Szerkesztő:Depositum/Készülő cikkek/Máté evangéliuma

Máté evangéliuma az újszövetségi gyűjtemény élén áll, egyike a négy kanonikus evangéliumnak. Márk evangéliumával és Lukács evangéliumával együtt az úgynevezett szinoptikus evangéliumok közé tartozik. Jézus életének, tetteinek és tanításainak elbeszélését nyújtja. Leírja Jézus származását, csodálatos születését és gyermekkorát, megkeresztelkedését és megkísértését, gyógyításait és igehirdetését, és végül keresztre feszítését és feltámadását. A feltámadt Jézus azzal bízza meg választott apostolait, hogy „menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet.” (Mt 28,19).

A kereszténység hagyományosan Máté evangélistát, Jézus tizenkét apostolának egyikét tartja szerzőjének, és a legkorábbi időktől kezdve az első írott evangéliumként tartják számon (vö. szinoptikus probléma). A legtöbb Bibliában az első helyen áll az Újszövetség könyvei között. Világi, és liberális keresztény tudósok irodalom- illetve történetkritikai kutatásokra alapozva általában azt tartják, hogy egy névtelen szerző írta az I. század vége felé, i.sz. után 75 és 85 között. Mindazonáltal a négy kanonikus evangélium között Máté áll a legközelebb a zsidó hagyományokhoz, és a szerző minden bizonnyal zsidó volt. Több tudós (pl. Raymond E. Brown, Herbert Haag) úgy gondolja, hogy akárcsak a többi evangéliumot, ezt is görögül írták, viszont más szakértők (Claude Tresmontant, Jean Carmignac) fenntartják azt a hagyományos nézetet, miszerint eredetileg héberül vagy arámul írták.

Áttekintés

Az egyszerűség kedvéért három fő részre lehet strukturálisan osztani: A bevezető szakasz, amely Krisztus nyilvános fellépésének előkészítése; a fő szakasz, ahol Jézus nyilvános életének történetei és igehirdetésének részletei vannak leírva; és végül a szenvedésének és a feltámadásának története. Irodalomszerkezetileg narratív és diszkorzív elemek követik egymást, amelyek koncentrikusan szimmetrikusak egymással:

A Történet 1-4 Jézus születése és működésének kezdete B Beszéd 5-7 Az Ország meghirdetése: boldogságok C Történet 8-9 A Messiás tekintélye, meghívás az Országba D Beszéd 10 Missziós beszéd az apostolokhoz E Történet 11-12 Krisztust visszautasítja ez a nemzedék F Beszéd 13 Az Ország példabeszédei E’ Történet 14-17 Krisztust elismerik az apostolok D’ Beszéd 18 Közösségi beszéd az Egyházról C’ Történet 19-22 Az Emberfia tekintélye és meghívás az Országba B’ Beszéd 23-25 Az Országba való eljutás: átkok A’ Történet 26-28 Jézus halála, feltámadása, új kezdet

