„Szerkesztő:ZeroC987/piszkozat” változatai közötti eltérés

Kezdeti [[punk rock]] korszakukat követően gyorsan rátaláltak jellegzetes hangzásukra, sajátos stílusok az 1970-es évek [[post-punk]] mozgalmának pionírjai közé emelte őket. ''Jon Savage'' zenekritikus meglátása szerint az együttes „nem volt punk, de közvetlenül annak energiája ihlette őket”. 1978-as, szerzői kiadásban megjelent [[középlemez|EP-jük]], az [[An Ideal for Living]] felkeltette egy [[Manchester|manchesteri]] televíziós személyiség, [[Tony Wilson]] figyelmét. A banda [[Unknown Pleasures]] címet viselő debütáló albumát Wilson [[független lemezkiadó]] cége, a [[Factory Records]] jelentette meg 1979-ben. A kiadásnak köszönhetően a brit sajtó az együttest rendkívül pozitív kritikai fogadtatásban részesítette. A zenekar növekvő sikerei ellenére az énekes, Ian Curtis depresszióval és számos magánéleti problémával, többek között tönkrement házasságával és [[epilepszia|epilepsziával]] küzdött. Curtis számára egyre nagyobb nehézséget jelentettek a fellépések, az előadások alatt gyakran érték rohamok.

1980. májusában, az együttes első amerikai turnéjának előestjén Ian Curtis véget vetett életének, ezzel együtt mély depressziójának. A Joy Division második albuma, a [[Closer (Joy Division album)|Closer]], 1980-ban, [[posztumusz]] műként jelent meg, és a „[[Love Will Tear Us Apart]]” kislemezzel együtt a zenekar legsikeresebb kiadványává vált. Curtis halálát követően az együttes életben maradt tagjai [[New Order]] néven újjáalakultak és további kritikai, valamint üzleti sikereket értek el.

1976. június 4-én Peter Hook és Bernard Sumner részt vettek a manchesteri Lesser Free Trade Hallban tartott [[Sex Pistols]] koncerten. Az eseményen mindössze 35-40 ember volt jelen, ennek ellenére az előadás később kiemelkedő jelentőségűnek bizonyult, a résztvevők közül sokakat saját zenekar alapítására ösztönzött, így kulcsszerepet játszott a manchesteri punk-színtér felvirágoztatásában. Sumner később elmondta, úgy érezte, hogy a Pistols „megsemmisítette a pop sztárokat övező mítoszt, hogy a zenész valamiféle istenség, akit istenítened kell”. Az előadás által ihletett Sumner és Hook elhatározták, hogy együttest alapítanak barátjukkal, a show-n szintén résztvevő ''Terry Mason''nelMasonnel. Sumner vásárolt egy gitárt, Hook egy basszusgitárt, Mason pedig egy dobfelszerelést. Szükségük volt egy énekesre, így elhelyeztek egy hirdetést a manchesteri [[Virgin Records]] lemezboltban. Ian Curtis felvette velük a kapcsolatot, majd meghallgatás nélkül bevették a bandába, mivel már korábbi koncerteken találkoztak. Sumner később elmondta, „tudtam, hogy jól ki lehet jönni vele, és erre alapoztuk az egész együttest. Ha tetszett nekünk valaki, benn volt.”

