zongoraversenynek magát nagyon világosan megmutató szimmetrikus formát adott Bartók. Első hallásra is felismerjük, hogy a III. tétel (egyetlen témát kivéve) az 1. tétel szabad variációja; hogy a középső tétel önmagában is 3-részes és szimmetrikus; adagio, scherzo, az adagio variációja. A zenekar szerepeltetése sem nélkülözi az érdekességet: az I. tételben a [[vonós hangszerek|vonóskar]] némán ül, a zongorán kívül csak a [[fúvós hangszerek|fúvósok]] és [[ütőhangszerek]] játszanak. Az adagióban a fúvósok hallgatnak, csak a szordinált vonóshangszerek és a timpani dialogizálnak Bartók magánszólamával. A középső scherzóban a vonós-, fúvós- és ütőhangszerek egy bizonyos csoportja, míg végül a III. tételben a teljes zenekar társul a zongorához. A zongoraszólam kulcsszereplő. Legalább annyira Bartók muzsikus és zongorista alkatára szabott, mint az 1. zongoraverseny magánszólama. A kottázás voltaképpen megtévesztő: a puszta hangok ugyan a helyükön vannak, de a kottakép nem beszél arról, mennyi rubatóval, milyen különleges kiemelésekkel, mekkora gesztusokkal kell játszani a zongoraszólamot; hogy a magánszólam stiláris különállása, robbanékonysága valósággal megköveteli a körülötte lévő különösen szigorú abroncsformát. Szerencsére fennmaradt 16 percnyi töredék Bartók saját előadásáról, egy [[Vigadó]]beli, Ansermet-dirigálta 1939-es hangversenyről. A mai Bartók-játékosok legjobbjai ezt a nagyon rossz hangminőségű amatőr felvételt a kottával együtt, elsőrendű forrásként tanulmányozzák.
===Allegro===
Bartók Béla II. zongoraversenyének nyitó taktusaiban felhangzik a kompozíciót indító két meghatározóan fontos téma. Az egyiket a szóló trombita játszotta, s ha nem allegro tempóban, rövid mottóként halljuk, hanem lassú előadásban sorra vesszük a hangokat, valószínűleg ráismerünk eredetére: a 6 első hang pontosan megegyezik [[Igor Stravinsky]] ''[[Tűzmadár]]'' zenéjének ünnepélyes finale-dallamával, amelyről Bartók úgy tudta, orosz népdal. A nyomába lépő sokkal hosszabb, 20-ütemes zongora-főtéma egyike azoknak a nagyívű Bartók-témáknak, amelyeket – bár egyetlen hangnyi népzene-idézet nincs bennük – Bartók nyilvánvalóan a magyar népzene strófaszerkezetének szellemében komponált. A „[[barokk zene|neobarokk]]” motorikus mozgás ellenére jól kivehető a téma négysoros, kupolás rajzolata: olyan, mint egy új stílusú népdalstrófa. A népdal-szerkezettel való rokonságot azonban Bartók nem emeli ki olyan pregnánsan, mint például a [[Bartók: II. hegedűverseny| II. hegedűverseny főtémájában. Itt inkább elfedi a strófa-kontúrokat a dallam köré épített akkordikával, a dallamsorok közötti fafúvós ellentémával és a rövid zárósor előtti dobzene-diminuendóval. Végtére is a népzene-emlékű strófaszerkezet önmagában nem kompozíciós érték egy 20. századi versenymű nagyszabású nyitótételének indításakor. Sőt, inkább azzal a veszéllyel járhat, hogy a „strófa” lezárulása megakasztja a forma szerves kibomlását, s a téma új meg új visszatérése statikus állóképként jelenik majd meg.
Bartók látta legjobban ezeket a veszélyeket, amelyek azonban versenyműve I. tételét egyáltalán nem fenyegették, mert ezúttal egészen különleges dramaturgiát dolgozott ki, amelyben a hagyományos [[szonátaforma]] és egyfajta [[rondó]]-visszatérés elv a témák kontrapunktikus szellemű variálásával-fejlesztésével társul, s a kiindulásként választott alaptémák egyáltalán nem térnek vissza úgy, ahogy azokat megismertük.
a nagyívű, magyar strófa-alak csupán egyszer hangzik el a tételben. A szonátaforma megfelelő pontján dallamilag megfordított rajzolattal (úgynevezett „inverz” formában), más megvilágításban tér vissza. A tételnek ezen a pontján már a stravinskys mottóra irányul a figyelem, amely elegáns szóló-[[trombita]] bemutatkozását követően nagy utat tesz meg és fokozatosan átveszi a főszerepet. Belőle formázza Bartók a témát tagoló pillér-mozzanatokat, például az expozíció végét jelző kvintkánont.
Ugyanennek a mottónak inverz formája készíti elő a témák rekapitulálását.
