„Neorealizmus” változatai közötti eltérés

==Újságlapok és fantáziaszobrok==

[[Roberto Rossellini]]t és [[Luchino Visconti]]t kezdettől fogva iskolateremtő, de önálló mesterekként ítélte meg a közönség és a kritika egyaránt. A neorealizmusnak mint „iskolának” legtökéletesebb, példaadó művét De Santis ''Róma 11 óra'' című alkotásában látta az akkori jelenkor. Újságlap jelenik meg a vásznon. Összeomlott egy lépcsőház, ahol gépírónői állásra jelentkezők várakoztak. Háromszázból ötven sebesült. Feleselő újságlapok montázsa után baleseti nyomozás kezdődik, klisé-bűnügyi film rémlik fel. Részben a hetvenes évek olasz politikai bűnfilmjeinek csírája, bár a nyomozás csak ürügy afféle „életképek”, laza epizódok ábrázolására. A hagyományos fikciós klisék meglepően elhatalmasodnak: a dokumentum halványabb, valami másodlagos Carné-hatás érződik. A látvány félúton van díszlet és dokumentarista valóságábrázolás között. Azután a díszlet diadalmaskodik. Érdekes sajátosság ez a nem régi díszletellenes kiáltványok tudatában. De Santis e leghíresebb filmjében persze nemigen lehetett elkerülni. Helyszínen forgatni? A lépcsőleszakadást meg kellett tervezni, rekonstruálni. Árulkodó Léon Barsacq neve: a [[Trauner Sándor|Trauner]] mellett legjelentősebb francia díszlettervező – ő alkotja tehát a film terét. Felülírja az eredeti helyszínt. Itt azután nem lehetett „teremtő egyidejűséget” létrehozni, a tér színháziasan meg van teremtve, a rekonstrukció megsemmisíti a dokumentarizmust.

Az „elfeledett” De Santis azonban sokkal érdekesebb, mint a maga korában legsikeresebbnek hitt filmje. Ahol szabálytalanabb, ott eredetibb is. Bemutatkozó opuszai ''(Tragikus hajsza; Keserű rizs)'' izgalmasabbak.

De Santis stílusának szinte védjegyévé vált a leghangsúlyosabb, főként a kezdő- és zárójelenetekben gyorsan felemelkedő kamera. Ilyen záróképpel ér el erős hatást a ''Tragikus hajsza:'' itt a hatalmas mezőn a parasztok addig arctalan, tehetetlen, masszaszerű tömege a két főhős mellé állva szétzúzza, megsemmisíti, szinte „bedarálja, felfalja” a főhőseinket terrorizáló fasiszta bandita-szökevényeket. Talán legmaradandóbb, mindenesetre legjellegzetesebb filmjének, a Keserű rizsnek a záróképében a főbanditával végül is egykori szeretője számol le, aki itt most már maga mögött érzi tömeg-társait. A kamera előtt szoborszerűen áll a végül győzedelmeskedő hősnő és új társa: ekkor a kamera hirtelen felemelkedik, s képbe kerül a rizsföldön álló tömeg.