Szerkesztő:Kreamar/Ipartörvény

Ipartörvény (Jogi, közig.) Az a törvény, amely az iparra, az iparűzés feltételeire, az ipari munkaadó és az alkalmazott viszonyára vonatkozó jogszabályokat foglalja magában.

Magyarországon

„Az 1867-es kiegyezés után a magyar ipar működését szabályozó első törvényt az országgyűlés 1872-ben hagyta jóvá. Az 1872. évi VIII., ipartörvényt a felvilágosult, ipart akaró polgárság kívánságára hozták meg a nagyipar kiépítésére. A törvény a korlátlan iparszabadság elvéből indult ki és kimondotta, hogy az életbeléptetésétől számított három hónap alatt valamennyi fennálló céh megszűnik. Amennyiben a volt céhtagok többsége kívánja, úgy ipartestületet hozhatnak létre. A törvény az egyes ipari tevékenységek között nem tett különbséget, minden ipar űzése szabad volt. A kisiparosság nem volt megelégedve e törvényi szabályozással. Panaszuk lényege, hogy a nagyipar velük szemben minden területen jóval nagyobb előnyöket élvez, és gazdasági helyzetük romlásáért nem az általános közgazdasági élet fejlődését, hanem a törvénnyel kinyilvánított általános iparszabadság elvét hibáztatták. A kisipari követeléseknek engedve az országgyűlés az 1884. évi XVII. tc.-kel jóváhagyta az első ipartörvény módosítását. Az új törvény alapfelfogása: az ipari rend, az iparfejlesztés érdekében az iparszabadság korlátozott. Az előző törvény szerint csak szabad iparok voltak most képesítéshez kötött kézműiparokat vagy mesterségeket is megjelöltek.”

„1859-ben hirdették ki az Ausztriára és Magyarországra egyaránt érvényes új iparrendtartást (Gewerbe Ordnung), amely ugyan nem szüntette meg a céheket, de szabad iparűzést engedélyezett a céhen kívüli mestereknek, s lehetővé tette az új vállalkozások létrejöttét. Szakmai társulásokba kívánta összevonni a városi és a vidéki iparosokat, de ezzel csak az iparágon belüli ellentéteket mélyítette el (Domonkos O. 1961: 223; Dóka K. 1979a: 190–191; Kövér Gy. 1982: 177). A céhek törvényes támasz nélkül maradtak, elvesztették iparhatósági szerepüket és a szakmai minősítés, vizsgáztatás jogát. Ilyenformán az 1872. évi ipartörvény (VIII. tc. 83. §) a fennálló céhek megszüntetésével csak az amúgy is formálissá vált, tehetetlenségében rögzült szervezeti formát törölte el. Kimondta, hogy a céhek három hónapon belül ipartársulattá alakulhatnak át. Ez az idő azonban a legtöbb céh számára rövidnek bizonyult, s az átalakulás elhúzódott. Az ország területén 1872-ig működő mintegy 3000 céhből mindössze 1275 ipartársulat szerveződött (Gál E. 1984: 328). A régi céhiparosság fele kívül maradt az új szervezeti formán. 1872-ig fennmaradó céheik érdekvédelmet ugyan már előbb sem nyújtottak, de megtartották a szokásokat, az érintkezési, viselkedési formákat, az ünnepeket és életben tartották a szakmai kultúrákat. Ezeket a hagyományokat az akkori öreg mesterek nyilván többre értékelték, mint az inasok, segédek vagy a céheken kívül élő iparosok és az új szakmák képviselői. Az 1870-es években a kézműiparosok zöme a teljes iparszabadság bevezetésében, a céhrendszer megszüntetésében látta elszegényedésének és kiszolgáltatottságának egyik okát. Sok „régi iparos városban” – így Gyöngyösön – egész népes iparágak szűntek meg, úgyhogy ipartársulatot már nem is hoztak létre (Rázus Gy. 1928: 41). Pápán az önálló iparosok száma tíz év alatt mintegy 100 fővel csökkent, s a látványosan 320visszaesett kézműipar helyébe nem települt modern gyáripar. Ezért a város kispolgárai, középosztályi rétegei nemcsak az 1872. évi ipartörvényt, de az 1867. évi kiegyezést aláíró politikusokat is felelőssé tették (Pölöskei F. 1994: 372, 408). Az 1872. évi VIII. tc. revízióját a kézművesek kezdettől fogva követelték, s országosan is sokan panaszolták a törvény előkészítetlenségét, megalapozatlanságát. Sokan látták, hogy a korlátlan iparszabadsággal a régi céhes iparosság nem tud élni, az csak a tőkeerős elemeknek kedvez. Kellő kapcsolatok és pénzügyi ismeretek hiányában a szabad társulás előnyeit a rendies hagyományú iparos nem élvezi, sőt ellenkezőleg, a céhek felszámolását a szakma szervezeti széteséseként éli meg. Szószólói az iparosréteg újbóli megszervezését, összefogását tartották legfőbb feladatuknak. Az új testületi formának az első fokú iparhatóság, a szakmai felügyelet, a tanoncképzés és a segédvizsgáztatás jogosítványát is meg kívánták szerezni. Így került 1884-ben újabb módosítási indítvány az országgyűlés elé. Ez korrigálta az 1872. évi ipartörvény számos hibáját. Az 1884. évi XVII. tc. többek között kimondta, hogy a száznál több iparossal bíró településeken ipartestületet kell felállítani. Ez az összes szakmát tömörítő autonóm testület az érdekképviselet mellett bizonyos iparhatósági jogosítványokat is megkapott. 1946-ban 272 ipartestület működött az országban. A két törvény azonban még mindig túlzottan liberálisan kezelte az iparűzés szakmai követelményeit. Végül az 1922. évi XII. tc. szabta feltételül ismét a szakmai képesítést, az 1932. évi VIII. törvény tette kötelezővé az ipartestületi tagságot és bővítette ki az ipartestületek hatáskörét. Ezeket az 1936. évi VII. tc. még újabb jogosítványokkal toldotta meg (Dobsa L.–Máriáss I. 1941: 84–85; Kövér Gy. 1982: 177; Répási I. 1989:.15; Bakó Ferenc 1992: 8–9). Magyarországon nem valósult meg a kézműipar szerves fejlődése, mint Angliában vagy Hollandiában. Céhes iparunk megakadt a fejlődésben, s megkésve tudott átlépni a liberális ipari és kereskedelmi elveket követő tőkés gazdaságba. A gyárak és a külföldi áruk versenyét csak tetézte a jogviszonyok átalakítása, a tőkehiány stb. A 19. század második felének változásaiban a magyar iparosság egy része elpusztult, gyakori volt körében az öngyilkosság; jelentős hányada kivándorolt, proletarizálódott, elparasztosodott. Ilyenformán a rendi társadalom kézműves iparának csak kicsiny része nőtt át a kapitalizmusba (Erdei F. 1976: 43–44). Egy átmeneti szakaszban egymás mellett élt a rendies hagyományokat hordozó, illetve a modern kor által kitermelt új típusú iparosréteg. Nyugat-Európában folyamatos, szerves alakulás vezetett el a céhipartól a kapitalista vállalkozásig, s szorosan, egyenrangúként kapcsolódott össze az ipari és a kereskedelmi tevékenység. A hazai társadalom 19–20. századi átalakulása során ez a két pálya nemcsak elvált, de gyakran ütközött, szembe is került egymással.”

