„Otrokocsi Fóris Ferenc” változatai közötti eltérés

a
Dátumkékítés és dátumtoldalékolás javítása
a (Sablon:Szinnyei forrássablon részleges adjusztálása (csak kötetszám és toc-URL))
a (Dátumkékítés és dátumtoldalékolás javítása)
A [[Szatmárnémeti|szatmári]] városi tanács hívta meg az ottani református kollégiumba Veszprémi István mellé második oktatónak. Külföldi egyetemre vágyott; ezért [[Gömör vármegye]] segítségéért folyamodott. Vágya egy éven belül teljesült és [[Utrecht]]be ment akadémiai tanulmányokra. Burmann, Essenius, Voetius, Gisbert és a nagyhírű hebraista Leusden János rector voltak tanárai; az utóbbi különösen szerette őt, mivel nagy hajlamot tanúsított a keleti nyelvek iránt. [[1672]]. február 21-én nyilvánosan disputált az akadémián.
 
[[1673]]-ban visszatért hazájába és Rimaszombatban választották meg lelkésznek. Az [[ellenreformáció]] [[1674]]-ben kezdte meg az idézéseket és Szelepcsényi György március 5-reére hívta meg [[Pozsony]]ba a királyi tábla elé a protestáns lelkészeket és tanítókat. Mint maga mondja, Pozsonyban csak szabad fogságban voltak és igen emberségesen bántak velük. A prímás és [[Kollonich Lipót|Kolonich püspök]], vagy ezek megbízottai naponként meglátogatták őket és folyton lelkükre beszéltek, hogy térjenek meg és ne tanítsák többé a katolikusokra szórt rágalmakat. A hajthatatlan Otokocsi és sok társa annyira sérelmesnek találták az eléjük adott föltételeket, hogy egyiket sem akarták elfogadni. Azért kimondták rájuk a végzetes ítéletet, amely őket börtönbe, majd a nápolyi gályákra vitte; június 6-án vitték őket Lipótvárra. Itt Kellius [[jezsuiták|jezsuita atya]] látogatta meg őket az áttérítés céljából. Rabságuk idejét mindenféle szolgai munkával kellett tölteniök: sáncokat ástak, köveket, homokot hordtak, gabonát rostáltak. Végül [[1675]]. március 18-án elindultak a hosszú útra, Morvaországon, Ausztrián, Stájerországon át az Adriai tengerre. [[Trieszt]]nél levették szakállukat és katonaruhát adtak rájuk. Így kényszerültek tovább vándorolni a nápolyi gályákra. Tíz hónapi sínylődés után [[1676]]. február 11-én [[Michiel de Ruyter|Ruyter tengernagy]] kiszabadította őket és holland hajókon mentek [[Velence (Olaszország)|Velencébe]], onnan [[Zürich]]be. Itt jólelkű reformátusok házaiban mint vendégek tartózkodtak; Otrokocsi Rudolf Balberus házában lakott. Különösen Lavater János tanár érdeklődött sorsuk iránt és kérte őket, írják meg az ő számára szenvedésük történetét, amit meg is cselekedtek. Otrokocsi is engedett a felszólításnak és röviden leírta száműzetését és kiállott sanyarúságait; azonban mindezt részletesebben is megírta ''Furor bestiae'' című munkájában. Zürichből társaival Utrechtbe ment, hogy régi ismerőseit fölkeresse, akik őt örömmel látták és segítették is további tudományos pályáján.
 
Mindenekelőtt, még [[1676]]-ban, hét társával átkelt a tengeren, [[Anglia|Angliába]] ment, ahol a király megengedte, hogy segélyt gyűjthessenek. [[Oxford]]ban időzött, de már [[1678]]-ban ismét Utrechtben volt és Czvittinger szerint itt a felsőbb tudományokat tanította; emellett egyházi tudományokkal és tudományos könyvek írásával foglalkozott. [[1677]]-ben csak mint «pro Christi nomine exul» szerepel. [[1679]]-ben már otthon volt rimaszécsi lelkészi lakában és azon év júliusában és 1680-ban ugyanott prédikált.
116 360

szerkesztés