A szaknyelv vagy műnyelv azoknak a csoportnyelveknek az összefoglaló neve, amelyek foglalkozásokhoz kötődnek, illetőleg egyik meghatározójuk a szakmai azonosság (nyomdászok nyelve, orvosi nyelv stb.). A vadász, horgász, futball, kártya, tánc vagy más iránt érdeklődő, rajongó csoport nyelve már nehezebben foglalható össze ugyanezzel a műszóval, azonban mivel ezek is a foglalkozási, foglalatossági, valami iránt vonzódási stb. alapon különülnek el, sajátos nyelvüket szintén szaknyelvnek nevezik.

A szaknyelvek szó- és kifejezéskészletét a köznyelv és/vagy a nyelvjárások szókincsének kiegészítéseként lehet felfogni. Egy adott szaknyelv műszava a szakma számára „színezéstől, mellékértelemtől mentesen, ideális esetben egyértelműen jelöli az ember külső és belső világának valamely valóságmetszetét” (Dániel 1982: 340). A szaknyelv azokat a fogalmakat nevezi meg, amelyek a szakma gyakorlásában szükségesek, de a bázisnyelvben nincsenek meg, vagy fogalmi tartalmuk nem elég pontos.

A szaknyelvek szókincsét szakszókincsnek nevezik, amely szakszavakat (műszavakat, terminus technikusokat) tartalmaz. Ilyen szakszavak például a geometriában az érintő, merőleges, szögfelező, ellipszis, parabola stb., vagy a hivatali nyelvben a felzet, irattári példány, iktat stb.

A szaknyelvkutatás a terminológiát mint szakszókincset értelmezi, elsősorban annak nyelvi rendszerezése érdekli. Emellett létezik még a terminológia mint önálló, alkalmazott nyelvészeti diszciplína, ezt nevezik terminológiaelméletnek is.

Források szerkesztés

  • A magyar stilisztika útja. Sajtó alá rendezte, a lexikont írta és a bibliográfiát összeállította Szathmári István. Budapest, 1961.
  • Dániel Ágnes: Szaknyelv vagy szakmai nyelvhasználat? Szakszöveg vagy szaktudományos szöveg? Magyar Nyelvőr, 106 (1982): 337–342.
  • Grétsy László: Szaknyelvi kalauz. Budapest, 1964.
  • Grétsy László: A szaknyelvek és a csoportnyelvek jelentősége napjainkban. In: A magyar nyelv rétegződése. (A magyar nyelvészek IV. nemzetközi kongresszusának előadásai). I–II. Szerk. Kiss Jenő és Szűts László. Budapest, 1988. 85–107.
  • Hajdú Mihály: A csoportnyelvekről. (Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 1. sz.). Budapest, 1980.
  • Világirodalmi lexikon. II. kötet. Főszerk. Király István. Budapest, 1972.