„Anton von Schmerling” változatai közötti eltérés

Jogot végzett, majd a bírói pályára lépett. 1842-ben törvényszéki tanácsos rangjára emelkedett. A mellett lovag rangjánál fogva részt vett az alsó-ausztriai rendek gyüléseiben, ahol a [[Metternich]]-féle rendszert néhány alkalommal elítélte és a polgári és a pórosztály érdekeinek felkarolása által bizonyos népszerűségre emelkedett, mely az 1848 márciusi felkelés napjaiban még fokozódott. Azonnal a mozgalomhoz csatlakozott és [[Hoyos]] grófnak, a nemzetőrség parancsnokának szárnytisztje lett. Mihelyt a [[Pillerstorf]]-minisztérium az ügyek élére került, Schmerlinget Frankfurtba küldték, hogy ott az 17-es bizottságban az új birodalmi alkotmányjavaslat kidolgozása közben az osztrák érdekeket érvényre juttassa. János főherceg, az új birodalmi kormányzó, július 15-én a kül- és a belügyi tárcát bízta rá, amelyek közül Schmerling utóbb a külügyit tartotta meg. Midőn a többség a minisztereket a malmöi [[fegyverszünet]] megkötése után leszavazta, a minisztérium Schmerlinggel együtt visszalépett, de szeptember 24-én ez utóbbi újra elfoglalta állását. Csak midőn a porosz érzelmű párt diadala biztosnak látszott, 1849. december 15-én lépett vissza állásáról. Mikor a parlament tényleg a porosz királynak ajánlotta fel az új császári koronát, visszatért Bécsbe, s osztrák igazságügy-miniszterré lett a Schwartzenberg-kabinetben, mely állásban az esküdtszék és a nyilvános törvényszéki tárgyalások behozatala által érdemeket és újabb népszerűséget szerzett. Amikor a Schwartzenberg-kabinet mindinkább a reakció lejtőjére lépett, Schmerling ellentétbe került minisztertársaival és a kremsieri birodalmi gyűlés szétkergetése, az olasz és a magyar szabadságharc elnyomása után 1851 elején állásáról lemondott. Néhány hónappal később I. Ferenc József a legfelsőbb törvényszék tanácselnökévé nevezte ki, amely állást Schmerling 1858-ban a fellebbezési törvényszék elnökségével cserélte fel. 1860. december 13-án kinevezték államminiszterré és azzal a feladattal bízták meg, hogy centralisztikus alapon nyugvó, mérséklet szabadelvű alkotmányt dolgozzon ki az összbirodalom számára. 1861. február 26-án jelent meg a híres császári pátens, amely Schmerling ellenjegyzése mellett a birodalom összes népeinek képviselőit a birodalmi gyűlésbe hívta egybe. Az osztrák-német szabadelvűek, különösen a centralisták el voltak ragadtatva a februári pátenstől és S.-et, mint az «alkotmány atyját» magasztalták. Nem úgy a federalisták, a szlávok és olaszok, első sorban pedig a magyarok. Ily viszonyok között az 1861. május 1-jén nagy fénnyel megnyílt birodalmi gyűlésterme csak félig telt meg képviselőkkel; a [[Deák Ferenc]] szaván induló 1861. évi magyar országgyűlés nem küldte el képviselőit (csupán az erdélyi szászok jelentek meg 1863.), a horvát, az olasz (velencei) képviselők is távol maradtak. Miután Deák Ferenc szétrombolta [[Wenzel Lustkandl]] [[közjog]]i "légvárát" , Schmerling belátta, hogy hasztalan fáradozott. Időközben Ausztriában is megfeneklett az alkotmányos és szabadelvű áramlat és miután a harmadik ülésszakban a csehek is hátat fordítottak a «Schmerling-szinháznak», maga Schmerling is csak «szűkebb» tanácsnak merte nevezni a birodalmi gyűlést. Amikor I. Ferenc József 1865-ben Forgáchot és Pálffyt elbocsátotta és újra Majláth Györgyre bízta a kormányt, újból megkísérelte a magyarokkal való kibékülést, Schmerling felismerte, hogy helyzete immár tarthatatlan és hogy vérmes reményeiben csalódott és ekkor 1865. július 27-én lemondott. A császár megköszönte odaadó buzgóságát és a legfelsőbb törvényszék elnökévé nevezte ki hű emberét. 1867. április 1-jén az urak házának élethossziglan tagjává lett, amely állásban mint a német szabadelvű párt vezére, a fennálló alkotmányt erélyesen védelmezte és különösen 1879 óta a federalisztikus [[Taaffe]]-kabinet ellen több alkalommal heves támadást intézett, 1886-ban maga fogalmazta a [[Prazák]] miniszter ''Sprachverordnung''ja ellen irányuló határozati javaslatot. Schmerling a bécsi tudományos akadémiának elnöke is volt, a [[Theresianum]]nak pedig kurátora.