Az együttest ''Richard Boon'', a [[Buzzcocks]] menedzsere javaslata alapján ''Stiff Kittens''nekKittensnek hívták, első nyilvános fellépésüket még ezen a néven könyvelték el, a zenekar azonban nem sokkal az előadás előtt inkább a Warsaw név használata mellet döntött, a „[[Warszawa (dal)|Warszawa]]” című [[David Bowie]] dalra utalva. A Warsaw első fellépésére 1977. május 29-én került sor, a [[Buzzcocks]], a [[Penetration]] és [[John Cooper Clarke]] előzenekaraként az Electric Circusnél. Az estén az együtteshez két nappal korábban csatlakozó ''Tony Tabac'' volt a dobos. Nemsokkal ezután Mason vált a zenekar menedzserévé, 1977. júniusától pedig Tabac helyett ''Steve Brotherdale'' dobolt, aki ezzel párhuzamosan a ''Panik'' nevű punkegyüttesben is játszott. A Warsaw-val töltött idő alatt Brotherdale meg próbálta győzni Ian Curtist, hogy hagyja ott a bandát és csatlakozzon a Panikhoz, az énekes azonban visszautasította a lehetőséget. 1977. júliusában a Warsaw demófelvételt készített négy dalukhoz az [[Oldham|oldhami]] Pennine Sound Studiosban. Nem sokkal a felvételeket követően, tartva agresszív természetétől, a zenekar megvált Brotherdale-től. A stúdióból hazafelé tartva hirtelen megállították az autót, majd arra kérték Brotherdale-t, ellenőrizze, nem kapott-e a kerék defektet. Miután Brotherdale kiszállt a járműből, elhajtottak.

Az [[RCA Records]] felkereste az együttest azzal a kéréssel, hogy dolgozzák fel Nolan „N.F.” Porter „Keep On Keepin' On” című dalát, cserébe lemezfelvételi időt kaptak egy professzionális manchesteri stúdióban. 1978. márciusának végét, illetve áprilisát új anyag írásával és elpróbálásával töltötték. Az április 14-i Stiff/Chiswick Challenge koncert során felkeltették [[Tony Wilson]] és [[Rob Gretton]] érdeklődését, akik az együttes támogatóivá váltak. Curtis bírálta Wilsont amiért a zenekar nem kapott fellépési lehetőséget Wilson megszűnő ''So It Goes'' című showműsorában. Wilson biztosította őket, hogy a Joy Division lesz a következő együttes, amit be fog mutatni a tévében. A zenekar 1978. májusának első hetét lemezfelvételre fordította a manchesteri Arrows Studiosban. A rögzítési munkálatokat követően Gretton lett a banda menedzsere. Az együttes elégedetlen volt ''John Anderson'', a Grapevine Records igazgatója hozzáállásával, aki ragaszkodott hozzá, hogy a hangzás lágyítása érdekében szintetizátort adjanak a mixhez, ennek következtében az RCA-val akkoriban kötött szerződésük felbontását kezdeményezték.

A Joy Division első kiadványa az 1978. júniusában szerzői gondozásban megjelent [[An Ideal for Living]] című EP volt. Ezzel közel egy időben az ''„At a Later Date”'' című daluk helyet kapott a [[Short Circuit: Live at the Electric Circus]] című válogatásalbumon, amelyet 1977. október 2-án rögzítettek élőben. A [[Melody Maker]]ben megjelent recenciójában ''Chris Brazier'' elmondta, a középlemez „a házi készítésű felvételek kapcsán ismert csiszolatlan természettel” és „számtalan jó ötlettel” rendelkezik, a zenekar pedig „hét hónap elteltével nagyon figyelemreméltó lehet”. A csomagolás, melynek borítóján egy [[Hitlerjugend]] tagról készült rajz szerepelt az együttes nevének jellegével karöltve élénk spekulációkhoz vezetett a banda politikai nézeteit illetően. Míg Hook és Sumner később elismerték, akkoriban érdekes téma volt számukra a [[fasizmus]], addig Morris ragaszkodott nézetéhez, miszerint a banda kötődése a náci motívumokhoz szüleik és nagyszüleik által a [[második világháború|II. világháború]] során hozott áldozatok emlékének megőrzését jelentette. Érvelése szerint az együttest a [[neonácizmus]]sal kapcsolatba hozó vádak csupán provokálták őket, hogy csak azért is „folytassuk, mert ilyen emberek vagyunk mi”.

