„Dante-szimfónia” változatai közötti eltérés

Liszt az 1837 és 1839 között ismerkedett meg Dante ''Isteni színjáték''ával, amikor Itáliában tartózkodott [[Marie d’Agoult]] társaságában. Az irodalmi élmény hatására született [[Zongora|zongorára]] írt ''[[Dante-szonáta|Dante-szonátája]]'', de egy későbbi [[szimfónia]] vázlatait is rögzítette.

Három tételesnek tervezte szimfóniáját, és eredetileg vetített állóképeket, diorámákat is akart az előadás közben vetíteni, melyeket Bonaventura Genelli festőművésszel készíttetett volna el (ez utóbbi nem valósult meg). 1855-ben már ezt írta barátjának, [[Richard Wagner]]nek: ''„Már régen él gondolataimban egy Dante-szimfónia – az év folyamán meg akarom írni. – 3 tételben: Pokol, Tisztítótűz és Paradicsom – az első kettőt csak zenekarra, az utolsót kórussal. Ha ősszel meglátogatlak, valószínűleg magammal hozhatom, és ha nem találod rossznak, engedelmeddel Neked ajánlom.”'' Wagner azonnal válaszolt Lisztnek, és levelében lebeszélte Lisztet a ''Paradicsom'' megkomponálásáról, de a kórus alkalmazását is helytelenítette (túl direkt lett volna az utalás [[Ludwig van Beethoven|Beethoven]] ''[[Beethoven: 9. szimfónia|9. szimfóniájára]]''). Liszt – részben megfogadva a tanácsot – két tételt írt meg ''(Inferno, Purgatorio)'', a Paradicsom helyére egy rövid, kétrészes Magnificatot illesztett. A kórus alkalmazásáról azonban nem mondott le, nem kis részben [[Carolyne von Wittgenstein]] rábeszélésére. Wagner Liszt látogatásáról a következőképpen számolt be: ''„Először Liszt maga jött, […] Befejezte Faust- és Dante-szimfóniáját, és valóságos csoda volt hallanom, ahogyan partitúrából elzongorázta nekem a műveket. Minthogy biztos voltam benne, Liszt meggyőződött róla, mekkora hatást tettek rám művei, nyíltan lebeszélhettem őt a Dante-szimfónia elhibázott befejezéséről. Ha volt valami, ami meggyőzött a muzsikus mesteri költői koncepciójáról, az a Faust-szimfónia eredeti befejezése volt: a Margitra való utolsó, mindent legyőző emlékezéssel, törékenyen, légiesen ért véget, minden erőszakos figyelemfelkeltés nélkül. Ugyanilyennek tetszett a Dante-szimfóniáé is, amelyben a Paradicsomra csak a Magnificat finom megszólalása utalt, ugyancsak gyengéd, lágy lebegéssel. Annál jobban megijedtem, amikor ezt a szép elgondolást hirtelen félelmetes módon félbeszakította egy bombasztikus, plagális befejezés, amely, mint értesültem, Szent Domokost kívánta megjeleníteni. Hangosan felkiáltottam: 'Nem! Nem! Ezt ne! Ki vele! Ne legyen benne fenséges Úristen! Maradjunk a gyengéd, nemes lebegő befejezésnél!' 'Igazad van’, kiáltotta Liszt, én is ezt mondtam; ám a hercegné másként utasított: de úgy lesz, ahogyan Te gondolod.' […] Annál szomorúbb voltam később, amikor megtudtam: […] megtartotta a Danténak ezt a befejezését…”''