„King Crimson” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a Bot: következő hozzáadása: ro:King Crimson |
Bot: <references /> cseréje {{források}}-ra |
||
33. sor:
=== A kezdetek ===
A King Crimson közvetlen előzményét a [[Giles, Giles & Fripp]] elnevezésű együttes képezi, amelyet [[Michael Giles]] dobos, Peter Giles basszusgitáros és [[Robert Fripp]] gitáros alapított 1967-ben. 1968. nyarán az együttes, az angol Deram Records lemezcég (a Decca Record leányvállalata) égisze alatt elkészítette első és egyetlen nagylemezét, a ''The Cheerful Insanity of Giles, Giles and Fripp'' című albumot és a ''One In a Million'' című kislemezt. Az együttes bemutatkozó albuma gyászos fogadtatásra talált a nagyközönség részéről, mindössze 600 példány talált gazdára belőle<ref name="progarchives"
Még az album felvételei alatt megkezdődtek a személyi változások az együttesen belül. 1968. júniusában csatlakozott az együtteshez a számos hangszeren játszó [[Ian McDonald]] és barátnője, Judy Dyble énekesnő, aki csupán pár hétig vett részt a zenekar munkájában. Ezzel egyidőben érkezett az együtteshez McDonald korábbi kollégája, a szövegíró [[Peter Sinfield]], aki később a szövegíráson felül szintetizátoron is játszott, és az együttes színpadi megjelenésének részét képező fénytechnikáért volt felelős. A kiábrándult Peter Giles 1968. októberében bejelentette távozását, melynek következtében helyét Fripp gyermekkori barátja, [[Greg Lake]] basszusgitáros énekes vette át, aki pont akkor lépett ki korábbi zenekarából, a Gods elnevezésű formációból, ahol olyan zenészekkel játszott együtt, mint [[Lee Kerslake]] és [[Ken Hensley]], későbbi [[Uriah Heep]] tagok<ref name="progarchives"
Az így létrejött kvartett (Sinfielddel együtt kvintett) hamarosan King Crimsonra változtatta az együttes nevét. A név [[Peter Sinfield]] ötlete volt és az együttes bemutatkozó albumának a címadó, ''In the Court of the Crimson King'' című dalának szövegéből származik.
47. sor:
=== 1969-1971 ===
A King Crimson első, '''''[[In the Court of the Crimson King]]''''' című albuma 1969. október 10. napján látott napvilágot az Atlantic Records lemezkiadó gondozásában. Az albumot a szakirodalom a rockzene egyik legkiemelkedőbb bemutatkozó albumának tartja<ref name="progarchives"
A zenének a baljós szövegek, a terebélyes mellotron szólamok egy egészen komor, nagyzenekari hangzásvilágot kölcsönöznek, amely uralja a lemez túlnyomó részét. A lemezen a nyugodt, földöntúli hangulatokat drámai ritmusváltások és Fripp szögletes gitárjátéka szakítják meg, míg több számban, így különösen a ''21st Century Schizoid Man'' című nyitódarabban a kemény rockzene és a dzsessz-elemek fúziója kölcsönöz a zenének egy egészen sajátos, újfajta hangzást. A különböző zenei stílusok bátor, újszerű vegyítése már a bemutatkozó albumon is megmutatja az együttes zenei kísérletezésre való hajlamát, amely gyakorlatilag végigkíséri a King Crimson egész életművét.
53. sor:
A lemez azonban nem csupán a zenei tartalom terén hozott máig ható elismertséget az együttesnek, az album borítóját mind a mai napig az egyik legjellegzetesebb rock album borítóként tartják számon. A lemez ([[Edvard Munch]] Sikoly című festményének hangulatát idéző) nyugtalanító hatású, neo-gótikus borítóját Pete Sinfield egyik barátja, a tragikusan fiatalon elhunyt [[Barry Godbeer]] grafikája díszíti.
Bár a lemez a progresszív rock szárnypróbálgatásának egyik legeredetibb és legkísérletezőbb képviselője, valahogy mégis utat talált a nagyközönséghez: 1969. novemberében az angol lemezeladási listán az 5. helyig, míg pár hónappal később Amerikában a 28. helyig kapaszkodott fel<ref name="amgbio"
Néhány angliai koncert után, 1969. novemberében az együttes az Egyesült Államokba utazott, hogy egy turné keretében népszerűsítsék a bemutatkozó lemezük tengeren túli kiadását. Az együttes lelkes fogadtatása ellenére Fripp és társai még karácsony előtt visszatértek Angliába. Az együttesen belüli személyi ellentétek folytán [[Michael Giles]] és [[Ian MacDonald]] bejelentette, hogy a továbbiakban nem kívánnak a zenekar tagjai maradni. Fripp, annak érdekében, hogy egyben tartsa az együttest, maga is felajánlotta, hogy kilép. Azonban ezen igyekezete hasztalannak bizonyult; Michael Giles és Ian MacDonald elhagyta az zenekart. A King Crimson eredeti felállásában 1969. december 16-án adta utolsó koncertjét. MacDonald később, egy Michael Gilkes-lel kiadott közös lemezt követően megalapította a [[Foreigner]]-t, majd 1974-ben a King Crimson Red című albumának felvételeinél ismételten találkozhatunk a nevével.