Bevezetésként a mű Jézus leszármazási táblázatával indul (1,1-17), Ábrahám ősatyától Józsefig, Mária jegyeséig sorolva a Messiás felmenőit. A konstruált lista világosan fényt vet arra, hogy Máté Jézusról mint Ábrahám és Dávid fiáról, a zsidó messiáshagyomány örököséről és beteljesítőjéről akar beszélni. A korai zsidókeresztény szellemiség hatja át az evangélium bevezető részét, a születéstörténetet is (1,18-25), amely ebben a formában Máté párhuzam nélkül álló saját anyaga. Erős zsidókeresztény tudatosságra, a hagyomány ismeretére és használatára vall a napkeleti bölcsek látogatásának (2,1-12) és a betlehemi gyermekgyilkosságnak (2,16-18) az elbeszélése, maga az egész történet pedig azt sugallja, hogy Jézus a megígért Messiás, s ami vele történik, nem más, mint az ószövetségi ígéretek beteljesülése, pontról pontra történő megvalósulása. A Jézus nyilvános működését elbeszélő törzsanyagban Máté bőségesen használ fel Jézus-mondásokat. A szerző saját véleményét leginkább a reflexiós idézetek hordozzák: e felfogás szerint Jézus életének eseményei mind-mind beteljesülései annak, amit az ószövetségi ígéretek már előre jeleztek („… hogy beteljesedjék, amit az Írás mond…”), s amelyek mind egyetlen tényre mutatnak, arra, hogy Jézus a megígért messiás és vele Isten országa érkezett el. A gondolatmenet szerkezetét rövid, zárt történetek, perikópák alkotják, amelyek öt, elbeszélő keretbe foglalt beszédanyagot fognak össze. E nagy anyagon belül az első, a bevezető születéstörténet utáni főrész (Mt 3,1-4,25) előkészítő jellegű, benne Keresztelő János prédikációjával (3,1-12), a megkeresztelkedés és a megkísértés történetével (3,13-4,11) és az apostolok meghívásának elbeszélésével (4,18-22), majd a Hegyi beszédnek nevezett tanító gyűjtemény (5,1-7,29) következik. A történeti keret Jézus galileai működése, szellemi bevezetése pedig a nyolc boldogságról szóló tanítás (5,3-12). Erre a tanításra törvénymondó részek következnek (5,17-7,23), ahol Jézus a Törvény és a saját küldetése közötti kapcsolatról is beszél, és köztük áll a Miatyánk szövege is (6,7-13). Majd olyan ismert és fontos epizódokat találunk, mint a vihar lecsendesítése (8,23-27), a gerazai (gadarai) megszállott története (8,28-34), Máté meghívása (9,9-13), Jairus lányának feltámasztása (9,18-26) vagy a böjtről szóló tanítás (9,14-17). A következő tanító rész az apostolok kiválasztását és szétküldését mondja el (10,1-11,1), majd a találkozást Keresztelő János tanítványaival (11,2-19). Utána fontos példabeszédek jönnek, olyanok, mint a magvetőről (13,1-23), a konkolyról (13,24-30.36-43) és a mustármagról szóló (13,31-32). Erre következik a názáretiek ellenséges magatartásáról (13,53-58), majd a Keresztelő haláláról beszámoló rész (14,1-12), a csodálatos kenyérszaporítás (14,13-21; 15,32-39), a vízen járás (14,22-33) és a kánaáni asszony története (15,21-28). E szakasz végén Jézus az idők jeleire figyelmezteti hallgatóit (16,1-4), és óv a farizeusok kovászától (16,5-12), a Mt 16,13-20-ban pedig a legősibb, Péter által kimondott hitvallás következik: „Te vagy a Krisztus, az Élő Isten fia”, amely vallomás a Péter primátusára vonatkozó, a protestáns közösségek által vitatott értelmű, illetve hitelességű résszel, Péter nevének szójátékos elemzésével folytatódik. A következő, a beszédanyagba iktatott szövegegység már a szenvedéstörténet szellemi előkészítéséhez tartozik. Jézus megjövendöli szenvedését (16,21-23), majd a színeváltozás, Jézus messiási megmutatkozásának egyik kulcsjelenete következik (17,1-13). A Jeruzsálembe vezető út térbeli és időbeli kerete Máté számára ismét fontos példabeszédek helye: az elveszett bárányról (18,12-14), a szívtelen szolgáról (18,21-35) és a szőlőmunkásokról (20,1-16) szól Jézus, találkozik a gazdag ifjúval (19,16-30), tanít a szüzességről és a házasság felbonthatatlanságáról (19,1-12), és a szolgálatról (20,20-28). A Názáretinek ezt követő Jeruzsálembe érkezése olyan epizódokat hordoz, mint a templom megtisztítása (21,12-13) vagy a fügefa megátkozása (21,18-22), de ide iktat Máté további beszédeket is, a királyi menyegzőről szóló (22,1-14) vagy a farizeusokat figyelmeztető és a Jeruzsálemet elsirató szövegeket (23,1-38). Jézus a Mt 22,34-40-ben tanít a főparancsról, a beszédanyag záró részében pedig példázatok sorában a világ végéről, az idők teljességéről jövendöl (24,1-25,46). A Mt 26-tól kezdődő rész nem perikópás felépítésű, hanem folyamatos elbeszélés: passiótörténet, amelynek szövege a szinoptikus evangéliumokban erős párhuzamokat mutat. A korábbiaktól eltérően itt szigorú eseménytörténeti rend és drámai egymásra következés van. Mindennek az utolsó vacsora elbeszélése, az eucharisztia alapítása a nyitánya (26,17-29), majd gyors egymásutánban Jézus elfogása (26,36-56), pere (26,57-27,2), elítélése (27,11-26) és kereszthalála (27,27-56) következik. A szinoptikusok közös szenvedéstörténetének zárása a sírba tétel (27,57-66), a feltámadás elbeszélésében (28,1-10) viszont Máté evangéliuma Márk evangéliumához áll közel. Egyéni az a megoldás, amellyel Máté a maga evangéliumát zárja: alig szól a feltámadott megjelenéseiről, hallgat a mennybemenetelről, az idők teljességét érzékeltetve idézi viszont Jézus szavait: „én kaptam minden hatalmat mennyben és a földön”, és ez az a kijelentés, amelyre az apostolokat útba igazító missziós parancs épül (Mt 28,18-20).

