„Első angol–afgán háború” változatai közötti eltérés

Az országban két évvel az invázió után felkelés tört ki, a brit hadsereg tábornoka úgy döntött, megpróbálja békésen elhagyni az országot [[India]] felé. [[1842]] [[január]]jában azonban az egész hadsereget és annak 12 000 fős civil kíséretét lemészárolták az afgánok. Egyetlen ember élte túl a vérfürdőt, egy bizonyos [[Dr. Brydon]].

 

 

[[Oroszország]] és [[Anglia]] ugyan szövetségesek voltak a [[napóleoni háborúk]]ban, a [[Bécsi kongresszus|bécsi béke]] óta azonban a régen jelentéktelen cári birodalom, most komoly vetélytárssá lépett elő, mely nemcsak az angolok által létszükségletnek tartott európai egyensúlyt fenyegette, déli irányú terjeszkedésével a brit érdekszférába is behatolt. [[Nagy-Britannia]] diplomatái mindent megtettek [[Bécs]]ben, hogy [[Oroszország]] ne nyerjen további teret [[Kelet-Európa|Kelet-Európában]], a cári hatalom ennek ellenére már [[Lengyelország]]ra is kiterjedt, és komoly fenyegetést jelentett [[Törökország]] [[Fekete-tengeri]] területeire is.<br>

Az angolok igyekezték elhitetni a világ közvéleményével, hogy csak az egykori törvényes uralkodót, Sáh Sudzsát segítik hatalma visszaszerzésében Duszt Muhammadtól, aki erősen oroszbarát volt. [[1838]] [[december]]ében megindult a brit támadás.

 

Az inváziós erő vezetője Sir John Keane volt (őt később Sir Willoughby Cotten váltotta a megszálló erők élén, majd pedig a látványosan inkompetens Elphistone következett). A sereggel tartott William Hay MacNaghten, aki briteket képviselte az afgán udvarban a megszállás során.<br>

A brit csapatok [[1839]] [[március]]ában érte el Kettát, egy hónappal később harc nélkül megszerezték Kandahárt. [[Július]]ban, miután két hónapot elvesztettek Kandahárnál, megtámadták a stratégiailag fontos Gházni erődítményét, és döntő győzelmet arattak az afgán seregek fölött, akiket Duszt Muhammad fia vezetett. Duszt Muhammad hűséges követőivel együtt elmenekült Barmián hágóin túlra, Bukharába. [[1839]] [[augusztus]]ában, harminc év múltán, Sudzsát ismét megkoronázták [[Kabul]]ban.

 

Az angol seregek nagy része a hadjárat után visszatért Indiába, de elég hamar világossá vált, hogy Sudzsa hatalmát csak a brit csapatok jelenléte őrizheti meg, ugyanis az afgán nép nem kért sem az európai befolyásból, sem Sáh Sudzsából. Ahogy telt az idő, MacNaghten engedélyezte - főleg indiai - katonáinak, hogy a családjukkal együtt éljenek a megszállt országban, hogy a lelkesedésük ne törjön le. Ez tovább dühítette az afgánokat, akik ebből arra következtettek, hogy az angolok tartós megszállásra rendezkednek be. Ennek ellenére a helyzet nem festett rosszul, Duszt Muhammad ugyanis 1840-ben megadta magát a briteknek, miután többször is megpróbálta sikertelenül visszaszerezni a hatalmát. Akbar Hán vette át az afgán ellenállás szervezését.<br>

A britek, amellett, hogy fegyvereikkel sakkban tartották az országot, a hegyi törzsek vezetőinek hűségét rendszeres ajándékokkal és fizetséggel nyerték meg. A problémák akkor szökkentek szárba, amikor a britek csökkenteni akartak a juttatások mértékén.<br>

Az elkövetkezendő hetekben a brit parancsnokokat az kötötte le, hogy mihamarabb megegyezésre jussanak Akbar Hánnal. Egy titkos találkozón MacNaghten felajánlotta Akbar Hánnak a nagyvezíri posztot a király oldalán, ha megnyugtatja az afgán törzseket. Akbar szó nélkül börtönbe vetette az egész brit küldöttséget, azonban úton a fogság felé a feldühödött tömeg lemészárolta őket és MacNaghten darabjaival ünnepeltek Kabulban. Akárcsak Burnes halálánál, a brit csapatok nem csaptak szét az afgán tömegben, hanem a gyengeség jelét mutatva csak ültek a barakkjaikban. Ez a fajta passzivitás jellemezte Elphistone vezetői képességeit, mely nemcsak az afgánokat bátorította fel, de a brit-indiai csapatokat is teljesen demoralizálta.

 

[[Fájl:Remnants of an army.jpg|200px|bélyegkép|jobbra|Egy hadsereg maradványa. Elizabeth Butler festménye William Brydonról]]

[[1842]]. [[január 1.|január 1-jén]] megállapodás született a brit csapatok és civil kísérőik békés kivonulásáról Afganisztán területéről. Öt nappal később megindult a hadoszlop. A távozó brit kontingens körülbelül 14-16&nbsp;000 főt számlált, ebből körülbelül 4500-ra tehető a harcoló egységek létszáma, és több, mint 10&nbsp;000 főre civil kísérőké. A harcoló csapatok főleg indiai egységekből álltak, valamint a 44. Brit gyalogezredből, míg a civil kísérők indiai és afgán szolgákból, teherhordókból, szakácsokból, tolmácsokból, valamint a katonák családjaiból álltak.<br>

A sereg utolsó maradványai Gandamaknál csaptak össze az afgánokkal. A 44. ezred martalékai, 60-70 ember egy dombtetőn küzdöttek meg a támadó afgánokkal. Egyetlenegy ember menekült meg közölük, aki lóháton súlyos sebeket cipelve kitört a bekerítésből és egészen Dzsálálábádig jutott. Ő Dr. William Brydon hadsebész volt, az afganisztáni hadsereg egyetlen túlélője, leszámítva a túszokat.

 

 

A teljes helyőrség pusztulása komoly megtorlást vont maga után az afgánokkal szemben. Sudszát [[1842]] [[április]]ában meggyilkolták. Ősszel ismét brit csapatok rohanták le az országot Kandahár és Pesavár felől. A csapatok behatoltak Kabulba, ahol kiszabadították a túszokat, porig égették a palotát és a bazársort, majd távoztak.<br>

Afganisztán névleg független maradt, de továbbra is a két világhatalom közötti gyarmatosítási játszma egyik színtere volt. Ebből az állapotból csak 1920-ban menekült el, amikor is az ország végleg elnyerte függetlenségét. Afganisztán népe a modern korban is a nagyhatalmak prédája lett. A [[Szovjetunió]] 1978-ban, az [[Egyesült Államok]] 2001-ben szállta meg az országot.

 

 

[[Kategória:Afganisztán történelme]]