„Herbie Hancock” változatai közötti eltérés

[nem ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Vipisti (vitalap | szerkesztései)
a kisebb javítások
Vipisti (vitalap | szerkesztései)
alcímek
11. sor:
| műfajok = [[jazz]], [[hard bop]], [[poszt-bop]], [[jazz funk]], [[funk]], [[R&B]]
| aktív =
| honlap = [http://www.herbiehancock.com www.herbiehancock.com]
}}
 
'''Herbert Jeffrey Hancock''' (született [[1940]]. [[április 12.]]) amerikai jazz-zongorista és [[zeneszerző]]. A poszt-bop úttörője, a [[fúziós zene]] és a [[cross-overcrossover]] (stíluskeresztezés) egyik kulcsfigurája a jazzben, kísérletezéseivel és radikális újításaival a jazzvilág nagyra becsült, ugyanakkor meglehetősen ellentmondásos alakja.
 
== Életpályája ==
 
=== Kezdetek ===
Herbie Hancock [[1940]]. [[április 12]]-én született [[Chicago]]ban. Hétéves korától kezdett zongorázni tanulni, emellett komolyzenei képzésben részesült, és igazi csodagyerek volt, tizenegy évesen már a Chicagoi Szimfonikusok kíséretében adta elő [[Wolfgang Amadeus Mozart|Mozart]] D-dúr zongorakoncertjét. Középiskolás korában, [[Oscar Peterson]] és [[Bill Evans]] zenéjét hallgatva kedvelte meg a jazzt. Húszévesen [[Donald Byrd]] jazztrombitás csapatának tagja lett, és Byrd révén fedezte fel Hancockot a Blue Note Records. Az első szólóalbumát, a ''Takin' off''ot [[1962]]-ben vette fel, amivel egyből felkeltette [[Miles Davis]] figyelmét, valamint a ''Watermelon Man'' című számból [[Mongo Santamaria]] feldolgozásában egy máig ismert sláger és közkedvelt standard született.
 
=== A második Miles Davis Kvintet ===
[[1963]]. májusában csatlakozott a második Miles Davis kvintethez, és [[Tony Williams]] valamint [[Ron Carter]] mellett öt évre tagja lett a jazz történetének egyik legjobb ritmusszekciójának. Az ''E.S.P.'' ([[1965]]) volt az első kiemelkedő albumuk, amit követett a ''Miles Smiles'' ([[1966]]), a ''Sorcerer'' ([[1967]]), a ''Nefertiti'' ([[1967]]), majd a jazz-rock előfutáraként a ''Miles in the Sky'' ([[1968]]) és a ''Filles de Kilimanjaro'' ([[1968]]). Eközben szólókarrierje is virágzásnak indult , az ''Empyrean Isles'' ([[1964]]) és a ''Maiden Voyage'' ([[1965]]) a hatvanas évek meghatározó lemezei, a [[poszt-bop]] megalapozói. Az első filmzenéjét [[Michelangelo Antonioni]] ''[[Nagyítás (film)|Nagyítás]]'' című filmje számára készítette. Az évtized második felében Davis rábeszélésére kezdett elektromos zongorát használni, először a ''Miles in the Sky''-on.
 
=== Head Hunters ===
Miután [[1968]]-ban kilépett a Davis-féle kvintetből (bár később többször zenéltek még együtt), saját szextetet alakított, és több kísérleti albumot is felvettek, például a ''Mwandishi''t ([[1971]]). A hetvenes években Hancock belemerült a [[jazz funk]]ba, és [[The Headhunters]] nevű csapatával [[1973]]-ban felvették az óriási sikerű ''Head Hunters''t, a stílusirányzat egyik kiemelkedő lemezét, melynek segítségével a korábbinál jóval szélesebb rétegekhez jutott el a zenéje. Ekkor használt először [[szintetizátor]]t, és a közönségsikeren felbuzdulva ezután még populárisabb funk-albumokkal jött ki, [[1975]]-ben a ''Man-Child''dal, majd [[1976]]-ban a ''Secrets''szel. A "The Headhunters" is kiadott még néhány lemezt Hancockkal (''Thrust'') és nélküle is (''Survival of the Fittest'').
 
