|
<!-- There is no consensus on when to date the start of the age of Enlightenment, and a number of scholars simply use the beginning of the eighteenth century or the middle of the seventeenth century as a default date.<ref>{{cite web|url=http://www.wsu.edu/~dee/ENLIGHT/PREPHIL.HTM|title=The European Enlightenment|author=Hooker, Richard|date=1996|accessdate=2008-01-18}}</ref> Many scholars use the beginning of the [[Napoleonic Wars]] (1804–15) as a convenient point in time with which to date the end of the Enlightenment.<ref>{{cite web|url=http://www.martinfrost.ws/htmlfiles/enlightenment_age.html|title=The age of Enlightenment|author=Frost, Martin|date=2008|accessdate=2008-01-18}}</ref> Still others capstone the Enlightenment with its beginning in Britain's Glorious Revolution of 1688 and its ending in the French Revolution of 1789.
A mozgalom a [[racionalizmus]]t követte, Some classifications of this period also includes the late 17th century, which is typically known as the [[Age of Reason]] or Age of Rationalism.<ref>{{cite web|url=http://history-world.org/age_of_enlightenment.htm|title=The age of Enlightenment|author=Hackett, Louis|date=1992|accessdate=2008-01-18}}</ref> -->
== Története ==
{{lektor}}
A történészek egy része szerint a felvilágosodás magában foglalja a 17. század nagy részét, mások a megelőző korra az ''Értelem kora'' elnevezést használják. A két időszak átfedésben áll egymással, és abban kölcsönös az egyetértés, hogy összekapcsolódva egy hosszabb közös korszakot képeznek.
A [[16. század]]ban és a [[17. század]] első felében Európában vallási háborúk pusztítottak. Miután a politikai helyzet a [[harmincéves háború|vesztfáliai béke]] és az [[angol polgári forradalom|angol polgárháború]] után stabilizálódott, a bölcsesség és tudás forrását jelentő emberi kinyilatkozás elsődleges forrásában, a természetfelettiről és a hitről alkotott nézetekben zavar keletkezett, ami jelentős bizonytalanságot keltett az emberekben. Ekkor jött az ''Értelem kora'' (akik szerint két korszakról van szó), amikor a tudást és a stabilitást az axiomatikus filozófiával és az abszolutizmussal próbálták megalapozni. A tudáselmélet [[Michel de Montaigne]] és [[René Descartes]] írásaiban komoly szkepticizmusra és a „tudás” természete megismerésének igényére épült. A magától értetődő axiómákra épülő kor [[Baruch Spinoza|Benedictus de Spinoza]] ''Etikájában'' érte el a csúcspontját. Ez a világegyetem egységes szemléletét úgy értelmezte, hogy Isten és Természet ugyanaz, ami központi elvvé vált a felvilágosodásban Newtontól Jeffersonig.
A felvilágosodásra [[Blaise Pascal|Pascal]], [[Gottfried Wilhelm Leibniz|Leibniz]], [[Galileo Galilei|Galilei]] és más korábbi filozófusok nézetei is sok szempontból kifejtették hatásukat. Az európai gondolkodáson változások hullámai vonultak végig, amelyeket Sir [[Isaac Newton]], a matematikai géniusz és briliáns fizikus természetfilozófiája példázott. Newton eszméi, amelyek az axiomatikus bizonyítást és a fizikai megfigyelést ellenőrizhető becslések koherens rendszerébe tömörítették és ''Philosophiae Naturalis Principia Mathematica'' ([[A természetfilozófia matematikai alapjai]]) címet viselő munkája megadták az alaphangot az utána következő időszaknak.
Newton persze nem volt egyedül rendszerelvű gondolkodásával, csak ő szerepelt a legtöbbet és ő volt a leghíresebb. A természeti jelenségek egységes szabályokkal való leírásának eszméje a nagy rendszerezési lázat a legkülönbözőbb tanulmányok szintjén is megjelenítette. A felvilágosodás úgy határozta meg magát, mint akik belenéznek Isten agyába, hogy megismerjék a teremtést és kikövetkeztessék az igazat a világról. Ez a hozzáállás meghaladta még a mai gondolkodókét is, akik általában az igazságot kevésbé gondolják véglegesnek, de akkoriban ez meghatározó vélemény volt.
