„Ónin-háború” változatai közötti eltérés
| [nem ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Szubcsonk sablon |
Az Ónin-háború története, vázlatosan. |
||
1. sor:
== Ónin-háború ==
Az '''Ónin-háború''' (1467-1477) a 15. századi Japánban kitört fegyveres konfliktus volt, ami sokak szerint a [[Szengoku dzsidai]] kezdetének tekinthető.
=== A válság elmélyül ===
A korszak két erős embere, [[Hoszokava Kacumoto]] és [[Jamana Szódzen]] a 60-as évekre számos kérdésben kerültek szembe egymással. Ezek közül a legnyilvánvalóbb [[Asikaga Josimasza]] örökösének a kérdése volt, de már az [[Akamacu-ház]] problémája is kettejük konfliktusához vezetett. Szódzen volt a legfõbb haszonélvezõje az Akamacu-ház bukásának (birtokaik nagy része õrá szállt), ezért aggodalommal figyelte, amikor Kacumoto lánya házassága révén rokoni kapcsolatba került [[Akamacu Maszanori]]-val (1465-1496), attól tartva, hogy az Akamacu hatalomba való visszatérése kezdõdött meg ezzel.
Kacumoto és Szódzen olyan hatalmú figurái voltak már ekkor a bakufunak, hogy beleszólhattak más családok örökösödési vitáiba is, amikbõl pedig, köszönhetõen a korabeli örökösödési szabályoknak, volt bõven. Ez további ütközési pontokat teremtett a két nagyúr között - ilyen volt a Togasi, majd a Siba ház örökösödési harca is.
1465-ben minden addiginál súlyosabb válság tört ki a nagymúltú [[Hatakejama ház]]-on belül. Az [[udzsi]] vezetõje eredetileg [[Hatakejama Josinari]] volt,
ám õ 1452 körül valamiért kiesett a sógun kegyeibõl és száműzték, helyére unokatestvére, [[Hatakejama Masanaga]] került. Yoshinari Yamana Szódzen
támogatását kereste és nyerte el, aki szívós munkával 1467-re kijárta shogunnál a részleges kegyelmet, s Josinari még udvari hivatalt is
vállalhatott. Mindez persze aggodalommal töltötte el Maszanagát, aki Szódzen ellenfelénél, Hoszokava Kacumotónál talált meghallgatásra. Szódzen
közben újabb sikereket ért el a sógun meggyõzésében, s következõ lépésként Josimasza megfosztotta Maszanagát a hivatalától. Szódzen úgy
érezhette, nyerésben van, s elhatározta, kihasználja a kedvezõ széljárást és végleg megszabadul legfõbb riválisától. A vele szövetséges
nagybirtokosokat csapataikkal együtt Kiotóba szólította, saját palotája körül jelentõs nagyságú haderõt állítva fel igyekezett nyomást
gyakorolni a sógunra, s ugyanakkor elõadta a kéréseit: Maszanaga és pártfogója, Hoszokava Kacumoto azonnali száműzetését követelte. A sógun, Josimasza azonban most sem tagadta meg önmagát, kitérõ választ adott, nem volt hajlandó Kacumoto ellenében állást foglalni. Szódzen
és pártja lépéskényszerbe került, hiszen a sógun hivatalos támogatása nélkül addigi cselekedeteik jóformán lázadásnak minõsültek volna, s
biztosak lehettek abban, hogy Kacumoto nem fog habozni a számára kedvezõ jogi helyzet kihasználásában.
Így ahelyett, hogy a fõvárosba gyűjtött sereget visszaküldték volna a tartományokba, akcióba léptek. Szódzen talán úgy kalkulált, ha ellenfeleit
lerohanva kész helyzetet teremt, akkor késõbb még megszerezheti a sógun utólagos engedélyét, ha viszont kivár, rásüthetik a lázadás bélyegét,
s ellenségei a sógun nevében léphetnek fel ellene.
=== A háború ===
1467. január 18-án Hatakejama Josinari megtámadta Hatakejama Maszanaga palotáját, s ezzel kezdetét vette az Ónin-háború. Érdekes,
hogy 1467. januárjában valójában Bunsó 2. évét írták, az idõszak nevét csak márciusban változtatták Óninra - az Ónin-háború tehát éppen nem
Ónin évében kezdõdött ...
Maszanaga értelemszerűen patrónusához, Hoszokava Kacumotóhoz fordult segítségért, de Kacumoto maga is roppantul aggódott amiatt, milyen
mértékű lehet Jamana Szódzen befolyása a sógunra és a császárra, ezért megtagadta a nyílt kiállást Maszanaga mellett. Maszanaga ellenfelének
haderejével nem vehette fel a küzdelmet, palotáját felgyújtva egy szentélyben barikádozta el magát, majd mikor helyzete már ott is
tarthatatlanná vált, mindent felégetve maga mögött az éj leple alatt elmenekült. Megkezdõdött Kiotó pusztulása.
