Szerkesztő:Dorciis11/piszkozat
Hollósy Mária (1858–1945)
A 19-20. századi női divat
A századforduló után a női ruházat ismét jelentős változáson ment keresztül. 1805-től megindult a természetes formáktól való eltávolodás folyamata. A női ruhákról elmaradt az uszály, kisebb lett a dekoltázs, ugyanakkor elterjedt a mély hátkivágás. A szoknya szűkebb és rövidebb lett, az övek, vagy széles szalagok még mindig természetellenesen magasan a mellek alatt helyezkedtek el. A mellényt elől háromszögletűen és gallérszerűen kihajtották, általában hosszú ujjat is varrtak hozzá, melyek egészen a kézfejig meghosszabbodtak és lépcsőzetes buggyokba formálták őket. Nagy divat volt a szoknyát alul több soros fodorcsíkkal díszíteni. A ruhák kúpos és hengeres formái eltakarták a test természetes alakját.
Bár az 1810-es években az övet még mindig a mell alatt hordták, a derékrészt fokozatosan mélyebbre engedték. Az 1820-as évek elejétől kezdve a ruhák derékvonala fokozatosan visszakerült a természetes helyére, így a karcsúságot hangsúlyozandó újra használatba jött a fűző, illetve a feszesen gombolódó, ujjas mellények. A karcsú derekat az egyre bővülő szoknya és a ruhaujjak szabása is kiemelte. Divatosak voltak a színes és a kockás mintájú anyagok.
Az 1830-as évek női viseletének jellegzetes darabja a bő, kúpos szoknya volt, melynek kívánt alakját több alsószoknya viselésével alakították ki. A széles szoknya, a fűző és az egyre méretesebb ruhaujjak kiemelték a derék karcsúságát. A ruhaujjakat eleinte tollpárnákkal tömték ki, később pedig drótvázzal merevítették.
Az 1840-es években újra divatba jött a krinolin. A dekoltázs ismét olyannyira megnőtt, hogy szabadon hagyta a mell egy részét és a vállakat. Az abroncsszoknyát fűzővel viselték és számos fodorral díszítették. A ruhák drága anyagokból készültek, közülük legkedveltebb volt a selyem, a taft, a brokát, a krepp és a muszlin volt.[1]
A női divat magyar vonatkozásai (19-20. század)
A nemzeti viselet igénye eredetileg a 19. századi hazafias gondolkodás jellemzője, ám a 20. században is kísérleteztek a régi magyar ruhák forma- és motívumkincsének felélesztésével. A trianoni trauma különösen felerősítette a hazafiság viselettel történő kifejezésének igényét. A harmincas években öltözködési mozgalom indult a nagyvilág divatjának magyarosítása érdekében, melynek képviselői az addig alig ismert népviselet formáit és díszítéseit kívánták a napi divattal egyeztetni. A ruhatervezők azonban csak a női divatot tudták – időlegesen – megújítani, a férfiak ruházata ellenállt a kísérletező kedvnek.
Magyarországon a 19. század végén fordult az „úri közönség" figyelme a népművészet felé. 1881-ben a budapesti Vigadóban rendezett Nőipar kiállításon mutatták be azokat a kalotaszegi hímzéseket, amelyeket Gyarmathy Zsigáné, a bánffy-hunyadi takarékpénztár igazgatójának felesége gyűjtött össze. A kalotaszegi asszonyok hímzései az 1885-ben rendezett országos ipari kiállításon már nagy sikert arattak. Az egyre növekvő érdeklődés kiterjedt más tájegységek mintakincsére is: a Felvidéken például Hollósy Mária gyűjtötte össze a régi varrott emlékeket, a millenniumi kiállításon pedig a matyó hímzések kerültek a figyelem középpontjába.