Szerzőség

Bár az evangélium nem nevezi meg a szerzőjét, azt hagyományosan Máténak, az evangélistának tulajdonítják. Máté egy vámszedő volt, aki Jézus apostolává lett. Az Egyházatyáknak a fennmaradt tanúságai osztatlanok ebben, és ezt a hagyományt a keresztények legalább a II. századtól egészen a modern korokig elfogadták. A XVIII. századtól kezdődően azonban a tudósok mindegyre megkérdőjelezték ezt a hagyományos nézetet, és manapság a többségük azzal ért egyet, hogy nem Máté írta ezt az evangéliumot. ((^ Ehrman, Bart D. (2004). The New Testament: A Historical Introduction to the Early Christian Writings. New York: Oxford, pp. 92-92. ISBN 0-19-515462-2. )) Máté elsősorban görögül beszélő zsidókeresztényeknek és pogányoknak írt, akik – legalább részben – betartották a Tóra előírásait. ((Brown, Raymond E. (October 3, 1997). Introduction to the New Testament. Anchor Bible, p. 210-211. ISBN 0-385-24767-2. ))

Máténak a kapcsolata Márk és Lukács evangéliumával egy eldöntetlen kérdés, amit szinoptikus kérdésnek neveznek. A három evangéliumot együttesen szinoptikus evangéliumoknak nevezik, és közöttük nagyon sok átfedés található a mondatszerkezetekben és a szóhasználatokban. Máté 1071 verséből 387 közös mind Márk mind Lukács evangéliumával, 130 csak Márkkal, 184 csak Lukáccsal, és 370 páratlan magában.

Habár Máté szerzője a saját tervei és törekvései szerint írt, a saját szempontjából, a legtöbb tudós azt vallja, hogy messzemenően Márkból kölcsönzött, valamint esetleg egy másik forrásból vagy forrásokból. A legismertebb nézet a modern bibliatudományban a két-forrás elmélet, amely szerint Máté úgy kölcsönzött Márktól, illetve egy feltételezett mondásgyűjteményből, amelyet „Q”-nak neveztek el (a német Quelle = forrás szóból). Egy hasonló, de kevésbé ismert elmélet a Farrer-elmélet, amely szerint Máté anyagait csak Márktól kölcsönözte, és hogy Lukács utolsóként írva felhasználta a két korábbi szinoptikust. A tudósok egy kisebb, de egyre növekvőbb csoportja az ősi keresztény hagyományt képviseli, akik megerősítik Máté elsőségét azzal, hogy Márk kölcsönzött Mátétól.

Although the author of Matthew wrote according to his own plans and aims and from his own point of view, most scholars agree he borrowed extensively from Mark, and possibly another source or sources as well. The most popular view in modern scholarship is the two-source hypothesis, which speculates that Matthew borrowed from both Mark and a hypothetical sayings collection, called Q (for the German Quelle, meaning "source"). A similar but less common view is the Farrer hypothesis, which theorizes that Matthew borrowed material only from Mark, and that Luke wrote last, using both earlier Synoptics. A minority of scholars subscribe to Early Christian tradition, which asserts Matthean priority, with Mark borrowing from Matthew (see: Augustinian hypothesis and Griesbach hypothesis). For example, in 1911, the Pontifical Biblical Commission[5] asserted that Matthew was the first gospel written, that it was written by the evangelist Matthew, and that it was written in Aramaic.[6]

In The Four Gospels: A Study of Origins (1924), Burnett Hillman Streeter argued that a third source, referred to as M and also hypothetical, lies behind the material in Matthew that has no parallel in Mark or Luke.[7] Throughout the remainder of the 20th century, there were various challenges and refinements of Streeter's hypothesis. For example, in his 1953 book The Gospel Before Mark, Pierson Parker posited an early version of Matthew (proto-Matthew) as the primary source of both Matthew and Mark, and the Q source used by Matthew.[8]

