A hüllőcsoportok közül messzemenően a legjobban alkalmazkodtak a vízi életkörülményekhezéletmódhoz, sokkal tökéletesebben, mint ebben a korban élt, ''Lepidosauromorphák'' közé tartozó tengeri hüllők, így a ''Plesiosauriák''(régi magyar nevükön: „hattyúnyakú tengeri ősgyíkok”) vagy a ''Mosasauriák''. Csonttani bélyegeiket jól ismerjük, ezek remekülviszonylag jól megmaradtak a tengeri üledékben, számos, tökéletesen konzerválódott példénytpéldányt találtak szerte a világban, mely hatalmas elterjedésüket bizonyítja a világtengerekben. Testalkatuk erősen emlékezetetett a ma élő [[cápák]] és delfinek alakjára, természetesen ez csak konvergencia. Végtagjaik úszókká módosultak, kialakult a szimmetrikus függőleges farokúszó. Légzésük természetesen tüdővel történt, keringési rendszerükről nem sokat tudunk, de nem feltételezik a teljesen zárt kamrai válaszfaltválaszfalat a szívben (ez még a ''PlesiosauriákPlesiosauriáknál''nál sem volt meg). Szemük igen fejlett volt, a lenyomatokon is amegkövesedett koponyánbankoponyákon hatalmas szemüregszemüreget vantalálunk. Hosszú, előrenyúló állkapcsukban számos gyökértelen fog ült.
