„Irónia” változatai közötti eltérés

„Az allegória esetében »az egyedi mint egyedi megsemmisítéséről« van szó, úgy »az elmeél (éppen fordítva) a teljesség egységessé tételére irányul«”.<ref>Manfred Frank: ''A koraromantikakora romantika filozófiai alapjai'' In: ''Gond'', 17. szám (1998), 100. o.</ref> Ez az egység viszont szintén csak töredékként jelenik meg. A töredékek pedig nem lépnek valami őket összetartó rendszerbe, rendszerek káosza, töredékek súlypont nélküli különfélesége keletkezik. A végtelent különféle nézőpontokból megmutató tudattöredékek nem állnak össze egy végtelenséget átfogó teljességgé, e nézőpontokat nem lehet egyszerre elfoglalni, hiszen egymásnak is ellentmondanak. A tökéletes érthetőség maga lenne a tökéletes unalom.<ref>Ernst Behler: ''Friedrich Schlegel megértéselmélete'' In: ''Gond'', 17. szám (1998), 170. o.</ref> Nincs olyan külső, harmadik nézőpont, egy olyan végső tudategység, mely e két irányt, az ''allegória'' és az ''elmeél'' törekvését, racionálisan egybefogná. A végtelen uralhatatlansága a tudat töredékességét eredményezi.

A centrum hiányából következő végtelen regresszust Schlegel „kaotikus univerzalitásnak” nevezi: a tudat töredékessége egységet hoz létre a káoszban, de mivel a végtelenségből a részbe vezeti azt, ezért nem totalitást, hanem individuális pozíciók együttesét, tehát ismét káoszt hoz létre, melynek elemei újból inkoherensek egymással. „A keletkezés (''Werden'') végtelenségében nincs olyan közép, ami köré állandó tulajdonságok kristályosodhatnának ki.”<ref>Manfred Frank: ''A koraromantikakora romantika filozófiai alapjai'' In: ''Gond'', 17. szám (1998), 103. o.</ref> A meghatározhatatlan (érzéseknek) és kontingens illeszkedéseknek pedig nem a filozófia, hanem a művészet szabálytalan formája felel meg leginkább.

A következetlenség ugyanakkor csak az egyik aspektusa a töredékességnek, ahhoz azonban, hogy ezek logikai ellentmondásba kerülhessenek egymással, sejtenünk kell köztük valamilyen közösséget is. Ez a közösség pedig az, hogy ugyanazon pozícióra, jelesül az abszolútumra irányulnak. A töredék csak egy teljesség felől nézve értelmezhető töredékként. A töredék tehát nemcsak más töredékeken törik meg, hanem mind szemben áll az abszolút eszméjével is, ami minden logikai ellentét feltételéül is szolgál. Ez a közös irányulás alkotja azt az „elfoglalhatatlan perspektívát”, amely felől minden töredék az abszolútum félresikerült kifejezésének tűnik.<ref>Manfred Frank: ''A koraromantikakora romantika filozófiai alapjai'' In: ''Gond'', 17. szám (1998), 105. o.</ref> Ez azonban mindig megérthetetlen marad, hiszen a tudat egységét egy tudattal nem bíró lét sejtetése biztosítja. „Így filozófiánk sokrétűsége mellé egységet is nyernénk. Olyan egységet, amelyről nem félek, hogy valaha is elveszíthetnénk!”<ref>Friedrich Schlegel: ''A filozófiáról Dorotheának'' In: ''Gond'', 17. szám (1998), 157. o.</ref>

Ebből a szkeptikus relativizmusból ered a romantika ''irónia'' fogalma. Ez egyfelől a véges önparódiája, mert azt a másik véges lerontja, az abszolút gondolata pedig jelentéktelenné teszi; de másfelől ez az abszolútnak, mint illuzórikus végtelen tisztaságnak, mint szükségszerű fikciónak a kinevetése is egyben. Az ''irónia'' a [[paradoxon]] egy formája, mely a határokat átlépő fantáziának köszönhetően, korrigálja az ''allegória'' és az ''elmeél'' működésének egyoldalúságait, és egyfajta lüktetést és váltakozást teremt [[univerzalitás]] és [[individualitás]] között. Az irónia „jelentéktelen semmisségként gúnyolja ki azt, ami [[szubsztanciális]] realitásként pöffeszkedik.”<ref>Manfred Frank: ''A koraromantikakora romantika filozófiai alapjai''; Gond, 1998, 17., 108. o.</ref> (A művészetben) átlép a létezés hasadékain, állandó alkotás és pusztítás ez a végtelen elhódításáért.

* [[Manfred Frank]]: ''A koraromantikakora romantika filozófiai alapjai'' In: ''Gond'', 17. szám (1998), 40–117. o.