Azoknak, akik szétválasztják az „értelem korát” és a „felvilágosodást”, Newton figurája jó például szolgál a különbség fontosságának bemutatásához, mert ő Kepler bolygók mozgásáról és a lencsék fénytöréséről alkotott elméleteihez hasonlóan a tapasztalati megfigyeléseket és a törvényszerűségeket együtt használta, és ez alapján alkotott elméletet azok működéséről. Ez a váltás egyesítette a [[reneszánsz]] tudósok, mint [[Francis Bacon]] empiricizmusát Descartes axoimatikus megközelítésével.
A fegyelmezett keresztény Isten irányításával működő felfogható világba vetett hit új filozófiai kihívásoknak adott lendületet. A vallási filozófia egyik oldalról a jámborság fontosságára, Isten mindenható természetének feljebbvalóságára és természetfelettiségére összpontosított, a másik oldalról eszmék, mint például a [[deizmus]] szerint a világ befogadható volt az emberi rátermettségből fakadóan és azok a „törvények”, amelyek azok viselkedését szabályozzák, érthetetlenek. Az „óraműves” Isten eszméje úgy vált egyre elterjedtebbé, ahogy idővel egyre gyakrabban váltak láthatóvá szabályos rendben működő kifinomult gépezetek, ami hatásos metaforaként hatott egy látszólagosan rendezett világegyetemre.
Ennek a filozófiai tradíciónak a magva egy objektív „igazság” volt, ami a megfigyelőtől függetlenül határozta meg a szigorúan vett emberi fogalmakat. A valóság kifejezésének kihívása a legváltozatosabb filozófiai munkákat eredményezte, amelyek továbbfejlesztve a [[szkepticizmus]] álláspontját, kifejtették, hogy az ember agyát olyan valóság veszi körül, ami kívül helyezkedik megfigyelésein. A kapcsolatot a lét és az észlelés között [[George Berkeley]] és [[David Hume]] is szerette volna részletesen feltárni és nagyrészt [[Immanuel Kant]] filozófiája is ezzel a problémával foglalkozott.
A törvények középpontba állítása (a szabályok elválasztását is beleértve a viselkedés vagy a tapasztalás részelemeitől) egy olyan filozófia kibontakozását segítették, amelyben az egyén sokkal erősebb fogalom volt, jogainak használati tartománya az emberi belső ókori hagyományaitól eltérő eszmékre helyeződött át. Ahogy [[John Locke]] írta, a szellemi tulajdon nem a birtoklási jogok családjába tartozik, hanem az egyéni jogok közé, amit egy vizsgálatba belefektetett munka és annak tárgya közösen határoz meg, elválasztva minden egyébtől. A „természetes jogok” és a „természetes törvények” fogalomkörének meghatározása a mai [[közgazdaságtan]] és [[politikatudomány|politológia]] kialakulásának alapjává vált.
Ezt Immanuel Kant [[1784]]-ben [[Mi a felvilágosodás?]] című tanulmányában a következőképpen fogalmazta meg:
: ''„A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni!'' - ez tehát a felvilágosodás jelmondata.” (Vidrányi Katalin fordítása)
A felvilágosodás tehát a világ ésszerűségében, szabályszerűségében és felfoghatóságában való hittel kezdődött, majd szakaszokban a racionális, szabályokon alapuló tudás és állam szervezetének megalkotásával folytatódott, amit a deizmus fejtett ki részletesen. Ez azzal az állítással indult, hogy a törvényeket a természetfeletti és emberi dolgok együtt alakítják, és inkább ez jelenik meg a király hatalmában, mintsem hogy a király adna hatalmat a törvényeknek. Ezzel előtérbe helyeződött a jog eltérő felfogása, mint egyének és nem mint családok közötti kapcsolat, egyúttal egyre növekvő szerepet kapott benne az egyéni szabadság, mint alapvető emberi jog. A felvilágosodás a szabadság, a tulajdon és az ésszerűség eszméit dicsőítette, amelyek a politikai filozófia terén a mai korban is felismerhetők. A szabad, önálló egyén az állami hatalmi irányítás alatt is szabad, amelynek számára egyetlen szerepe, hogy az ezt szabályozó természeti törvényeknek stabilitást adjon.
A „hosszú” felvilágosodás elve a Reneszánszt a humanizmus és az empirizmus olyan hajtóerejének tekinti, amely a természet törvényeit az algebra alkalmazásával értelmező természetfilozófia terjedésére és azokra a felfedezésekre építette, amiket a [[mikroszkóp]] és a [[távcső|teleszkóp]] találmányai jelentettek. Ugyancsak ekkor indult terjedésnek a [[nemzetállam]]ok szerepét és egyénnel való kapcsolatát vizsgáló filozófia.