A semleges Stravinsky-idézetből nagyonis magyar hangúvá lett rák-inverz forma pedig a tétel dinamikai csúcspontját adja, a zongora szóló-cadenzájának felvezetését.
A nyitótétel kódája már csakis ebből a mottótémából áll: fuvolán és zongorán, azután a rezeken visszatér az alap- és az inverz forma, majd a kettőt egybegyúrja Bartók egy diadalmas, magyar ritmus-pontozással záruló menetté; a kör bezárul, vége a nyitótételnek.
===Adagio===
A lassú második tétel — hasonlóan az I. zongoraversenyéhez — háromrészes forma, gyors középrésszel. Itt a zenekar együttesét szordinált vonóshangszerek és üstdobok alkotják. Ezek szólaltatják meg azt a — Beethoven „Líd hálaének”-ére emlékeztető — korálszerű „éjszaka-zenét”, amelyből a zongora szívbemarkolóan egyszerű deklamációja kiemelkedik. Ennek a sejtelmes éji varázsnak mintegy ellenképét jeleníti meg a gyors középrész (Presto), surranó árnyaival, cikázó fényeivel, kergetőző lidérceivel. Költői látomás a magányról, a kozmikus és az embert közelebbről körülvevő természeti világról.
Ellentétben a [[Szabadban]] sorozat híres zongoradarabjával, ez a jelenet nem az élő természetháttér neszezéseinek megmutatásával indul. A háttér itt a csillagos ég, a végtelenség magánya. A hangtompítós, vibrálás nélkül üres kvintmeneteket játszó vonóskar korál-félése a bennünket körülvevő tárgyi valóság jelképe, ami tőlünk függetlenül létezik. ''„Ezen a színen jelenik meg az Ember – a zongora és timpani anyaga –, ölt alakot, lélegzik, sóhajt, zokog, dörömböl, roskad magába és ül diadalt.”'' - [[Somfai László]]
A lassú tétel közepébe illesztett ''Presto'' önmagában is szimmetrikus: két „toccata” fog közre egy igazi természetzene-[[scherzo|scherzót]]. A scherzo-részben erdősuhogásra, magárrikoltásra, kopácsolásra emlékeztető neszezések felnagyított effektusai jelennek meg – részint barátságos, részint félelmetes természet-hangok. A jelenet közepén ott a híd, a lármán áthangzó kürt halk hívó szava.
===Allegro molto===
A zárótétel uralkodó eleme ismét a ritmus, valamint a Bartók művészetére mindvégig jellemző kisterc-hangköz. A sistergően eleven rondó népzenei intonációját az első tételbál vett tematikus reminiszcenciákkal váltogatja a komponista. „Végül a fináléban megszólaló teljes zenekar megszünteti, feloldja a hangzás eddigi szélsőségeit, összefogja a hangszerelés hideg és meleg színeit, a mély és magas, a szűk és tág vonzása-asszociációja után a maga kiegyensúlyozottságával és dús bőségével beteljesít és megbékít” — írja [[Kroó György]].
Az Allegro molto finálét Bartók legfelzaklatóbb „allegro barbaro”-jának szoktuk nevezni, amire a timpani és a zongora kistercet doboló, elementáris erejű rondo-témája valóban feljogosít.
A [[rondó]]-téma pillérei között triolás ritmusban, könnyedebb karakterrel idézi fel Bartók az I. tétel legfontosabb témáit. Szögletes mozgású témák gördülő ritmusú, gyorsabb előadása a [[reneszánsz]] tánczene ''proportio'' gyakorlatát idézi fel; ez is jele annak, hogy Bartók fantáziáját és zeneszerzői terveit mélyen átitatták ugyan népzenékből eredő ideák, de az európai zene hagyományait nagyonis jól ismerte. A tételeken átívelő visszatérés-elv, a hídforma maga egyébként, legalábbis elméletileg (vizuálisan magunk elé képzelve a többtételes formát) azzal járna, hogy a kompozíció valamiképpen oda érkezik meg, ahonnan elindult. A zene azonban időben kibontakozó művészet; és Bartók számára minden nagyszabású mű – legyen bár a kóda végszava diadalmas, játékos vagy magába roskadó –, voltaképpen dráma, [[Ludwig van Beethoven]] módján kiküzdött katarzis élménnyel. A II. zongoraverseny vége is drámai megoldás, az egyik legszebb Bartók-befejezés. A barbár kalapálású zongora-kadencia után a titokzatos Presto-neszezésekből puha arpeggiókkal felröppen a Stravinskytól kölcsönzött legelső téma; még egyszer kitombolja magát a rézfúvók kontrapunktikusan kavargó zenéje, és amint kimondják a magyar záróritmust, a zongora visszakéri a szót, [[Beethoven: G-dúr zongoraverseny]]ére emlékeztető örömzenével véget vet a muzsikának.
==Autográf anyagok==
| |||