Az 1872. évi törvénycikk

A Lónyay-kormány alatt fogadta el az Országgyűlés az 1872. évi VIII. törvénycikket, az első ipartörvényt.

Az 5. § szerint " A következő iparágak gyakorlására nézve, u. m.: a szállodák, korcsmák és kávéházak tartása, a zsibáruskodás, zálogra való kölcsönzés, cselédszerzés, kéményseprés, tűzi játékszerek készitése, rendes járati időhöz kötött személyszállitás és azok iparára nézve, kik közhelyeken a közönség számára személyszállitó eszközöket tartanak készen, vagy szolgálataikat ajánlják, mint: hordárok, bérszolgák stb., a közigazgatási hatóságok fel vannak jogositva, közbiztonsági, közerkölcsiségi, közegészségi és más egyéb közérdekek szempontjából, ezen törvény korlátai között és a helyi szükséghez képest általánosan kötelező szabályokat hozni."

A 35. § szerint "Az iparhatóság jogában áll: bérszolgák, hordárok s más személyek számára, kik közutczákon és téreken, vagy szállodákban és korcsmákban szolgálataikat felajánlják, valamint közhelyeken a közönség rendelkezésére álló járművek, lovak, csolnakok s más szállitóeszközök használatáért bizonyos dijszabást megállapitani.
Hasonlóul helye van az illető iparhatóság dijszabásának oly kéményseprők munkájánál, kiknek bizonyos kerületek kizárólagosan kijelöltettek.

A 36. § alapján "Sütők, mészárosok és kéményseprők az elkezdett iparüzletet tetszés szerint félbe nem szakithatják, hanem ha azt abbahagyni szándékoznak, kötelesek ebbeli szándékukat az iparhatóságnak bejelenteni, és ennek meghagyására az ipart még bizonyos ideig, jelesül sütők és kéményseprők legfölebb 4 hétig, mészárosok legfölebb 3 hónapig folytatni."

Az 1884. évi módosítás

• 1884. évi XVII. törvénycikk ipartörvény

A törvény 10. § d) pontja szerint a kéményseprés megkezdése és gyakorlása az engedélyhez kötött iparágak közé tartozott.

A 16. § a következőket írta elő:

• A kéményseprés törvényhatósági joggal felruházott és rendezett tanácsu városokban munkakerülethez kötendő.
• A kémények tisztitása havonkint legalább egyszer, és hol a napnak nagy részén és gyakran éjjel is tüzelnek, gyakrabban eszközlendő.
• A kéményseprésért járó dijak szabályozandók.

Az 55. § rendelkezett a következőkről: " Sütők, mészárosok és kéményseprők az elkezdett iparüzletet tetszés szerint félbe nem szakithatják, hanem, ha azt abba szándékoznak hagyni, kötelesek ebbeli szándékukat az iparhatóságnak bejelenteni, és ennek meghagyására az ipart még bizonyos ideig, jelesül sütők legfölebb 4 hétig, kéményseprők és mészárosok legfölebb 3 hónapig folytatni."

A kihágásokról szóló 155. § szerint: "Az iparüzési jogtól, a mennyiben külön törvények nem rendelkeznek, ezen törvény alapján senki, sem birói itélet, sem közigazgatási határozat által meg nem fosztható.

... a kéményseprés, .. jogától mindazáltal az iparhatóság saját területén (Budapesten a főváros egész területén) előrebocsátott vizsgálat és tárgyalás után, meghatározott vagy határozatlan időre megfoszthatja azt, a kinél oly tények merülnek fel, a melyek őt iparának üzhetése tekintetében a közerkölcsiség és a közrendészet szempontjából megbizhatlannak tüntetik fel. Az illető iparág csak uj engedély alapján üzhető."