A felvilágosodás második hulláma Franciaországban az Enciklopédisták megjelenésével kezdődött, egy nagy mű megalapozóival, mint amilyen a [[Wikipédia]] is. Vállalkozásuk előzménye volt a felismerés, hogy a tudásnak szellemi architektúrája van. Személyes megjegyzéseiket a tudás törvényeivel egyesítve [[Denis Diderot]] és [[Jean le Rond d’Alembert|Jean le Rond d'Alembert]] az elme szabadságának lehetőségeit kereste a tudás felfogásának terében.
A felvilágosodást két versengő vonulat töltötte ki. Az egyiket jelentős spiritualitás, vallási hit és az egyház jellemezte. Ezzel szemben bővülő méretekben megjelent az [[anti-klerikalizmus]], amelyet többek között [[Voltaire]] „Écrasez l'infâme!” (Tiporjátok el a gyalázatost) szállóigéje is fémjelzett, ami egy felkiáltás volt a racionális társadalom győzelmének eszméje iránt.
A tiszta felvilágosodás harca végül a század közepén elérte csúcspontját: noha az értelem és hitelesség építménye elkészült, vele együtt megannyi vitatott kérdés is felmerült. A felvilágosodás számos kritikusának szempontjából, amit többnyire a Romantika mozgalmának növekvő ereje képviselt, ez a folyamat a társadalmi egyezményeket felrúgja, az egyedi, egyéni és a kifejtéstől mentes igazságot pedig korlátozza.
Ezt követően a felvilágosodás a „természeti” szabadság mozgásterében egyensúlyozott különféle engedélyezési szabályok nélkül, amik nézeteik szerint eltorzították volna azt. Egyúttal a felvilágosodás kora hozta el a monarchia államforma reformját a maguk nemében a legtöbb haszonnal járó, a társadalom felvilágosult rendszerezése szerint megírt törvényekkel. A felvilágosult szabályok eszméje megjelent más tudományokban is, mint például [[Carl von Linné|Carolus Linnaeus]] kategorizálása a [[biológia|biológiában]].
A felvilágosodás utolsó hullámának gondolkodói, [[Jean-Jacques Rousseau]], [[Immanuel Kant]], [[Adam Smith]], [[Thomas Jefferson]] és a fiatal [[Johann Wolfgang von Goethe]] egy mind gyakrabban használt biológiai metaforát használtak az egyéni fejlődés és az evolúció erőire. Ez jelentette a felvilágosodás végét, amire Voltaire ''Candide'' című műve mutat egy példát, a gondolat, hogy a természet bár alapvetően jó, de nem önszerveződő, ehelyett az okság és az érettség mozgatja. A közelgő Romantika a világegyetemet önszerveződőnek látta és hívei szerint a káosz egy organikus világ érthető büntetése volt.
Ez a szembenállás politikai következményekkel járt: az 1750-es években Angliában, Ausztriában, Poroszországban és Franciaországban kísérletek történtek a monarchia rendszerének és törvényeinek „racionalizálására”. Miután ez nem hozott kellő eredményt, kibontakozott a drámai változások forradalmi szelleme. A felvilágosodás racionális eszméi később a Francia forradalom Jakobinus programjában valamint az Amerikai alkotmányban rögzültek és váltak a kormányzás hajtóerejévé.
A Francia forradalom erőszakos és küldetésszerű módon képviselte a felvilágosodás filozófiáját, különösen a [[Jakobinus diktatúra]] idején. A racionalitásra való vágy a kormányzásban a katolikus egyház és a kereszténység felszámolásának próbáihoz, a naptár, az óra, a mérőrendszerek, a pénzügyi rendszer és a jogrendszer valamilyen racionális rend szerinti megváltoztatásához vezetett Franciaországban. A szociális és gazdasági egyenlőség eszméinek végrehajtása terén messzebb jutottak, mint bármely más nagyobb állam abban az időben. A felvilágosodás utolsó, hosszú lélegzetét [[I. Napóleon|Bonaparte Napóleon]] jelentette. Napoleon újraszervezte Franciaországot és fejlesztési terveket hozott létre a felvilágosodás racionalizmusának nyomdokain.
== A felvilágosodás legfontosabb gondolatai ==
|
