„Tóth Imre (festő)” változatai közötti eltérés
[nem ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
4. sor:
==Élete, munkássága==
Tóth Imre abban a Diósgyőr és Miskolc között elhelyezkedő, a M. kir. Vas- és Acélgyárhoz tartozó kolónia („gyarmat”) területén született, amit a gyár munkásai és tisztviselői részére építettek, szolgáltató intézményekkel együtt. Ez lett később a Diósgyőr-Vasgyár városrész. Családja szinte dinasztiát alkotva tevékenykedett a gyárban. Anyai nagyapja, Mühl György, és hét gyermeke is a gyár alkalmazottja volt. Tóth Antal, a művész édesapja ácsmester, főművezető volt a gyárban, aki Biharból érkezett.
Felvételizett a [[Magyar Képzőművészeti Főiskola|
A Főiskola után még a főváros és a Művelődési Minisztérium ösztöndíjasaként többedmagával kibérelt egy műtermet. Itt készítette „Utcabál” című képét, amit az 1949-es [[VIT]] ihletett (jelenlegi holléte nem ismert). Az alkotás nem nyerte el az ítészek tetszését, ezért csak 1957-ben mutathatta be, és a siker nyomán azonnal megkapta a [[Munkácsy-díj]]at. Szorgosan tevékenykedett a Művészeti Alap, a Művészeti Szövetség és a Fiatal Képzőművészek Közössége elődjének létrejöttében, de a politikai indíttatású megkeresésektől igyekezett távol tartani magát. Az alkotásnak nem voltak meg a fizikai feltételei Budapesten, nem volt lakása, pedig 1956-ban megnősült. Ezért – a művésztelepi kollégák meghívására – hazaköltözött Miskolcra. ''„Egy aktatáska ecsettel érkeztem Miskolcra”'' – emlékezett vissza a kezdésre. A miskolci helyzetről így nyilatkozott: ''„Miskolc … egy szerencsés összetételű telep. Nem alakult ki hál' Istennek egy uniformizált festészet. Mindenkinek a személyisége megmaradt.”''
12. sor:
Tóth Imre az elkövetkező néhány évet viszonylagos visszavonultságban töltötte. Ez azonban nem a művészi közélettől való távol tartást jelentette, mert egy ideig tanított a Vasutas Képzőművészeti Körben, a Vasas Körbe is eljárt, műtermében is rendszeresen összejártak a művész kollégák, és gyümölcsöző beszélgetéseket folytattak a művészet kérdéseiről. Szabályos iskola alakult ki körülötte, a műterem egy pezsgő művészeti fórum helyszínévé vált. Erre a visszavonultságra a saját művészetének, kifejező stílusának megteremtése miatt volt szüksége. 1960 volt az az év, amikor saját értékrendje szerint is kiállítható műveket alkotott; széles ecsetkezelés, színes ritmusképlet jellemezte képeit, amivel – a síkba rendezés ellenére is – érzékeltetni tudta a perspektívát. Ekkor kezdett kiállítani a Műcsarnokbeli Szövetségi Kiállításokon. Alkotásait elismeréssel fogadták, „Egyedül” című képét kiküldték az 1961-es [[párizs]]i Ifjúsági Festészeti Biennáléra. „Büntetés” című képét (a művész két gyermeke a modell) 1965-ben mutatta be a VIII. Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállításon. Festményét a Művészet című folyóiratban Láncz Sándor ismertette, méltatta. Tóth Imre a '60-as években a grafikával is mind behatóbban foglalkozott. Sokat rajzolt, például „Afrika” című sorozatát, amiről Artner Tivadar írt meleg szavakat. Néhány lapot ezek közül a Művelődési Minisztérium megvásárolt, és kiküldte az 1964-es [[Lugano|luganói]] Grafikus Biennáléra.
1962-ben kétéves [[Derkovits-ösztöndíj]]ban részesült, ami kis anyagi biztonságot jelentett számára, hogy elmélyültebben dolgozhasson. Festett és grafikázott. Először a [[fametszet]] és a [[linóleummetszet]] technikája fogja meg. Ezt követően talált rá fő grafikai eljárására, a [[rézkarc]]ra (cinklemezt is használt), aminek rövid idő alatt egyik legjelesebb alakja lett. Műtermébe magas- és mélynyomásra alkalmas berendezéseket állított be. Életművének fontos lapjai kerültek ki ekkor a prések alól: „Peremkerület”, „Hegyközség”, „Major”, „Ács”, „Anyó”, „Értünk”. Itt kell megjegyezni, hogy a '60-as évek voltak a magyar grafika nemzetközi szintű kibontakozásának évei. Miskolcon alkotta korszakos jelentőségű grafikáit [[Feledy Gyula]], [[Kondor Béla]], [[Lenkey Zoltán]], [[Barczi Pál]], és elindult az [[Országos Grafikai Biennále|Országos Grafikai Biennálék]] sorozata. Joggal írja Goda Gertrud: ''„Talán a 20. század legpezsgőbb képzőművészeti élete zajlik ekkor, s a kitűnő művek elismerésére is sor kerül. Tóth Imre 1965-ben a Szépirodalmi Könyvkiadó díját kapja Borsodi táj I-V. sorozatára, majd 1971-ben és 1973-ban is megkapja Miskolc Városának díját.”'' Festészetében a tájképek és a csendéletek váltogatják egymást. Képeit a helyszínen készített vázlatok alapján műteremben készítette: a látvány így nem kötötte meg képzeletét, szabadon értelmezhette át a természetet. 1976-ban megkapta a [[hatvan]]i Országos Tájfestészeti Biennále aranydiplomáját. Festészetében és grafikájában is tisztelettel fordul a nehéz kétkezi munka, a vasgyári emberek erőfeszítései felé. Így születnek „iparos” alkotásai:
Átmeneti egészségügyi problémák után grafikákkal és festéssel nyerte vissza alkotóerejét. Tele volt ötlettel, egyetlen kis vázlatból több képet hozott létre („Béketelep”, „Vargahegy”, „Nyár”, mind 2001-ből).
Tóth Imre 2004-ben hunyt el Miskolcon. Festményeinek legjellemzőbb darabjai, „tóthimrésen” kolorisztikus csendéletei és tájképei figurális alkotásokból fejlődtek tovább. A technikai tudás, a festői-grafikusi stílus és világnézet nála párhuzamosan és egymással összefonódva fejlődött. Grafikáinak stílusa látszólagosan más formavilágot képvisel. A lényeg kiemelése, tiszta szerkezet, egyensúly, ezek leginkább rézkarcaiban tükröződnek. Érdeklődésének középpontjában a kétkezi munkát végző, gyárakban keményen dolgozó ember állt. A művészet kérdéseiben határozott véleménye volt, ezeket kifejtve a pályatársak, a kollégák számára is irányt tudott mutatni. Tevékenységével a magyar grafika '60-as évekbeli fellendülésének kiemelt
==Egyéni kiállításai==
|