=== V.S.O.P. Kvintet és jazz/disco crossover ===
A 70-es évek második felétől a 80-as évek elejéig a V.S.O.P. kvintettel turnézott, amely gyakorlatilag megegyezett a Miles Davis kvintettel, kivéve, hogy [[Freddie Hubbard]] volt a trombitás. [[1975]]. óta több Hancock-album csak [[Japán]]ban jelent meg. [[1978]]. és [[1982]]. között kiadott pop- és discoalbumait a jazzrajongók egyértelműen elutasították, és a kritikusokat sem nyűgözte le velük, de a brit poplistákon előkelő helyen szerepeltek. A ''Sunlight''on ([[1978]]) még énekelt is ún. vocoderen keresztül. Ebből az időszakból talán csak a ''Mr. Hands'' (1980) volt az az album, amely pozitív kritikát kapott. Továbbra is játszott tradicionális jazzt, a ''Herbie Hancock Trio''n Williams és Carter voltak zenésztársai, és [[Wynton Marsalis]]szal is felvettek egy lemezt (''Quartet'').
 
=== Elektronikus korszak ===
Az [[1983]]-as ''Future Shock''ot nevezhetjük [[posztmodern]]nek vagy teljes mértékben populárisnak ([[mainstream]]), de kétség kívül sikeres volt. Ez volt az egyik első album, amin a "sercegtetés" (scratching) technikáját alkalmazták, az első szám, a ''Rockit'' című szám meghozta az első [[Grammy-díj|Grammyt]] Hancocknak, továbbá a ''Rockit'' klipje az Év Zenei Videója lett az [[Music Television|MTV]]-n. [[Bill Laswell]] producerrel és basszusgitárossal további két elektronikus albumon is együttműködött, a ''Sound-System''en ([[1984]]) és a ''Perfect Machine''-en ([[1988]]). Ez utóbbiak lettek Hancock pályafutásának leginkább kigúnyolt és lenézett darabjai,. aA korabeli jazzközönség szemében még a jazz-pop probálkozásainál is mélyebbre süllyedt velük, ugyanis Hancockot inkább kiváló akusztikus jazz-zongoristaként tartották számon. Mai szemmel nézve ez a három elektronikus album azonban jobban kiállta az idő próbáját, mint sok kortársuk. [[1986]]-ban szerepelt a'' 'Round Midnight'' című filmben, melynek zenéjét is ő szerezte, és a filmzenéért megkapta a [[Oscar-díj|Filmművészeti Akadémia díját]]. Gyakran írt zenét TV-reklámoknak is. A Perfect Machine turnéja után otthagyta a [[Columbia Records]]tot, és rövid időre visszavonult.
 
=== A 90-es évek és utána ===
A régi csapattal ([[Ron Carter]], [[Tony Williams]], [[Wayne Shorter]]) mentoruk, [[Miles Davis]] halála után vették fel az ''A Tribute to Miles''t ([[1994]]), melyen [[Wallace Roney]] játszott trombitán. Következő albumával, a ''Dis Is Da Drum''mal Hancock a 90-es évek elejének hangzatos acid jazz áramába kapcsolódott be. A ''The New Standard''on ([[1995]]) a [[Nirvana]], [[Stevie Wonder]], [[The Beatles]], [[Prince]] popszámait interpretálta olyan sztárzenészekkel, mint [[John Scofield]], [[Michael Brecker]] és [[Jack DeJohnette]]. Az ''1+1'' ([[1997]]) duettalbuma Shorterrel, majd a ''Gershwin's World'' ([[1998]]) [[George Gershwin]] standardjaival nagy siker lett.