„Aaron Copland” változatai közötti eltérés

Párizs ebben az időben a világ kulturális fővárosa volt, az amerikai írók közül itt tartózkodott például [[Paul Bowles]], [[Ernest Hemingway]], [[Sinclair Lewis]], [[Gertrude Stein]] és [[Ezra Pound]] is. Hatással voltak rá az itt élő képzőművészek ([[Pablo Picasso]], [[Marc Chagall]] és [[Amedeo Modigliani]]), az új zenei stílus kialakulását pedig a francia értelmiség ([[Marcel Proust]], [[Paul Valéry]], [[Jean-Paul Sartre]] és [[André Gide]]) is befolyásolták. Gide kedves írója lett. Párizsi tartózkodása idején utazásokat tett [[Olaszország]]ba, [[Németország]]ba és [[Ausztria|Ausztriába]], amivel zenei látóköre is szélesedett. Zenei kritikákat kezdett írni, először [[Gabriel Fauré]]ről, ami segítette beilleszkedését a zenei körökbe. 1924-ben Copland feltöltődve és bizakodó hangulatban tért vissza Amerikába.

 

Hazatérve úgy döntött, hogy főállású zeneszerző lesz. A Carnegie Hall közelében telepedett le (ahol közel harminc évig lakott), és 1925-ben és 1926-ban a Guggenheim Alapítvány által folyósított 2500 [[Amerikai dollár|dolláros]] ösztöndíjából élt – igen takarékosan. Ezt követően előadások, koncertek, alkalmi állások és díjazások, kölcsönök segítségével és mecénások által biztosított összegekből tartotta fenn magát.

 

Az évtized végén Európába utazott, hogy találkozzon [[Pierre Boulez]]zel, és megismerkedjen az [[Arnold Schönberg]], [[Anton Webern]] és [[Alban Berg]] nevével fémjelzett [[Dodekafónia|dodekafon]] stílussal.

 

1940 és 1965 között a tanglewoodi Berkshire Music Center zeneszerzés osztályának vezetője volt. Zenei írásokat is megjelentetett (tulajdonképpen már 1939-től). 1950-ben elnyert egy Fulbright-ösztöndíjat, amelynek segítségével a következő évben [[Róma|Rómába]] utazhatott. Ekkoriban írta ''Zongoranégyes''ét, amelyben a Shönberg-féle tizenkét fokú szerkesztési elvet alkalmazta, valamint megírta ''Régi amerikai dalok'' című művét, amelyet William Warfield, neves amerikai [[Basszus|basszbariton]] mutatott be.