Ezek az 1970. eleji változások kétségessé tették az együttes jövőjét. A korabeli szóbeszédek Robert Fripp-et hírbe hozták a [[Yes]] együttessel, és a Blue Whale formációval is<ref name="progarchives"
Ilyen körülmények között különös szerencse volt az, hogy Fripp-nek sikerült meggyőznie Greg Lake-et és Michel Giles-t, hogy közreműködjenek az előkészületben lévő új lemez, az '''''[[In the Wake of Poseidon]]''''' felvételeinél. Az együttes az elkövetkező pár hónap során kiegészült a Fripp által toborzott vendégzenészekkel, többek között [[Keith Tippett]] dzsessz zongoristával és [[Mel Collins]] fúvóssal. Mivel a felvételek során Greg Lake már csak mint énekes szerepelt, néhány szám basszusgitár szólamait Peter Giles játszotta fel. Miután Lake 1970. áprilisában végleg elbúcsúzott a zenekartól, hogy teljes intenzitással új együttese, az [[Emerson, Lake & Palmer]] munkálataira tudjon koncentrálni, Fripp gyermekkori barátja, az énekes-basszusgitáros [[Gordon Huskell]] került a helyére. A lemezt egy számot leszámítva még Lake énekelte fel, azonban a ''Cadence and Cascade'' című darabban már Huskell énekhangja hallható.
63. sor:
A vendégzenészekkel kiegészült együttes 1970. első negyedévében vette fel az új album, az ''[[In the Wake of Poseidon]]'' hanganyagát. A ''Catfood / Groon'' címet viselő, beharangozó szólólemez 1970. márciusában, míg maga a nagylemez 1970. májusában került a lemezboltokba.
Az albumot a szaksajtó meglehetősen fanyalogva fogadta<ref name="progarchives"
Az album Angliában a 4. helyig, az Egyesült Államokban pedig a 31. helyig jutott az eladási listákon<ref name="amgbio">Bruce Eder: [http://wc05.allmusic.com/cg/amg.dll?p=amg&sql=11:fifixqe5ldse~T1 King Crimson Biography] [[All Music Guide]]</ref>, ami kifejezetten elismerésre méltó teljesítmény, figyelembe véve azt a tényt, hogy ebben az időszakban a King Crimson egy vendégzenészekkel kiegészített, folyton változó összetételű formáció volt, így gyakorlatilag nem volt állandó együttes, amely koncertekkel népszerűsíthette volna a lemezt.
1970. augusztusában [[Mel Collins]] és [[Gordon Haskell]] az együttes állandó tagja lett, szintúgy mint [[Andy McCulloch]] dobos, akit [[Keith Emerson]] ajánlott Frippnek. Az együttes ebben a felállásban készítette el harmadik, '''''[[Lizard]]''''' című albumát. A felvételek során - már-már szokásosnak mondható módon - számos vendégzenész segítette az együttes munkáját. A vendégzenészek közül feltétlenül kiemelést érdemel az ''[[In the Wake of Poseidon]]'' munkálatainál már közreműködő [[Keith Tippett]] zongorista, [[Marc Charig]] [[oboa]] (és [[angolkürt]]) virtuóz és nem utolsó sorban [[Jon Anderson]], a [[Yes]] énekese. A vendégzenészek jelenléte, és különösen Tippett zongorajátéka valamint a fúvósszekció dominanciája meghatározó befolyást gyakorolt a lemez stílusára. Az album hangszerelése a [[canterburyi szcéna]] hangzásvilágát idézi, amelybe Tippett zongorajátéka erőteljes dzsesszes színezetet vitt. Az alapvetően akusztikus hangszerekre támaszkodó kompozíciókhoz igazodva, Fripp maga is több felvételen akusztikus gitáron játszott. Az album teljes második oldalát a négytételes címadó darab foglalja el, amelyet [[Jon Anderson]] első tételben (''Prince Rupert Awakes'') hallható földöntúli énekhangja tesz egészen különlegessé. [[Pete Sinfield]] szürrealisztikus szövegei még a korábbi albumok elvontságán is túltesznek. Az elkészült lemez zenei és szövegbéli bonyolultsága nem egyezett Huskell és McCulloch művészi elképzeléseivel, így 1970. októberében mindketten elköszöntek az együttestől. Huskell a búcsút követően szólókarrierbe kezdett, McCulloch pedig csatlakozott [[David Greenslade]] együtteséhez. A Lizard című lemez 1970. decemberében jelent meg. Az albumot sokan a King Crimson lemezek fekete bárányaként tartják számon<ref name="progarchives"
Huskell és McCullogh távozását követően Fripp egyből hozzálátott, hogy új tagokat keressen az együttesbe. Néhány meghallgatást követően (melyek során [[Brian Ferry]], későbbi [[Roxy Music]] énekes is megfordult a próbákon) végül [[Ian Wallace]] dobosra és Raymond "Boz" Burrell énekesre esett Fripp választása, akik 1970. év végén csatlakoztak a zenekarhoz. Mivel Fripp megfelelő basszusgitárost nem talált, ezért végül úgy döntött, hogy Burrellt tanítja meg basszusgitározni.
84. sor:
=== 1981-1984 ===
=== 2000-es évek ===
== Az együttes stílusa ==
=== Hatások ===
165 ⟶ 164 sor:
==Források és jegyzetek==
{{források}}
==Külső hivatkozások==
180 ⟶ 179 sor:
{{Link FA|ru}}
{{Link FA|sl}}
[[en:King Crimson]]
[[bg:Кинг Кримсън]]
|