„Gaál Gábor (író)” változatai közötti eltérés

Irodalmi tájékozódású köztudatunk elsősorban mint irodalomkritikust és irodalomszervezőt, írók nevelőjét tartja számon, alkotói tevékenységében azonban a filozófiának is jelentős szerepe van. Szellemi formálódásának kezdetén az elhatározó [[Georg Wilhelm Friedrich Hegel|Hegel-élmény]] áll. Bár a marxizmussal már korábban is volt találkozása, politikai konzekvenciáit pedig 1919-ben és utána is vállalta, magának a marxi filozófiának első behatóbb tanulmányozására csak Berlinben töltött évében kerített sort, s további öt-hat év múlva, 1928–29 körül vált marxistává. Közben a klasszikus és modern filozófiai irodalom tárházát tanulmányozta át, és tekintélyes filozófiai műveltségre tett szert. Ezzel magyarázható, hogy marxizmusa nem vált sohasem ama filozófiai eszmék [[nihilizmus|nihilista]] tagadásává, amelyek a marxizmus klasszikusainál nem mutathatók ki. A marxi filozófiát, annak szellemét kovásznak, rendező és szintetizáló elvnek tekintette, s az alkotó filozófiai gondolkodás minden olyan eredményében, amely az alapvető emberi értékek védelmére és gyarapítására mozgósítható, a filozófiai építkezés felhasználható anyagát látta, amit áthasonítva be lehet és be kell építeni a kor filozófiájába. Irodalmi vonzalmai és elméleti beállítottsága okán legegyénibb hangjára a fogalmiságuk révén legfilozofikusabb irodalmi műfajokban talált (irodalomkritika, esszé). Irodalmi-esztétikai tájékozódása, melynek kezdetén [[Vörösmarty Mihály|Vörösmarty]] és [[Ady Endre|Ady]] költészetének csodálata áll, már az 1910-es évek elejétől filozófiai formálódásával párhuzamosan alakult ki és jellegzetességeiben mindig is erre emlékeztet. Ez a fejlődés az 1920-as évek végéig az avantgárd (döntő módon a német baloldali [[expresszionizmus]] és fejleményei) hatása alatt ment végbe, s ennek eredményeként, szervesen magába építve a legjobb avantgárd vívmányokat, teljesedett ki szocialista elkötelezettségű realizmuskoncepciója az 1930-as évek elején. A gondolkodó és az író-művész testesült meg benne egy személyben. E szerencsés ötvözetnek köszönhető, hogy a szépírói alkotást egyszerre érti belülről, önvilágában, és látja kívülről, társadalmi összefüggéseiben és szerepében. Már az 1920-as évek elején megfogalmazta [[Kármán József]] ihletett programját „a nemzet csinosodása” szolgálatában álló irodalomról. E szolgálat értelme és célja – felfogása szerint – a szellemi elmaradottság felszámolása, művelődésünk felemelése a világszínvonal magaslatára. Az ''Erről van szó'' című röpiratban (1927) két, a későbbi kritikusi-teoretikusi tevékenységében fontos szerepet betöltő koncepciót fogalmaz meg: 1. A [[formabontás]]ok és -robbantások után a kor, az emberiség közös feladata: új [[Szintézis (filozófia)|szintézis]] teremtése. Ezt a válság, az emberek közötti konszenzus hiánya akadályozza. Feladat: visszaadni a szavak értelmét, megtisztítani fogalmainkat, rendet, módszert érvényesíteni a gondolkodásban, hogy megalkothassuk a nagy szintézis eszközét, az Emberiség Szótárát. 2. Az irodalomkritikus számára a bírálat tárgya a mű, az esztétikum objektivációja. Kritikáról nem beszélhetünk a mű önmagában való megméretése, esztétikai értékeinek tudatosítása nélkül. Ám a mű nemcsak „a szép nyilvánulása”, hanem „jelentésalakulat” is: eszmét, törekvést, szándékot hordoz. Ezért „a kritika nem teljes, ha csak az esztétikai fokig bírálat”, tárgyává kell hogy tegye az alkotás eszméjét, törekvését is, valamint a módot is, ahogyan ez az alkotásban kifejeződik. Ezen a síkon azonban a kritikának elkerülhetetlenül „be kell kapcsolódnia az idő szellemi harcaiba”, de nem irányzatokhoz való csatlakozás, nem a kiáltványok és a dogmatikus etikai rendszerezés formájában, hanem a konkrét jelenségeknek az élet s a művészetek és ideológiák egységben való ellenőrzésével.