A januári események után Jamana Szódzen a fõvárosba gyűjtött haderõ nagy részét visszaküldte a tartományokba, mivel úgy gondolhatta Kacumoto
addigi passzivitását látva, hogy ellenlábasa elfogadta a vereségét. Mi sem állt távolabb a valóságtól. Kacumoto az év májusában a Hokurikun (Észak-Honsú)
gyűjtötte össze pártjának csapatait, mintegy 160 000 katonát. Válaszul Szódzen is a zászlaja alá szólított mindenkit, aki vele tartott, 90 000
fõnyi sereget állítva fel.
A két oldalt keleti (tógun, Kacumoto) és nyugati (szeigun, Szódzen) hadseregként szokás megkülönböztetni. A szemben álló felek jelentõsebb
képviselõi:
{{col-begin | width = auto}}
{{col-break | width = 50%}}
Keleti sereg
*Hoszokava Kacumoto
*Hatakejama Maszanaga
*Siba Jositosi
*Akamacu Maszanori
*Kjógoku Mocsikijo
*Takeda Kuninobu
Õk a jelenlegi sógun öccsét, Asikaga Josimit támogatták, 24 tartomány tartozott alájuk.
{{col-break | gap = 1em}}
Nyugati sereg
*Jamana Szódzen
*Hatakejama Josinari
*Siba Josikado
*Rokkaku Takajori
*Óucsi Maszahiro
*Issiki Joshinao
Õk a sógun fia, Josihisza mögött sorakoztak föl, 20 tartományt ellenõriztek.
{{col-end}}
A fõváros, Kiotó felé tehát, amelynek akkori lakosságát 220 000 fõre becsülik, 250 000 katona tartott éppen...
Kacumoto, amikor végre megmozdult, politikailag sem maradt tétlen. Bejelentette, katonái Kiotóba érkezésének egyetlen célja a sóguni család
és a császár biztonságának szavatolása, s mint ilyen, megszerezte a ''kangun'' (hivatalos haderő) címet, ami azt jelentette, õ a sógun
és a császár érdekében jár el, mindenki, aki ellene szegül, áruló. Ezzel a hivatalos hátszéllel is megerõsítve kezdetben igen sikeresen
haladtak számára a harcok, a nyugatiakat visszaszorították, megszállták a sógun és a császár palotájának a környékét is.
Ekkor azonban a keletiek számára kedvezõtlen fordulat következett be, Óucsi Maszahiro ugyanis a fõvárosba érkezett 30 000 fõs seregével és a
nyugatiak oldalán szállt be a küzdelembe. A háború állóháborúvá vált, egyik fél sem tudott jelentõsen elõrejutni. A keletiek által
erõdítménnyé alakított Sókokudzsi ostromakor például ezrével haltak meg a katonák anélkül, hogy bármelyik fél a legkisebb elõrehaladást tette
volna.
Augusztus 29-én hirtelen érdekes eseménysorozat vette kezdetét a szinte patthelyzetté váló háborúban. Asikaga Josimi, a keleti párt, azon
belül is Hoszokava Kacumoto jelöltje a sóguni méltóságra elhagyta a fõvárost és Isze tartományba utazott, egy ismerõs földbirtokos várába.
Mi történhetett? Volt olyan elmélet is, amely szerint Josimi megsértõdött a keleti oldal egyik tábornokára, bizonyos Ise Szadacsikára, ezért
távozott, de ez meglehetõsen komolytalanul hangzik. A valódi ok inkább ott keresendõ, hogy a keleti oldal vezére, Hoszokava Kacumoto maga sem
tudta, mit kezdjen Josimivel. Josimi helyzete a palotában unokaöccse, Yoshihisa születése óta rendkívül bizonytalan volt, a sógun,
Josimasza ugyan tartotta magát kettejük megállapodásának egy részéhez, s ennek megfelelõen soha nem tett kísérletet arra, hogy fiát a sóguni
cím örökösévé (''sógunsoku-sónin'') tegye, de az egyezség másik részét már nem tartotta be, azaz nem küldte a fiát kolostorba, hogy ezzel
tisztítsa meg az utat öccse számára. Hoszokava Kacumoto, aki a sóguni palota területét ellenõrzése alatt tartva nagyon is abban a helyzetben
volt, hogy léphessen valamit védence érdekében, passzív szemlélõ maradt, sõt egyre inkább úgy látszott, hajlandó elfogadni a sóguni pár
(Josimasza és Tomiko úrnõ) érveit a fiuk öröklése mellett. Ebben a szituációban dönthetett úgy Josimi, aki egyre inkább úgy érezte, mindenki
becsapta õt, hogy felkavarja az állóvizet, lépéskényszerbe hozza a többi szereplõt, élükön Kacumotóval.
