„Szúfizmus” változatai közötti eltérés

A szúfizmus nem tekinthető egységes irányzatnak. Misztikus, spirituális tanainak kialakulása számtalan rendhez és mesterhez köthető, jellemzően mindegyik saját tanításokat és gyakorlatokat követett.

A nagy tudású, az ezoterikus útra rátalált mestereket ''(seik)'' tanítványok vették körül a mester házában, vagy egy erre a célra szolgáló, adományokból fenntartott épületben (kolostorban). A mester a tanítványokat fokozatosan vezette be az isteni megtapasztalás általa gyakorolt formáiba ''(tariq)'', a saját misztikus módszerével. Többnyire Allah nevének vagy a Korán sorainak ritmikus ismétlései, éneklés, tánc és zeneszó mellett révedtek el a transzcendens megtapasztalás élményében. A seiknek a tanítvány felett teljhatalma volt, minden körülmények között engedelmeskednie kellett, még akkor is, ha az ellenkezett az iszlám törvényeivel, a saríával.

A szúfi utat a muszlim többség gyakorlatát jellemző külsőségek és vallásjogi előírások ([[saría]]) mellett, alapvetően a befelé fordulás, azaz [[Allah]] személyes megtapasztalásának igénye jellemzi. A hétköznapi előírásokon túlmenően, valamely meditációs eszköz (leggyakrabban a meditatív ima (dhikr), illetve ennek részeként esetleg zene, tánc) segítségével kívánják megtapasztalni az Allahban való feloldódást.<ref>E szakrális-misztikus egység-állapot rokonítható bizonyos keresztény-misztikus vagy számos indiai tanítással is.</ref> Az egység felé vezető úton megkülönböztetik a tudást és az ismereteket, előbbi alatt értve az Allahról alkotott igazságot (Allah igazságát), utóbbi alatt pedig az emberi (másodlagos, lényegtelen) ismereteket, létrehozva ezáltal a misztikus irányzatokra jellemző ezotéria-exotéria kettősséget.

A misztikusok a személyes istenélménytől mentes, külsőségekre összpontosító vallásjognak igen kevés értelmét látták, így a saría, vagyis a hagyományos vallásjog rendszerének kiegészítéseként egyre jobban kialakították a maguk útját (taríka, "az út") és célját (hakíka, "a valóság"). Mindazonáltal a szúfik legtöbb csoportja az ortodoxia keretein belül kívánt maradni és hangsúlyozta, hogy a saría betartása elengedhetetlen feladat, és már a kezdetektől fogva megpróbáltak kialakítani egy egymást kölcsönösen kiegészítő ellentétpárokból fölépülő teológiai rendszert(például „megsemmisülés és visszatérés”, „megrészegülés és kijózanodás”), amellyel összhangba hozhatnák vallásosságuk külsődleges és lelki oldalát. A két oldal szembeállítása mindig is jellemző maradt.

Az ellentét alapja az, hogy a szúfik szerint Allah megismerése egyéni tapasztalatszerzés útján is lehetséges, míg az [[ulema]]<ref>az iszlám jogtudomány tanult művelői</ref> szerint Allah csak a [[Korán]], a [[hadísz]]<ref>A próféta mérvadó kijelentéseit és cselekedeteit tartalmazó hagyomány</ref> és a [[saría]]<ref>Az iszlám vallási törvényei</ref> tanulmányozásával ismerhető meg. Az ulema a szúfik tanait saját hatalma és tekintélye megőrzése érdekében is veszélyesnek tartotta, hiszen megjelenésükig vallási ügyekben megfellebbezhetetlen szava volt. Ezt a pozícióját féltékenyen őrizte, és már a kezdetektől sűrűn került összeütközésbe az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő szúfi rendekkel. Az egyszerű nép is könnyebben befogadta az érzelmi vallásosságon alapuló tanításokat, így körükben ennek sikere, és ezzel együtt az ulema térvesztése szemmel látható lett. Az ellentétet szította a szúfik szervezeti felépítése is, a mester (''sejk'', a perzsában ''pír'') bálványozása és túlzott tisztelete, amellyel szinte vallást hoztak létre a valláson belül. A saríát afféle követendő irányvonalnak tartották csak ahelyett, hogy annak vegyék ami: az iszlám legfőbb törvénye.