A Joy Division első televíziós fellépésére 1978. szeptemberében került sor a ''Granada Reports'' című helyi hírműsorban, melynek házigazdája Tony Wilson volt. A hónap végén a Joy Division hozzájárult két dallal Tony Wilson lemezkiadó cégének első megjelenéséhez, mely az [[A Factory Sample]] címet viselő, kétlemezes, 7 hüvelykes válogatás-EP volt. A számok felvételében [[Martin Hannett]] segédkezett. Az RCA Records kötelékéből szabadulva a zenekar hamarosan már a [[Factory Records]] kínálatát erősítette. A kiadón belül Rob Gretton vált a banda érdekképviseleti partnerévé. December 27-én Ian Curtis elszenvedte első, láthatóan epilepszia-jellegű rosszullétét. Miután hazafelé tartottak a londoni Hope & Anchornél tartott fellépésüket követően, Curtis rohamot kapott és kórházba kellett szállítani. Betegsége ellenére a Joy Division pályája töretlenül ívelt felfelé. A zenekritikus ''Paul Morley'' állhatatosságának köszönhetően Curtis feltűnt az [[NME]] 1979. január 13-án megjelent számának címlapján. Az együttes még ebben a hónapban felvette első rádiós fellépését a [[BBC Radio 1]] DJ-je, [[John Peel]] számára. Deborah Curtis későbbi visszaemlékezésében elmondta, „ezen két fontos esemény között rá kellett jönnünk, Ian betegsége valami olyasmi, amihez meg kell tanulnunk alkalmazkodni”.

1979. júliusában a Joy Division ismét fellépett a Granada TV-ben, majd szeptemberben a [[BBC Two|BBC2]] ''Something Else'' című műsorában, utóbbi az együttes egyetlen országszerte sugárzott televíziós szereplésévé vált. Októbertől 24 állomásos brit turnén vettek részt a Buzzcocks előzenekaraként, ez lehetővé tette számukra, hogy felhagyjanak polgári foglalkozásukkal. Novemberben megjelent a [[Transmission (dal)|Transmission]] elnevezésű, az albumhoz nem kapcsolódó kislemez. A Joy Division burjánzó sikere a „Cult With No Name” becenevű rajongótábor megalakulásához vezetett, aminek tagjait gyakran „heves természetű, szürke kabátos fiatalemeberekként” sztereotipizáltak.

A Joy Division 1980. januárjában európai turnéra indult. Curtisnek a turné során a nehézségek ellenére mindössze két nagyobb epilepsziás rohammal gyűlt meg a baja. Márciusban a zenekar, producerként ismét Martin Hannettet választva, felvette második, [[Closer (Joy Division album)|Closer]] címre keresztelt nagylemezét a londoni Britannia Row Studiosban. A francia Sordide Sentimental gondozásában még ebben a hónapban megjelent a „DeadDead Souls”Souls, illetve az „Atmosphere”Atmosphere című dalokat tartalmazó, [[Licht und Blindheit]] kislemez.

Az alváshiány és a túlórák súlyosbították Curtis epilepsziáját, rohamai csaknem kezelhetetlenné váltak. Curtist gyakran érték rohamok fellépések közben, emiatt szégyenérzet és [[depresszió]] lett úrrá rajta. A zenekar többi tagja ugyan aggódott miatta, a nézőközönség azonban több ízben az előadás részének tartotta Curtis viselkedését. Április 7-én Curtis [[fenobarbitál]]-túladagolás általi öngyilkosságot kísérelt meg. Másnap este a Joy Divisionnek a [[Bury|bury-i]] Derby Hallban volt fellépése. Curtis állapota miatt úgy döntöttek, az első néhány dalt a [[Crispy Ambulance]]ban éneklő Alan Hempstall és az [[A Certain Ratio]] zenésze, Simon Topping segítségével adják elő. Curtis csak rövid ideig állt színpadon, mikor Topping előlépett, hogy befejezze a műsort Curtis helyett, a közönség néhány tagja üvegekkel kezdte dobálni az emelvényt. Gretton a tömegbe vetette magát, ahol zavargások törtek ki. Curtis egészségügyi problémája miatt a zenekar számos áprilisi fellépést lemondott, de még ebben a hónapban filmre vettek egy promóciós videót a „LoveLove Will Tear Us Apart”Apart kislemezhez. Május 2-án a [[Birminghami Egyetem]] Chamberlain Halljában játszottak, később ez bizonyult utolsó fellépésüknek.

