|
==Az opera zenéje==
A zenét a borús, fájdalmas árnyalatok uralják, a stílusa oldott, minden korábbi konvenciótól mentes. A [[nyitány]] nem követi a [[szonáta]] formát: szünet nélkül vezet át az első felvonásba, zenei motívumaimmal az opera egészét foglalja össze. Az [[ária|áriák]]nál Gluck már nem alkalmazza a szokásos [[da capo]] formát. Az első felvonás nyitó jelenete rendkívül tömör, egyszerű zenei részletek megszakítatlan sora: a címszereplő és a nép fájdalma egy hatalmas tablóban egyesül. A második kép is tömör, jól felépített, az [[orákulum]] válaszát súlyos, sors szerűsorsszerű akkordok kísérik. Az első felvonás sikeredett a legjobbra, a másik kettő nem éri el ennek színvonalát, de ezek is bővelkednek jól megformált részletekben. A dráma statikus és sötét, de ennek ellenére az ''Alkésztisz'' ma szemmel nézve is a zeneszerző egyik legerőteljesebb alkotása.
A darab a szerző második [[reform]] operája, a nyomtatott kiadás előszavában Gluck leszögezte azokat az alapelveket, melyek mentén megkívánta újítani a műfajt. Saját bevallása szerint arra törekedett, hogy a zene a szöveget támassza alá, fokozza az érzelmek kifejezését, a szituációk érdekességét, mindezt anélkül, hogy megakasztaná a cselekmény menetét. Az áriák pontosan lettek végig komponálvavégigkomponálva, szigorúan ott kezdődtek és értek véget, ahol azt a szöveg megkívánta. Gluck nem adott lehetőséget az énekesek számára, hogy virtuóz énekhangjaikat cifra díszítésekkel és [[kadencia|kadenciákkal]] csillogtassák meg, ezzel megakasztva a dráma menetét.
Az áriákkal szemben egyébként is a [[recitativo]] és az [[arioso]] dominál, a táncok és a kórusok részt vesznek a cselekményben. Ezeket szólisztikus részek kapcsolják össze, így alkotnak drámai egészet a cselekmény többi elemével. Gluck a világosságot és a szépséget nevezi meg [[esztétika]]i ideálokként, szerinte a zene szerepe a költészet szolgálata.
|