Távozása után egyszer még (vélhetõen Kacumoto gyõzködésére) visszatért, ám azt tapasztalva, hogy semmi sem változott, újra elmenekült,
ezúttal a Hiei-hegy kolostorába.
Második "szökése" után Kacumoto immár hivatalosan is levette róla a kezét, lényegében a száműzetését mondták ki. Josimi kegyvesztetté vált.
Mindez sajátos helyzetbe hozta a nyugati oldal híveit, akiknek ezzel jóformán kifogták a vitorlájából a szelet, hiszen a hivatalos ok, amiért
harcba szálltak (Josihisza örökösödésének biztosítása) éppen megvalósulni látszott, méghozzá ellenségük, a Hoszokava támogatásával, így akár
tábort is bonthattak és hazamehettek volna. Ez persze nem volt komoly alternatíva éppen akkor, amikor a hadi helyzet kezdett a kedvük szerint
alakulni (de legalább nem rosszabbodni).
November 23-án a nyugati párt követeket küldött a Hiei-hegyre, Josimit a támogatásukról biztosították s felkérték, legyen az õ jelöltjük,
amit Josimi el is fogadott. Egy év sem telt el tehát, s a szemben álló felek zászlót cseréltek, így folytatták a harcot. Mindez jól mutatja,
mennyire nem a sóguni örökösödésrõl szólt ez a küzdelem már az elejétõl fogva.
Uraik politikai manõverei s a tény, hogy hol erre, hol arra a sógunra kellett fölesküdniük, persze nem tett jót a csapatok harci kedvének
sem, a küzdelem hevessége egyre lankadt. A keleti oldal még némi gerillaháborúval is megpróbálkozott ugyan (Honekava Dóken Fusimi környékén
igyekezett zavart kelteni), de minden számottevõ eredmény nélkül.
A háború éveken át folytatódott. Kiotó a harcok során szinte teljesen elpusztult, felégetett negyedek, a csapatok által emelt földhányások
borították az egész várost. Mindenki, aki tehette, vidékre menekült, a fõváros valósággal elnéptelenedett. A sugo-daimjók és más méltóságok
birtokaikra húzódtak vissza, ami jót tett az addig erõsen fõváros-központú japán kultúra vidéki fejlõdésének is. A harcoló felek kincstárai
kiürültek, tartalékaikat felélték, már csak a személyes ellentét és a presztízs tartotta õket a harctéren.
1473-ban aztán ezek az okok megszűnni látszottak. Március 18-án meghalt Jamana Szódzen, május 11-én pedig követte nagy ellenségét a halálba
Hoszokava Kacumoto is. Még az év december 19-én Josimasza sógun hivatalosan átadta a sóguni méltóságot fiának, Josihiszának (aki 8 éves volt
ekkor), a következõ év áprilisában pedig Maszatojo, Jamana Szódzen fia és [[Maszamoto]], Hoszokava Katsumoto fia leültek a békérõl tárgyalni.
Ezt követõen még voltak kisebb-nagyobb összecsapások, de amikor 1477. november 11-én Óucsi Maszahiro kivonta csapatait Kiotóból, a harcot
lényegében megszűntek, a 20-án kiadott "Tenka Szeihicu" (a világ lecsendesítése)című bakufu-rendelet pedig hivatalosan is véget vetett az
Ónin-háborúnak.
=== A háború következményei ===
Az Ónin-háború véget ért ugyan, de Japán nem volt már ugyanaz, mint a háború elõtt.
A küzdelmet kirobbantó nagy sugo-daimjó házak a harc során annyira kimerítették emberi-gazdasági
erõforrásaikat, hogy a háború utáni korszakban többségük elbukott a részben vazallusaik közül felemelkedõ új erõk elleni harcban.
Különösen a háború központjában álló Jamasiro tartományban (itt van Kiotó is) a tartomány lakossága (''kokumin'') számára világossá vált, hogy
uraik sem megvédeni õket, sem pedig érdekeiket szem elõtt tartani nem képesek, egyedül magukra számíthatnak. A tartományban a Hatakejama-ház
két szemben álló vezetõje, Josinari és Maszanaga tovább folytatta a küzdelmet, amit megelégelve a lakosság 1485-ben fellázadt és
mindkettõjüket számûzte (''Jamasiro-no-kuni-ikki''). Ez példa nélkül állt az ország addigi történelmében s jól érzékeltette, új korszak
köszöntött be.
| |||