„Az istenek alkonya” változatai közötti eltérés

'''Az istenek alkonya''' ([[német nyelv|németül]] ''Götterdämmerung'') [[Richard Wagner]] háromfelvonásos [[opera (színmű)|operája]], a négy műből álló operasorozat, [[A Nibelung gyűrűje]] utolsó, negyedik darabja. Az opera ősbemutójaősbemutatója [[1876]]. [[augusztus 17.|augusztus 17-én]] volt [[Bayreuth]]ban. Magyarországon először a [[budapest]]i [[Magyar Állami Operaház|Operaházban]] mutatták be [[1892]]. december 10-én.

A 2. jelenetben barátságot, majd vérszerződést köt Siegfried és Gunther. Hagen kérdésére elmondja, hogy övé a nibelung kincs, de nem gondol vele - abból csak a ködsüveget és a gyűrűt vette magához. Hagentól megtudja a ködsüveg titkát: alakot tud változtatni, s egy pillanat alatt bárhol ott teremhet általa. Amikor Guthrune varázsitalát megízlelte, szerelemre lobbant a lány iránt. Szívesen felajánlja segítségét Gunthernek, hogy megszerzi számára -– áthatolva a láng-falon -– Brünnhildét, s örömmel hallja, hogy jutalmul övé lesz Gutrune keze. Hagen a vérszerződésben sem vesz részt; rossz vérével nem akarja elrontani társaiét -– inkább távol marad. Azonban éberen figyel; úgy véli, megkaparinthatja majd jogos jussát, a gyűrűt.

Közben a walkür sziklájára vendég érkezik: Waltraute, a húga kereste fel Brünnhildét. Wotan tudta nélkül, titokban jött. Beszámol a Walhallában történtekről, s kérleli nővérét: adja vissza a gyűrűt a sellőknek, s ezáltal megszűnne égen-földön az átok hatalma. Az istenségétől megfosztott walkür -– szerelmes nőként -– nem hajlandó megválni a gyűrűtől, Siegfried szerelmi zálogától.

Rajna-parti erdős vidéken kezdődik. A sellők kincsük után vágyakoznak, s amikor megjelenik a parton Siegfried, incselkedve kunyerálják gyűrűjét. A hős már-már nekik adná -, ám amikor megtudja a gyűrűhöz tapadó átkot, megmakacsolja magát, s ragaszkodik a gyűrűhöz (1. jelenet).

A második felvonás indításakor -– amely Hagen őrtállását idézi ismét -– a gyűlölet-akkordok bőséges áradása alatt (b-mollban, Alberich hangnemében) a basszusvonal süllyed egyre mélyebbre, majd a mindegyre visszacsapó szeptim hangközön állapodik meg (Esz-Desz). Hagen álmodó várakozásának statikus nyugalmát és egyben az ő örömtelenségét jelképezi. Alberich megjelenésekor ez a szinkópáló ritmika élénken, lázasan mozgalmassá válik. Fiának kérdésére válaszol: ''Der Ewigen Macht, wer erbte sie? (Ki örökli az örökkévalók hatalmát?) - Ich und du! Wir erben die Welt! (Én és te! Mi örököljük a világot)''. E szavainál az említett alászálló dallam újabb vezérmotívummá változik, mely ettől kezdve a ''gyilkosság'' jelképe.<ref name="Rappl-NegyedikZene" />

A Siegfried és Gutrune között lezajló jelenetben is a tűz- és a sisak-motívummal kombinált kürtmotívum uralkodik. További változata - megfordításban - a nászra hívással hangzik fel. Ennek a nyers kürt-motívumnak a hangneme a C-dúr: Siegfried második nászát ünnepli, s ezt ugyanúgy a fény, a világosság hangneme érzékelteti, mint az első. Itt azonban disszonancia zavarja és ködösíti: a C-dúr hangzataihoz minduntalan a hangnemtől idegen fisz, vagyis Hagen hangja csatlakozik, egészen a felvonás végéig. Már Hagennek a férfiakat szólító kiáltása is erre a hangköz-szerkezetre épült. Később ez lesz a bosszúszövetség hangképlete, amellyel a felvonás kicseng. A dárda-eskü („Speereid") harmadízben a felvonás zárójelenetébénzárójelenetében kerül fokozásra, Hagen, Brünnhilde és Gunther bosszúesküjekor.<ref name="Rappl-NegyedikZene" />