A szúfi mesterek büszkék voltak szellemi függetlenségükre, amely nem csak más hagyományoktól és szellemi áramlatoktól határolta el őket, hanem a mindenkori hatalomtól is. Néhányan kijelentették, hogy inkább vágnák le a saját lábukat, minthogy átlépjék az uralkodó palotájának küszöbét.<ref>Némelyik odáig ment, hogy azzal dicsekedett, hogy azért van két ajtó a szobájában, hogy ha egy uralkodó bejön az egyiken, ő kimehessen a másikon</ref> Ez a szellemi és hatalmi büszkeség sok korabeli művészt megihletett, akik királyokkal, uralkodókkal körülvéve ábrázolták őket, amint azok áhítattal hallgatják a szúfi sejk kinyilatkoztatásait. A hatalmi elit képviselői egyrészt az új eszmék iránti fogékonyságból, másrészt műveltségük fitogtatása céljából is előszeretettel keresték fel őket. Ez bizonyos mértékig féltékenységet keltett az ortodox jogtudósok körében. Az ulema egy új hatalmi ág kialakulásának veszélyét vélte felfedezni a szúfi áramlatokban, de látván széles körű társadalmi elfogadottságukat, nem üldözték a rendek tagjait.

Általánosságban is elmondható, hogy amíg a kereszténység alapja a feltétlen hit és annak megkövetelése, addig az ott tapasztalható ortodoxiával ellentétben, a muszlim világ többnyire megelégedett a viselkedési minták és szokások szigorú betartásával, mintegy az ortodoxia helyébe az ortopraxia lépett.<ref>Karen Armstrong: Iszlám →források.</ref> A szúfik pedig betartották a muszlim hit alappilléreinek, a napi ötszöri ima, a zarándoklat, az alamizsnaadás, a böjt előírásait,<ref>Bár néhány rend meglehetősen tágan értelmezte őket, például bevezette az áldozást, a gyónást is.</ref> így eretnekség vádjába szinte soha nem estek.

A [[11. század]]ban élt nagy tekintélyű, szúfi befolyástól sem mentes jogtudós, [[Abú Hámid Muhammad bin Muhammad al-Gazálí]] önéletírásában<ref>„Megmentő a tévelygéstől”</ref> kísérletet tett az ellentétek feloldására: a racionális tudás és a misztikus hit is Allah ajándéka, az ember nem lehet meg sem az ész, sem a lélek törekvései nélkül. Állásfoglalásával enyhítette a feszültségeket, bár az ellentét a két vallásszemlélet között máig megmaradt. Néhány tudós, gondolkodó és uralkodók is felkarolták a szúfi megközelítést, látva hogy milyen jelentős szerepük van a hit terjesztésében. Ezzel szemben a vallás megreformálására törekvő csoportok elsődleges támadási célpontja a szúfik voltak (→[[vahhabizmus|vahhabiták]]).

# a korai aszketizmus megjelenése,

# az isteni szereteten alapuló klasszikus miszticizmus kifejlődése,

# a szerzetesrendekhez hasonló misztikus testvériségek megjelenése és elterjedése.

A misztika [[irán]]i iskoláját képviseli [[Bajazid al-Bisztámí]] (†[[874]]-ben), általában neki tulajdonítják a ''faná'' (feloldódás) tanának bevezetését és mondásainak szimbolikája a későbbi misztikus költők szóhasználatára emlékeztet. Azt tanította, sahadát <ref>Hitvallás</ref> mintegy átfogalmazva, hogy: „Én általad létezem, nincs más Isten, csak te magad”. Azaz az ember eggyé válhat az Istennel, és az átélt mámorban feloldódik benne. Tanaival nem kis zavart okozott az ulema köreiben.

A [[13. század]] második és a [[14. század]] első felében a spekulatív miszticizmus hatására az andalúziai születésű [[Ibn al-Arabí|Muhi ad-Dín ibn al-Arabí]] (meghalt [[1240]]-ben) létrehozta a saját rendszerét, amelyben már tökéletesen szétvált a vallásjog és a szúfizmus. A "létezés egysége"-ként ismert teozófiai rendszer ''(vahdat al-vudzsúd)'' megalkotója. Eszerint Isten és a teremtett világ ugyanannak a valóságnak két oldalát jelenti. Tanainak irodalmi összefoglalása az ''Al-Futúhát al-makkíjja'' (Mekkai kinyilatkoztatások). Nézeteiben felfedezhetők a [[pánteizmus]] nyomai is, ezért műveit sokszor betiltották, hiszen az ulema szerint ezzel a Próféta rangját kérdőjelezte meg. Úgy tanította, hogy Allah mindenben benne van, mivel mindennek a forrása is egyben.<ref>Mekkai kinyilatkoztatások</ref> Néhány iszlám jogtudós még Ibn al-Arabí muszlim mivoltát is megkérdőjelezte. A teljes kiközösítés azonban azért nem történt meg, mivel eszméi nagy mértékben elősegítették a keleti, elsősorban indiai vagy főként a sámánhitű népesség térítését. Az olyan társadalmakban, ahol a miszticizmusnak komoly iszlám előtti hagyományai voltak (pl. az indiai muszlimok között) a vallásjog és a misztika szétválása még egyértelműbb volt.