„Nagy Reccs” változatai közötti eltérés

A Nagy Reccs elméletnek három megközelítése van különböző alapokra építve.

 

Az első elmélet szerint az Univerzum a Nagy Bumm alkalmával csupán egy kezdőimpulzust kapott a táguláshoz, ami előbb-utóbb elhasználódik a tágulás irányításával ellentétesen ható erő (a gravitációs hatás) miatt, így a tágulás egy adott ponton megáll, majd a benne található anyag tömegvonzása önmagába húzza vissza a Világegyetemet. Ennek a lehetőségnek a tér-idő grafikonja a tágulás előjelváltási időpontjához képest szimmetrikus: a világ ugyanolyan szingularitásban ér véget, mint amilyennel elkezdődött.

Egy szemléletes modell lehet a Nagy Reccs megértéséhez egy felfújható sötét léggömb, amelyre fehér pöttyöket festünk (ezek szemléltetik a csillagokat vagy galaxisokat). Amikor a léggömböt elkezdjük felfújni, azt tapasztaljuk, hogy, miközben a teljes térfogat (általánosan méret) nő, bármely két pötty közti távolság is folyamatosan nő. Ez a folyamat megfelel a táguló Univerzum állapotának, és magyarázza a távoli objektumok fényének vöröseltolódását, bármely irányba, irányításba tekintsünk az égre. Viszont ha a léggömböt magára hagyjuk, megszüntetjük az őt növelő kezdőimpulzust, a tágulás megáll, majd összehúzódásra vált, így a léggömb kis idő eltelte után visszatér eredeti állapotába. A leereszkedő léggömb jól szemlélteti a saját, belső erők miatt önmagába roskadó Univerzumot.