„Légiharc-rakéta” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
aNincs szerkesztési összefoglaló |
a Bot: következő módosítása: fa:موشک هوابههوا; kozmetikai változtatások |
||
1. sor:
[[
A '''légiharc-rakéta''', vagy '''levegő–levegő rakéta''' olyan (jellemzően irányított) rakétafegyver, amelyet [[repülőgép]]ről indítanak általában egy másik repülőgép megsemmisítése céljából. Meghajtásukat rakétahajtóművek végzik. Légiharc-rakéták esetében legelterjedtebbek a szilárd hajtóanyagú rakétahajtóművek, ritkábban folyékony hajtóanyagú rakétahajtóművet is alkalmaznak. Újabban a torlósugár-hajtómű is megjelent a légiharc-rakétákban. Hatótávolságuk alapján megkülönböztetünk kis, közepes és nagy hatótávolságú légiharc-rakétákat.
== Történetük ==
=== A II. világháború előtti időszak ===
Az első, rakétákkal vívott légiharcra [[1939]]. [[augusztus 20.|augusztus 20-án]] a [[Szovjetunió|szovjet]]–[[japán]] háború alatt került sor [[Halhin-Gol-i csata|Halhin-
=== A II. világháború alatt ===
[[
A [[II. világháború]] alatt a német mérnökök több kísérletet is végeztek levegő-levegő rakétákkal. A
A német mérnökök létrehozták az első irányítható rakétákat is, a [[X–4|Ruhrstal X–4]] és X–7 típusokat. A rakéta vezetékes irányítású volt, azaz a rakéta egy vékony vezetéket húzott maga után, amelyen keresztül elektromos jelekkel irányította a pilóta a rakétát. Az X–4 folyékony hajtóanyagú rakétahajtóművel felszerelt levegő-levegő, az X–7 pedig szilárd hajtóanyagú rakétahajtóművel rendelkező, földi célok elleni páncéltörő változat volt. Éles bevetést ezekkel a fegyverekkel valószínűleg sohasem végeztek, ám a vezetékes irányítási módszer a [[páncéltörő rakéta|páncéltörő rakétáknál]] elterjedt irányítási módszer lett. A németek foglalkoztak infravörös vezérlésű rakéták megépítésének lehetőségével is, ám ezek a tervek a háború alatt nem valósultak meg.
=== A világháború után ===
A háború után rohamos fejlődésnek indult a rakétatudomány. Ez, és az elektronika fejlődése egyre pontosabb és hatásosabb rakétafegyverek megépítését tette lehetővé, és a légiharc-rakéták lettek a vadászrepülőgépek légi célok elleni fő fegyverei. Az 1960-as években olyannyira a rakétákra alapozták a légiharcot, hogy a kor vadászrepülőgépeinek többségéből a közelharc fegyverének számító géppuskákat és gépágyúkat is elhagyták. Ezek az 1970-es években újra visszakerültek a repülőgépekre.
== Irányítási módok ==
=== Vezetősugaras irányítás ===
A vezetősugaras irányítás egy kezdetleges módszer a rakéták célbajuttatására. A rakétát hordozó repülőgép [[repülőgép-fedélzeti rádiólokátor|
Vezetősugaras irányítást alkalmaztak a szovjet [[K–5]] (NATO-kódja: ''AA–1 Alkali'') rakétákon, amelyekkel a [[MiG–17]], [[MiG–19]] és [[Szu–9]] vadászrepülőgépeket szerelték fel. A [[Angol Királyi Légierő|RAF]] a [[Fireflash]] vezetősugaras légiharc-rakétát alkalmazta.
=== Félaktív lokátoros önirányítás ===
A félaktív lokátoros önirányítás egyszerű és napjainkban még mindig elterjedt technológiának számít a légiharc-rakétáknál. A vadászrepülőgép radarja sugárnyalábjával besugározza a célt, a rakéta lokátora pedig a célról visszaverődő jelek alapján vezeti célra a rakétát. A rendszer előnye, hogy a rakéta irányítórendszere egyszerű és olcsó. Hátránya, hogy a rakétát indító repülőgép rádiólokátora sugárnyalábját a rakéta célba éréséig a célon kell tartani, ez pedig korlátozza a támadó repülőgép manőverezési lehetőségeit. A rádiólokátor sugárzását a megtámadott repülőgép észlelheti, így kitérő manővereket tehet, és elektronikus ellentevékenységgel a támadó gép radarja is zavarható.
A félaktív lokátoros önirányítású rakéták tipikus képviselői az amerikai fejlesztésű [[AIM–7 Sparrow]] és a szovjet [[R–27]] (NATO-kódja: ''AA–10 Alamo'').
=== Aktív lokátoros önirányítás ===
Elterjedten alkalmazott irányítási módszer. A rakéta saját rádiólokátorral van felszerelve, az általa kibocsátott és a célról visszaverődött radarhullámok alapján vezeti célba a rakétát az önirányító berendezés. Előnye, hogy az indító gép és a rakéta között nincs kapcsolat, megvalósul a "tüzelj és felejtsd el" elv, a támadó repülőgép távozhat az indítás helyszínéről. A nagy hatótávolságú légiharc-rakéták jellemző irányítási módja.
Aktív lokátoros önirányítást alkalmazó elterjedt légiharc rakéta az amerikai [[AIM–120 AMRAAM]], valamint a szovjet/orosz [[R–77]] és [[R–33]] típusok.
=== Infravörös önirányítás ===
Az infravörös önirányítású rakéta hőkeresője az ellenséges légi objektum által kibocsátott infavörös hullámokat érzékeli, és a rendszer az infravörös hullámok forrásába irányítja a rakétát. Jellemzően erős infravörös hullámokat bocsát ki a
Az infravörös önirányítást alkalmazó rakéták klasszikus képviselői az amerikai [[AIM–9 Sidewinder]], a francia [[R550 Magic|Matra Magic II]], és a szovjet [[R–3SZ]] (NATO-kódja: ''AA-2 Atoll'').
==== Elektrooptikai önirányítás ====
Működési elve lényegében megegyezik az infravörös önirányításéval, azonban a rakéták elektrooptikai érzékelője az infravöröstől eltérő, más hullámhosszúságú tartományban is érzékeli a légicél által kibocsátott hullámokat. Előnyös tulajdonsága, hogy
Például az izraeli [[Python 5]] légiharcrakéta is alkalmaz elektrooptikai önirányítást.
== Külső hivatkozások ==
* Robert Jackson: A világ híres vadászgépei, ISBN
{{Légiharc-rakéták}}
53. sor:
{{Link FA|nl}}
[[en:Air-to-air missile]]
[[ar:صاروخ جو-جو]]
58 ⟶ 59 sor:
[[de:Luft-Luft-Rakete]]
[[es:Misil aire-aire]]
[[fa:موشک
[[fi:Ilmataisteluohjus]]
[[fr:Missile air-air]]
| |||