Szerkesztő:BTXLL-HU-10234/próbalap2

Művei

Főbb munkái a következők:

• A Szellemek Könyve, mely a bölcsészeti kérdést öleli fel. (1857.)
• A Médiumok Könyve, mely a tudományos kísérletezéssel foglalkozik. (1861.)
• Az Evangélium Spiritiszta Megvilágításban, mely etikai kérdésekkel foglalkozik. (1865.)
• Mennyország és Pokol, vagyis Isten igazságossága a spiritizmus szerint. (1865.)

1869-ben, a spiritizmusnak Hydesville-ben történt felfedezésének az évfordulóján szakadatlan munkálkodás közepette halt meg. Régóta szenvedett már abban a szívbajban, melynek a hatása kellő nyugalom mellett

Első nagy sikere az volt, amikor a királyi akadémia Arrasban 1831-ben „Melyik a korunk kívánalmaival leginkább összhangzó tanulási módszer” című nyelvészeti értekezéséért az első díjjal tüntette ki. A következő években, 1835—1840-ig Parisban lakásán ingyenes tanfolyamot rendezett be, ahol a vegytanból, fizikából, összehasonlító bonctanból, csillagászatból és más hasonló tudományágból tartott előadásokat. Eközben széleskörű irodalmi tevékenységet fejtett ki, mely kiterjedt a neveléstanra, a számtan elméleteire, a francia klasszikus nyelvtanra, a mennyiségtan és mértan különféle problémáira, a vegytan, fizika, csillagászat és lélektan tanulmányozására. Mielőtt tehát Allan Kardec név alatt vált mint, spiritiszta író hírnevessé, már a saját neve alatt elismerésre méltó irodalmi tevékenységet fejtett ki, melynek célja főképpen az volt, hogy a francia népet felvilágosítsa és az egyénekben a családi és a hazaszeretetet minél inkább felkeltse. 16 Azonban akkor már rég felébredt benne a vágy, hogy az embereket valamelyes vallási reform segítségével közelebb hozza egymáshoz és eltüntesse azokat a falakat, amelyek őket eddig elválasztották. De akkor még nem rendelkezett annak az anyagnak az elemei felett, amelyet neki később a spiritizmus szolgáltatott. Amikor azután 1855. táján Franciaországban a szellemek nyilatkozni kezdtek, Allan Kardec nagy buzgalommal fogott hozzá e nyilatkozatok tanulmányozásához és főleg bölcsészeti következtetések útján igyekezett a spiritizmus mélyére hatolni. Eleintén új természeti törvények elemeit látta meg e nyilatkozatokban, melyek a látható és a láthatatlan világ egymáshoz való vonatkozásait uralják. E törvények hatásából olyan természeti törvények létezésére következtetett, melyeknek megismerése egész sereg addig megoldhatatlan probléma megfejtésére fog vezetni. Nevezetesen azt remélte, hogy ezen az úton régi ideáljához: az általános testvériség megvalósításához is közelebb fog juthatni. Az így elért eredményeket azután sietett feldolgozni és közreadni. Főbb munkái a következők: A Szellemek Könyve, mely a bölcsészeti kérdést öleli fel. (1857.) A Médiumok Könyve, mely a tudományos kísérletezéssel foglalkozik. (1861.) Az Evangélium Spiritiszta Megvilágításban, mely etikai kérdésekkel foglalkozik. (1865.) Mennyország és Pokol, vagyis Isten igazságossága a spiritizmus szerint. (1865.) Már 1858-ban megalapította Párisban a „Societé Parisienne des Etudes Spirits” név alatt az első rendes spiritiszta egyletet, és ez év elejétől kezdve kiadta „Revue Spirite” cím alatt az első spiritiszta szaklapot. Allan Kardec joggal hivatkozhat arra, hogy nem írt előre megalkotott eszmék vagy rendszerek hatása alatt. Nyugodt

A középkorban R.-on értették az eszmék realitásába vetett hitet; tehát Platon-t akkor realistának tartották. Ma a szó jelentése ingadozóbb. A világ elméleti megismerésében jelenti azt a fölfogást, hogy a valóság nem eszmei természetű; ilyen a materializmusé, az atomizmusé, és pl. Herbart filozófiája is. Ismerettani tekintetben R. a világ valóságába vetett hitünk, mig az idealizmus ebben az értelemben az objektívnek látszó világot puszta képzetnek tartja, pl. Berkeley, részben Kant és Fichte. A reálidealizmus főleg az előbbi ellentéteket meg akarja egyeztetni (Lotze és mások). Erkölcsi tekintetben a R. az erkölcsi értékeket végső elemzésben az önzésre vezeti vissza.

(a lat rés a. m. dolog szóból). A középkori filozófia történetében azon álláspontot jelenti, mely szerint az egyetemes fogalmaknak (universalia) valóság felel meg, azaz többet jelentenek, mint puszta szók v. nevek (nominalizmus). Eszerint az egyetemesnek, a fogalminak saját, objektív léte van. — Újabb filozófiai értelemben a R. azon álláspont, mely szerint az ismerő alanytól (vagyis a tudattól) független, magában létező, valóságos külső világ van. A naiv E. majdnem minden szemléleti tartalmat valóságos (reális) tárgynak tart. Ezzel szemben a kritikai E. a tudattól független dolog létezését csakis az ennek állításához szükséges tapasztalati s gondolkodásbeli föltételek megvizsgálása után mondja ki.

