„A halál kultúrantropológiája” változatai közötti eltérés

Minden korban a legfontosabb filozófiai[[filozófia]]i kérdések egyike volt a halál mibenléte, amivel kapcsolatban számtalant szokás és viselkedési forma született az egyes civilizációkban. Számos temetkezési forma jött létre, ahol jelentősége volt annak, hogy az elhunyt milyen rítus szerint kapta meg a végtisztességet. A teljesség igénye nélkül próbálunk adni áttekintőt az embernek a halálhoz fűződő történelmi viszonyáról.

9000 évvel ezelőtt, Catal Hüyük lakói halottaikat házaik padlója alá temették. A lecsupaszított koponyáknak [[Jerikó]]ban mintegy újraalkották az arcát, szemüket kagylóberakással helyettesítették az agyag maszkba illesztve. 5000 évvel ezelőtt a sumérok nagy mennyiségű sírmelléklettel temették el halottaikat, az urakat szolgáik is elkísérték a túlvilágra, csakúgy, mint Szudán ősi lakói. [[Mezopotámia]] lakói embereket is áldoztak szertartásaik során. Úgy vélték, hogy a túlvilágon hasonló dolgokra lesz szüksége egy halottnak, mint földi életében. A közel-keleti népek megőrizték őseik csontjait és ünnepeikkor lejártak közéjük, étellel és itallal kínálták őket. Csata előtt kikérték véleményüket és segítségükért fohászkodtak.

Az [[egyiptomókori Egyiptom|ókori egyiptomiak]]iak híresek halotti kultuszukról. [[Piramis]]aik, hallhatatlan sírfestményeik, a mumifikálás tudománya és hitviláguk világhíressé tette őket. Az egyiptomi felfogás szerint a halott csak akkor lépheti át a [[túlvilág]] kapuját, ha romlandó testét megőrzi az öröklét számára. Egyiptomban egészen a római kor végéig mumifikálták a halottakat. A [[mumifikálás]] a jelek szerint már az [[i. e. VI6. évezred]] során kialakult. Kezdetben a száraz, sivatagi éghajlaton természetes kiszáradás révén mumifikálódtak a halottak, amire felfigyeltek az emberek. Később kifejlesztették azokat az eljárásokat, amelyekkel a halott teste felismerhető módon megőrizhető. A műveletet papok végezték. Első körben eltávolították a romlandó zsigereket, legfeljebb a szívet hagyták a helyén, mivel az emberi lélek központjának nem az [[agy]]at, hanem a [[szív]]et tartották. Az agyat orron keresztül, erre a célra kifejlesztett kaparókkal távolították el (az agyalapi miriggyel illetve a koponya bázis (''basis cranii'') térfoglaló folyamataival kapcsolatos sebészeti beavatkozásokat ma is hasonló behatolásból végzik). A zsigereket ún. [[kanópuszedények|kanópusz]] edényekbe gyűjtötték, amelyek felső, záró része valamely istenség képmását hordozta. Majd a halott testét különböző illóolajokkal ([[tömjén]], mirtusz) és gyantákkal, valamint cédrusolajjal kezelték. Ezt követően a tetemet nátronnal, szódával fedték és megvárták, hogy a sók által víztartalmát a test elveszítse. Legvégül a kiszáradt testet újra kezelték elsősorban gyantát, ill. bitument[[bitumen]]t tartalmazó impregnáló oldatokkal, amitől az légzáróvá és víztaszítóvá, valamint jobb állagúvá vált. A tényleges mumifikációs műveletet követően elvégezték az ún. szájmegnyitás szertartását. Majd több rétegben gyolcsba tekerték a múmiát és szarkofágba helyezték. Az egyiptomiak hite szerint a test halála után a léleknek megmérettetések sorozatán kell átesnie, ezért a halottak mellé esetenként olyan papirusztekercseket tettek, amik eligazítást voltak hivatottak nyújtani az elhunyt számára.

A középkori ember számára a keresztény európában a halál mindennapi tapasztalat volt. Egyrészt a gyakori járványok, a háborúk, a magas csecsemőhalandóság, a boszorkányégetések, és a mai szemmel nézve rendkívül durva büntetések (például karóba húzás, kerékbe törés stb.) által minden napi részesévé avatta a halált az emberi létezésnek. Számos hiedelem élt vagy jelent meg új köntösben a keresztény hitvilággal vegyülve. A középkorban nem emeltek díszes sírboltokat, a katedrálisok, templomok azonban temetkezőhelyként szolgálhattak, elsősorban a tehetősebbek számára. A középkorban a nagy pestis-járványok következtében egyfajta "halál„halál-kultusz"kultusz” is kialakult, aminek részei a táncoló csontvázakat élőkkel ábrázoló képek, vagy a [[Carmina Burana (versgyűjtemény)|Carmina Burana]]-ban is többször megfogalmazott elmúlás érzése, amit zeneileg [[Carl Orff]] műve ad a leghitelesebben vissza. A középkorban az emberek rendkívül esendőnek érezték magukat és kiszolgáltatottságukat jól kifejezi az élet, mint aéletnek "siralomvölgyneként"„siralomvölgyként” való aposztrofálása. A középkorban az embereknek a testről vallott felfogása legfeljebb a háziállatok levágása és egyes háborús tapasztalatok során szerzett megfigyelésen alapulhatott, a [[Róma Katolikus Egyház]] az ember boncolását tiltotta. [[Leonardo da Vinci|Leonardo Da Vinci]] úttörő munkássága nyomán kezdtek el foglalkozni a halott test tanulmányozásával, ami az első lépéseket jelentette a modern orvostudomány kialakulása felé.

Az emberi test működése és szerkezetének egyre nagyobb fokú megismerése mellett a nyugati világ "elvilágiasodó"„elvilágiasodó”, materializálódó közvéleménye elfordult a halál szakrális aspektusától és egyre inkább a biológiai test eseményének tekintette. Jelenleg, a hospitalizáció mostani fokán a halál és a születés egyaránt az orvostudományra[[orvostudomány]]ra hárított területei az emberi életnek (a nyugati világban főként). A másik jelentős változás az élők és holtak közötti, korábban éles válsaztóvonalválasztóvonal elmosódása és kiszélesedése a modern technika által létrehozott gépek korában. [[Mary Shelley]] Frankeinsteinje[[Frankenstein]]je már nem tűnik [[sci-finekfi]]nek, mióta szervek transzplantációját rutin feladatként végzik számos kórházban. Ilyen módon elhalásra ítélt szervek élnek tovább és potenciálisan halott személyek maradhatnak életben még évekig. Másrészt megnyúlt a haldoklás, az agónia hossza, mivel a "modern"„modern” beavatkozások azt eredményezik, hogy a halálos betegek egy részének betegsége lassabban jut el a terminusig. Megkérdőjeleződött a halálnak, mint biológiai fogalomnak is a határa, s ma már megkülönböztetik az agyhalált és a klinikai halált, mint önálló fogalmakat. Olyan személyek teste is életben tartható (egy ideig), akiknek az idegrendszere már nem funkcionál. A halál egyes típusai, főként a cardiovascularis halálokok esetén, megfelelő és gyors reanimációval a halál visszafordítható lehet. Modern humanista törekvés a haldoklókkal való külön törődés, ami speciális intézményt feltételez, jelenleg a [[hospice]]-ok foglalkoznak ezzel a feladatkörrel.