1980. májusában a Joy Division elindult első amerikai turnéjára. Curtis ugyan szeretett volna némi időt eltölteni néhány ismerősével, ennek ellenére, ha a turné került szóba izgatottságot színlelt, hogy ne okozzon csalódást zenésztársainak és a Factory Recordsnak. Akkoriban omlott össze Curtis kapcsolata feleségével, [[Deborah Curtis]]szel, akivel még 1975-ben, tizenévesekként fogadtak hűséget egymásnak. Ennek okai voltak többek között Curtis egészségi állapota, Deborah Curtis kirekesztettsége Ian Curtis és a banda életéből, valamint Curtis és Annik Honoré viszonya, aki egy fiatal belga nő volt és az európai turné során ismerkedett meg az énekessel. Az amerikai turné első napját megelőző este Curtis visszatért macclesfieldi otthonába, hogy beszéljen elhidegült feleségével. Arra kérte őt, hogy ejtse a válópert (amit Deborah Curtis indítványozott), később azt kívánta, hagyja egyedül a lakásban, míg a következő reggelen fel nem száll egy Manchester felé tartó vonatra. 1980. május 18-án, korán reggel, miután megtekintette [[Werner Herzog]] [[Stroszek]] című filmjét és meghallgatta [[Iggy Pop]] [[The Idiot]] című lemezét, Curtis felakasztotta magát konyhájában. A holttestet Deborah Curtis fedezte fel, miután déltájban hazatért. Tony Wilson 2005-ben elmondta, „mindannyian elkövettük a hibát, hogy nem hittük, öngyilkossága be fog következni… Mindnyájan teljesen alábecsültük a veszélyt. Nem vettük komolyan. Ilyen ostobák voltunk”.

Curtis öngyilkossága, ahogyan Simon Reynolds zenekritikus fogalmazott, „azonnal mítosszá vált”. Jon Savage Melody Makerben megjelent, Curtist méltató nekrológjában kifejtette, „most már senki sem fog rá emlékezni, életében milyen volt a munkássága a Joy Divisionnel; tragikusnak fogják tekinteni, nem merésznek”. 1980. júniusában megjelent a posztumusz „[[Love Will Tear Us Apart]]” kislemez, ami a brit kislemez-eladási listán 13. helyig jutott. Júliusban végül megjelent a Closer, ami pedig a brit albumeladási listán jutott 6. helyig. Az albumot Charles Shaar Murray az NME-ben közölt kritikájában „fenséges emlékműnek” nevezte, „a Joy Division számára épp úgy, mint Curtisnek”.

A Joy Division tagjai még Curtis halála előtt megegyeztek, hogy amennyiben valamelyikük távozik, megváltoztatják az együttes nevét. A zenekar végül New Order néven alakult újjá, a háromtagú formáció énekesi feladatait Bernard Sumner látta el. Idővel csatlakozott hozzájuk Morris barátnője, [[Gillian Gilbert]], aki billentyűsként, illetve második gitárosként segédkezett. A [[New Order]] első kislemeze, az 1981-es „[[Ceremony]]” tartalmazta az utolsó két dalt, melyet Curtisszel együtt írtak. Ugyan az együttesnek eleinte küzdenie kellett, hogy kiléphessen a Joy Division árnyékából, végül azonban sokkal sikeresebbé váltak, mint elődjük.

A zenekar megszűnését követően is jelentek meg további Joy Division kiadványok. A [[Still (Joy Division album)|Still]], mely élőben rögzített, illetve ritka felvételeket tartalmazott, 1981-ben került kiadásra. A Factory Records 1988-ban adta ki a [[Substance]] című válogatást, amelyen számos, egyébként már nem elérhető kislemezdal kapott helyett. A Factory Records 1992-es csődjét követően a [[London Records]] szerezte meg a jogokat a Joy Division anyagokhoz, első kiadványuk az 1995-ös, [[Permanent]] címet viselő válogatásalbum volt. A [[Heart and Soul]] elnevezésű, átfogó, a zenekar csaknem összes felvételét tartalmazó díszdobozos kiadvány 1997-ben került forgalomba.