Critical biblical scholars, like Herman N. Ridderbos in his book Matthew, do not consider the apostle Matthew to be the author of this Gospel. He cites a number of reasons such as the text being in Greek, not Aramaic, the Gospel's heavy reliance on Mark, and the lack of characteristics usually attributed to an eyewitness account.[9] Francis Write Beare goes on to say "there are clear indications that it is a product of the second or third Christian generation. The traditional name of Matthew is retained in modern discussion only for convenience."[10]

[edit] Date of gospel

There is little in the gospel itself to indicate with clarity the date of its composition. The majority of scholars date the gospel between the years 70 and 100.[citation needed] The writings of Ignatius show "a strong case ... for [his] knowledge of four Pauline epistles and the Gospel of Matthew"[11], which gives a terminus ad quem of c. 110. Scholars cite multiple reasons to support this range, such as the time required for the theological views to develop between Mark and Matthew (assuming Markan priority), references to historic figures and events circa 70, and a later social context. Some significant conservative scholars argue for a pre-70 date, generally considering the gospel to be written by the apostle Matthew.[12] In December 1994, Carsten Peter Thiede redated the Magdalen papyrus, which bears a fragment in Greek of the Gospel of Matthew, to the late 1st century on palaeographical grounds. Scholars date this fragment to the 3rd century, so Thiede's article provoked much debate.

A minority of Christian scholars argue for an even earlier date, as seen in the 1911 Catholic Encyclopedia: "Catholic critics, in general, favor the years 40–45..."[13] In recent times, John Wenham, one of the biggest supporters of the Augustinian hypothesis, is considered to be among the more notable defenders of an early date for the Gospel of Matthew.

[edit] Possible Aramaic or Hebrew gospel of Matthew

There are numerous testimonies, starting from Papias and Irenaeus, that Matthew originally wrote in Hebrew letters, which is thought to refer to Aramaic. The sixteenth century Erasmus was the first to express doubts on the subject of an original Aramaic or Hebrew version of the Gospel of Matthew: "It does not seem probable to me that Matthew wrote in Hebrew, since no one testifies that he has seen any trace of such a volume." Here Erasmus distinguishes between a Gospel of Matthew in Hebrew letters and the partly lost Gospel of the Hebrews and Gospel of the Nazoraeans, from which patristic writers do quote, and which appear to have some relationship to Matthew, but are not identical to it. The Gospel of the Ebionites also has a close relationship to the Gospel of the Hebrews and Gospel of the Nazoraeans, and hence some connection to Matthew. The similarly named Gospel of Pseudo-Matthew has almost nothing to do with Matthew, however, and instead is a combination of two earlier infancy Gospels.

Most contemporary scholars, based on analysis of the Greek in the Gospel of Matthew and use of sources such as the Greek Gospel of Mark, conclude that the New Testament Book of Matthew was written originally in Greek and is not a translation from Hebrew or Aramaic (Greek primacy).[4] If they are correct, then the Church Fathers such as Clement of Alexandria, Origen, and Jerome possibly referred to a document or documents distinct from the present Gospel of Matthew. A smaller number of scholars, including the Roman Catholic Pontifical Biblical Commission, believe the ancient writings that Matthew was originally in Aramaic, arguing for Aramaic primacy. These scholars normally consider the Peshitta and Old Syriac versions of the New Testament closest to the original autographs.

Biblical scholar Stephen L. Harris of the Jesus Seminar mentions that the claims of Matthew Levi being the author could actually be references to "an early Christian, perhaps named Matthew, who assembled a list of messianic prophecies in the Hebrew Bible, a collection that the creator of our present gospel may have used."[14] The Jesus narrative would then have been assembled around these Tanakh (Old Testament) verses.

