„Szeppuku” változatai közötti eltérés

A helyesen kivitelezett szeppuku 2 vágásból áll. A szamuráj az ágyékába döfi a rövidkardot és felrántva ejt egy vágást hasfalán. Ezt követően hasfalának bal oldalába döfi a kardot és jobb oldalra vágja fel. A második vágás az első fájdalmaiból adódóan jelentős koncentrációt kíván. Egy szépen kivitelezett második vágás különlegesség, ezért nagy tiszteletnek örvend, mert nem minden szamuráj képes rá. Ha az elkövető megejtette mindkét vágást a segédje levágja a fejét a hosszúkard segítségével úgy, hogy nyakának elülső felét ne vágja át, így a fej nem esik le. Ezért számít megtiszteltetésnek a segédi szerep, hiszen a vágás minőségén múlik a szenvedés végetérésének gyorsasága. A lefejezés lényege, hogy elkerüljék, hogy a harakirit elkövető a halál előtti fájdalom miatt megszégyenüljön.

 

 

Minamoto Tametomo volt az első aki [[1170]]-ben ilyen formában végzett magával. A szeppukut használta Minamoto Joriszama is, aki egy nagyon magas rangú szamuráj volt. Csapati vesztettek az Udzsi-híd melletti csatában, két fia is elhúnyt a küzdelemben és maga Jorimasza is súlyosan megsebesült egy térdébe lőtt nyílvesszőtől, ezért magához hívatta fegyverhordozóját (Vatanabe Csódzsicu Tonau-t) és kérte, hogy fejezze le. Mivel azonban az apród nem volt hajlandó ezt megtenni, ezért nyugat felé fordult, tízszer elkántálta a Dzsódzsó-iskola [[nembucu]]ját (''„Üdv Amida Buddhának”'') majd megalkotta ''dzsiszei no ku''-ját, azaz búcsúversét: ''„Mint egy elszáradt fa / ami nem hozott virágot / szomorú volt életem / de még szomorúbb napjaim vége / mert nem hagyok hátra gyümölcsöt.”'' E sorok kimondása után felvágta a hasát és holtan arcra borult. Tonau ezután levágta ura fejét, egy kőhöz kötötte és az ellenséget megkerülve a folyóba dobta azt.<ref>Mivel az ütközetek után szokás volt levágni az ellenséges busik fejét, ezért a csatatéren maradt sebesült harcosok inkább maguk vettetek véget életüknek, mintsem hogy egy ellenséges katona (esetleg egy alacsonyabb rangú busi) oltsa ki azt. Mivel Joriszama nagyon magas rangú szamuráj volt, apródja azért dobta a fejét a vízbe, nehogy az ellenség győzelmi trófeaként magával hurcolja. Élve fogságba esni nagy szégyen volt, aki pedig gyáván elmenekült, azt mélységesen megvetették.</ref>

 

 

A szeppuku később a busik egyetlen elfogadható halálnemévé vált, akár bűnös volt, akár nem, vagy ha leküzdhetetlen problémával küszködött, így több fajtája is kialakult.

 

Ismert volt még egy fajta szeppuku, a '''kansi''', amit a meggyőzés végső eszközeként használtak, például a mester, hogy jó útra térítse tanítványát.

Az öngyilkosság egy másik, szintén furcsa formája a '''hito-basira''' (''„emberi oszlop”''),

amikor a busi az ura házának építésekor az egyik oszlopnak ásott gödörben szeppukut hajtott végre, majd ráépítették a házat abban a hitben, hogy a halála után majd szelleme fogja védelmezni az építményt. (Hasonló áldozatot követelt egy híd építése is, ám akkor általában egy a falun átutazó ember lett a leendő védelmező szelleme a hídnak.)

 

A busi feleségek is gyakran követtek el öngyilkosságot férjük halálba való követése érdekében. Nekik már kiskorukban elmagyarázták, hogyan vágják el nyaki ütőereiket és mindig hordoztak maguknál egy kis kést. Az öngyilkosság előtt lábaikat össze kellett kötözniük, nehogy a halál beálltával illetlen pózban merevedjenek meg.

 

A szeppuku olyan tiszteletreméltó hagyománnyá emelkedett Japánban, hogy még az 1869-es országgyűlésen is kiálltak mellette, európaiak számára józan ésszel nehezen felfogható érvekkel.