Realizm. Legáltalánosabb értelemben az az álláspont, amely valaminek önmagában való, a megismerő tudattól független létezését, vagy tárgyi fennállását (res = dolog) hirdeti. A szerint azután, hogy ennek a tárgyi fennállásnak az értelmezése az ismerésnek, a létezésnek, vagy a cselekvésnek, illetőleg alkotásnak irányában történik, közelebbről a R.nak különböző formáit szoktuk megkülönböztetni.

1. A logikai R. a fogalomnak tulajdonít mindennemű szubjektív emberi megismeréstől, gondokságtól független fennállást. Szerinte minden megismerés, az egyes, konkrét dolgoké is, csupán általános fogalmak által lehetséges ; csak ezek „léteznek“ igazán (universalia sunt realia), az egyes dolgok csak annyiban, amennyiben az egyetemesben „részesednek“. Ennek a logikai R.nak tulajdonképpeni megalapítója Platón ; a középkorban a skolasztika „realistái“ harcolnak mellette; a modem korban legkövetkezetesebben Hegel képviseli. Ellentéte a nominalizmus, amely a logikai érvényességet a gondoltsághoz köti ; ennek modern formája a pszichologizmus.

2. Az ontológiai R. a létezésnek a megismerő tudattól független adottságát tanítja. Szerinte a világ, akár szubsztanciálisan fogjuk fel (mint ahogy a klasszikus metafizika tette), akár tiszta adottságleírásra támaszkodjunk magyarázatában (mint az újabb fenomenológusok némelyike, péld. : Nicolai Hartmann): mindenképpen valami magábanvaló, kétségbevonhatatlan valóság, amely nem vezethető vissza semminemű megismerési tartalomra. Ez az ontológiai R. lehet pluralisztikus (Arisztotelész, Leibniz, Herbart), vagy monisztikus (Stoa, Spinoza, materializmus). Ellentéte a fenomenalizmus, amely szerint a létező világ csak mint gondoltság lehetséges : esse est percipi. A R.nak ezzel az ontológiai irányával függ össze

3. az ismeretelméleti R„ amely magát a megismerés tényét függetleníti a megismerés szubjektív vonatkozásaitól. Ez lehet viszont empirikus R. (vagy naiv R.), ameny- nyiben a valóságmegismerés forrását egyedül a tapasztalásban (még pedig kiváltképpen az érzéki tapasztalásban) keresi és kritikai R„ amennyiben a világ objektív megismeréséhez a tapasztalati tartalom előzetes megvizsgálását követeli. Az empirikus R.t (amely a köznapi felfogásnak is leginkább megfelel) képviseli általában a materializmus és szenzualizmus ; a kritikai R.t Aristoteles, a skolasztika, a modem korban főleg Leibniz, Herbart, H. Spencer, Al. Riehl s általában a természettudományi gondolkodás befolyása alatt állók. Mindezekkel szemben áll az ismeretelméleti idealizmus, amely szerint a megismerés számunkra nem készen adatott, hanem csupán tudatfunkciók által lehetséges. A két irány egyesítésén alapszik az ideál-R. (pl. Schelling, Schleiermacher, újabban Driesch), amely a megismerést a tudat formáitól teszi függővé, ezek a formák azonban szerinte ismét a ealitásban gyökereznek s így a világ objektív megismerhetőségét lehetségesnek tartja.

4. Az etikai R. az erkölcsiség tartalmát kívánja egyfelől evolúcionisztikus irányban (pl. H. Spencer), másfelől értékélményekre alapozva (pl. M. Scheler) megállapítani, szemben az etikai formalizmussal, amely az erkölcsiséget az Én-ben gyökerező törvényszerűségtől (a praktikus ész autonómiájától) teszi függővé.

5. A művészi R. elsősorban a romantikus művészet szubjektivizmusával szemben a való világ hű és lehetőleg hiánytalan ábrázolására törekszik. Mindezekkel tendenciájában összefügg a ‘pedagógiai R., amely, mint egy határozott iránynak a jelszava, történetileg a XVII. század elejétől kezdve szerepel. Kialakulásában döntő szerepe volt az ugyanakkor erősen hódító ismeretelméleti R.nak (empirizmus, Bacon). Ez a pedagógiai R. programjában elsősorban visszahatást jelentett az akkori iskolázás formalizmusával és verbalizmusával szemben és a puszta, terméketlen szótanulás helyett a való élet és a dolgok megismerését sürgette. Az irány előfutárainak tekinthetők már a reneszánsz humanista elmélkedői (Maffeo Vegio, Vives, Erasmus, Rabelais), tulajdonképpeni képviselője azonban Comenius. Ennek az iránynak köszönhető a modern pedagógia két legjelentősebb módszeres elvének elméleti kidolgozása és részben gyakorlati meghonosítása is : a szemléletességé és az öntevékenységi elvé (v. ö. Naturalizmus) ; tantervi szempontból pedig a reális tárgyak fokozatos felvétele az iskola tanulmányi anyagába. Mindezeknek az elveknek és törekvéseknek legjellemzőbb emléke Comenius Orbis pictus-a, amely szemléletes módon s részijén a növendék spontán tevékenységére támaszkodva akarja őt megtanítani mindarra, amit a világról és az életről ismerni érdemes. A Comenius után fellépő pedagógusok közül már senki sem vonhatta többé ki magát e pedagógiai R. hatása alól: Fleury, Locke, a filantropisták mind pedagógiai realisták. A XVIII. sz.ban keletkezett új, gyakorlati irányú iskolafajok is ennek a R.nak jegyében születtek. A XVIII. sz.ban azután a pedagógiai R. mindinkább utilitarizmusba (1. o.) futott ki. Hatását azonban mindmáig nyomon követhetjük : a mai, modem törekvések közül a munkaiskola iránya sok tekintetben a pedagógiai R. egyenes folytatásaként tekinthető.