A Hebrew text of Matthew was published by the Spanish Jewish polemicist Ibn Shaprut in the 14th century. Although it has usually been considered to be his own translation, there are various signs pointing to the possibility that he was using a pre-existing text that may have been based on something older than our present Greek text. There is also a papyrus codex in Coptic containing Matthew from verse 5:38 to the end which also seems to contain hints of an older text. Some passages make more sense, such as the Jews saying to Jesus "Hoshanna in the house of David" ("Save, we pray, in the house of David") rather than "Hoshanna to the son of David" ("Save, we pray, to the son of David") in Matthew 21:9 and 21:15. [15]

[edit] Theology of canonical Matthew

According to R. T. France, Matthew's gospel, more clearly than the others, presents the view of Jesus as himself the true Israel, and of those who have responded to his mission as the true remnant of the people of God . . . to be the true people of God is thus no longer a matter of nationality but of relationship to Jesus.[16]

Of note is the phrase "Kingdom of Heaven" (ἡ βασιλεία τῶν οὐρανῶν) used often in the gospel of Matthew, as opposed to the phrase "Kingdom of God" used in other synoptic gospels such as Luke. The phrase "Kingdom of Heaven" is used 32 times in 31 verses in the Gospel of Matthew. It is speculated that this indicates that this particular Gospel was written to a primarily Jewish audience, such as the Jewish Christians, as many Jewish people of the time felt the name of God was too holy to be written. Matthew's abundance of Old Testament references also supports this theory.

The theme "Kingdom of Heaven" as discussed in Matthew seems to be at odds with what was a circulating Jewish expectation—that the Messiah would overthrow Roman rulership and establish a new reign as the new King of the Jews. Christian scholars, including N. T. Wright (The Challenge of Jesus) have long discussed the ways in which certain 1st-century Jews (including Zealots) misunderstood the sayings of Jesus—that while Jesus had been discussing a spiritual kingdom, certain Jews expected a physical kingdom. See also Jewish Messiah.

The relationship between Jesus Christ and the "Kingdom" is also mentioned in the other gospels. Jesus had said, "My kingdom is not of this world. If My kingdom were of this world, then My servants would be fighting so that I would not be handed over to the Jews; but My kingdom is not of this realm" (John 18:36 NASB). See also New Covenant (theology).

The Jewish Encyclopedia article on the New Testament: Matthew states: The gospel of Matthew stands nearest to Jewish life and the Jewish mode of thinking. It was written for Judæo-Christians and made ample use of an Aramaic original. This is evidenced by the terms: "kingdom of heaven," found exclusively in Matthew, a translation of the Hebrew "malkut shamayim" (= "kingdom of God"); "your heavenly Father," or, "your Father in the heavens" (v. 16, vi. 14, et al.); "son of David" for "the Messiah" (ix. 27, et al.; comp. the rabbinical "ben David"); "the holy city" (iv. 5, xxvii. 53) and "the city of the great King" (v. 35) for "Jerusalem"; "God of Israel" (xv. 31); the oft-repeated phrase "that it might be fulfilled, which was spoken of the Lord by the prophet"; the retention of Judæo-Christian conceptions (v. 17, x. 6, xv. 24); the genealogy of Jesus, based upon specific haggadic views concerning Tamar, Ruth, and Bath-sheba, so drawn as to make the assumption of his Messianic character plausible (i. 1-16); and the assignment of the twelve seats of judgment on the Judgment Day to the Twelve Apostles in representation of the twelve tribes of Israel (xix. 28; Luke xxii. 30). It has embodied Jewish apocalyptic material, in ch. xxiv.-xxv., more extensively than have the other gospels; and in the Sermon on the Mount (v.-vii.) it shows a certain familiarity with rabbinical phraseology.

[edit] In art

The Chi Rho monogram from the Book of Kells is the most lavish such monogram

In Insular Gospel Books (copies of the Gospels produced in Ireland and Britain under Celtic Christianity), the first verse of Matthew's genealogy of Christ[17] was often treated in a decorative manner, as it began not only a new book of the Bible, but was the first verse in the Gospels. In mediaeval typography, the Greek word Christ was sometimes abbreviated as Χρι (the Greek letters Chi-Rho-Iota); the first three letters of the word Christ in the Greek alphabet), and so the Χρι which begin this verse was given an elaborate decorative treatment by such scribes, who had a similar tradition for the opening few words of each of the Gospels. This trend culminated in the Book of Kells, where the monogram has taken over the entire page. Although later scribes (such as those of the Carolingian Renaissance) followed the Insular tradition of giving elaborate decorative treatments to the opening words of texts, including the Gospels, they did not follow the tradition of decoration of this verse.

[edit] See also Papyrus 64 Sermon on the Mount Olivet discourse Great Commission Gospel of the Hebrews Gospel of the Nazoraeans Gospel of the Ebionites Joseph Smith—Matthew Il vangelo secondo Matteo, a film by Pier Paolo Pasolini