A népi hímzés és viselet lassan bekerült a divatba. A 19. század végén a vidéki nyaralók verandáját, ebédlőjét magyaros bútorokkal, párnákkal, függönyökkel rendezték be, és az úriasszonyok, leányok falusi nyaralásuk alkalmával szívesen öltöztek a környék népviseletébe. Ám valószínűleg furcsának találták volna az ötletet, hogy otthon is abban járjanak, vagy a népviselet valamely darabját beolvasszák ruhatárukba.[2]
Hollósy Mária munkássága
Ha a Pozsony vidéki hímző házi iparról akarunk említést tenni, mindenek előtt meg kell emlékeznünk Izabella főhercegnőről, aki miután elfogadta a hímző házi ipar védnökségét, szakadatlanul fáradozott annak érdekében, és valódi lelkesedéssel karolta fel az ügyet. Kezdeményezésére Pozsony és vidéke hímző házi iparának támogatására nőegyesület alakult, mely ma "az Izabella hímző házi ipar-egylet" nevet viseli és melynek nemcsak védnöksége, de szervezője, lelke, éltető ereje a főhercegnő. Az egylet elnökéül herceg Pálffy Miklósnét, helyettes elnökéül gróf Esterházy Mihálynét, alelnökéül dr. Tauscher Bélánét, pénztárnokul Palugyay Józsefet, titkárul dr. Samarjay Emilt választották meg. Az egylet Pozsony-, Nyitra- és Trencsén megye területén üzemelt. Céljai a következők voltak: 1. Munkaközvetítés, hímző házi ipar termékeinek népszerűsítése, terjesztése, illetve a felvidék nőinek ügyességének, sajátos ízlésének érvényre juttatása a hímzésben; és ennek a tudásnak az értékesítése a nép javára. 2. A vidéki hímzések nemzeties jellegének fenntartása,ennek eszköze az egyes községek különleges stílusának megismerése, a nép által készített eredeti rajzok összegyűjtésével. 3. A régi elfelejtett munkanemek és technikák fölelevenítése és iskoláiban való betanítása, a három megyében gyűjtött régi hímzések alapján. 4. A házi ipar jellegének és a megfelelő ízlésnek jó anyagot szerezni és nyújtani a munkásnőknek, elsősorban a hazai iparcikkek felhasználásával
Az egyletnek már megalakulásakor rendelkezésére állhatott volna több száz hímzőnő, de ezekkel, mivelhogy három megyében szétszórt községekben laktak, nehéz volt az összeköttetés. De Czifferen kész hímző-intézet alakult ki, melyet Hollósy Mária vezetett, és a hímzőnői művészibb munkában is jártasak voltak.
Alig alakult meg az egylet, mely átvette a czifferi iskolát, azonnal az ezredévi kiállításra kellett készülnie. Egyrészt régi minták után, de nagyrészt Hollósy Mária rajzai szerint készültek el a dísztárgyak. Rövid volt az idő, de serényen folyt a munka 1895-96. év telén és még a tavasszal is. mikor már a nap melegen beragyogott az ablakokon, ott ültek a keretre feszített munka mellett a hímzőnők és sietve öltögették az arany- és selyemszálat, s Hollósy Mária sürgetve, oktatva járt egyiktől a másikhoz, a czifferi intézet alacsony termében, pedig a munkásnők kezdtek sóvár tekinteteket vetni kifelé, mert ilyenkor már kinn a mezőn volt a helyük. Sokan kétkedtek azok, akik a kiállításon a kézi munkákat szemlélték, vajon lehetséges-e, hogy ezen, a műhímzést megközelítő darabokat olyanok végezték, akiknek valójában rendes foglalkozása a földművelés. [3]
- ↑ Ruhák-XIX. század (hu-HU nyelven). szaanita, 2012. május 16. (Hozzáférés: 2016. június 10.)
- ↑ RUBICONline | A Rubicon történelmi folyóirat honlapja. www.rubicon.hu. (Hozzáférés: 2016. június 10.)
- ↑ MEK: Rempe-hollósi Hollósy Mária czifferi háziipar tanítónő. Digitális Képarchívum. (Hozzáférés: 2016. június 10.)