Szerkesztő:Milei.vencel/a hal.

A hínajána filozófiája az élőlényekből és az élettelen anyagból álló világot a múlékony, törvényszerűen együttműködő lételemek (dharmák) sokféleségévé bontotta fel. A nirvána a változó világgal (szanszára) szemben valami egészen más; a nirvána és a szanszára olyan ellentétek, amelyek nem vezethetők vissza valamilyen végső egységre. Az i. sz. 2. században élt Nágárdzsuna „középső tana”, amely „A bölcsesség tökéletessége” szútráin alapul, viszont monizmust [1. 100. 1.] hirdet. Mindannak, ami mulandó, és ami valami mástól függően keletkezik, vagy létezik, szerinte nincs igazi realitása, nem valóságosabb, mint egy gyorsan tovatűnő álom. Valóságos csak az, ami nem keletkezik, és nem múlik el, nem korlátozott sem térbelileg, sem időbelileg, sem fogalmilag, sem okozatilag. Ez az az „üresség” (súnja), amelyben a változás végtelen láncára fűzve, egy elvarázsolt lélekhez hasonlóan minden felbukkan, majd ismét eltűnik. Az „üresség” tehát az a viszonylagos semmi, az a feneketlen szakadék, amely felett minden lebeg, nem pedig valami végső ős-szubsztancia, amelyből minden keletkezett. Az „üresség”, amely az egyedüli változatlanul maradandó a szüntelenül változó jelenségek áradatában, egyenlő a nirvánával; ez tehát tulajdonképpen minden lény sajátsága már, noha közülük sokan vakságukban ennek nincsenek tudatában. A bölcs, aki megszabadítja magát a tévedésekből köré szőtt irreális korlátoktól, már itt a földön a nirvánában érzi magát, és halála után azzá lesz, ami mindig is volt: a kifejezhetetlen és meghatározhatatlan ürességgé, amelynek Minden-Egy voltában megszűnik lét és nemlét minden különbsége.

A „kis szekér” olyan etikát tanított, amely az egyén öntökéletesítését tekintette legfőbb céljának, és amely ezt az ideált a világról lemondó szentben látta megvalósultnak, az „arhat”-ban, aki már itt a földön megszabadult a tévedésektől és a vágyaktól, és a halálban teljesen megsemmisül. A régi tanítás szerint kevés kiválasztott lény van, aki később a buddha rangot elnyerheti, és mint ilyen nemcsak saját üdvössége érdekében, hanem másokért is tevékenykedhet. A mahájána nézete szerint az emberi erő indokolatlan lebecsülésének számít, ha valaki azt hiszi, hogy kevés kivételtől eltekintve, a többség a legjobb esetben is csupán saját megváltásáért fáradozhat anélkül, hogy embertársai üdvösségéért bármit is tehetne. Ezért úgy véli, hogy ha nem is mindenki, de legalábbis sok lény van predesztinálva arra, hogy végül buddhává legyen, és másoknak megvilágosodást nyújtson. Ennek előfeltétele: aki elhatározza, hogy a Buddhaságra törekszik, az ünnepélyes bódhiszattva-fogadalmat tesz. Ebben kinyílvánítja, hogy minden lénynek segít, és valamennyi ezután bekövetkező újramegtestesülésében mások javára fog tevékenykedni.

Ha a buddhaság emberi várományosa magát valamennyi erény megvalósításával fokozatosan a tökéletesség magasabb fokára emelte, földi halála után felsőbbrendű világokban újjászületik, és onnan gyakorolja áldásos hatalmát valamennyi élőlény érdekében. Mint szabadító és üdvhozó segít azoknak, akik kéréssel fordulnak hozzá; hogy enyhítse az elkárhozottak gyötrelmeit, ráveti magát a pokol tüzének zsarátnokára, és különböző alakokban jelenik meg, hogy prédikációival a többieket hozzásegítse a megváltáshoz a számukra megfelelő módon. Némely bódhiszattva tettvágya oly nagy, hogy tartósan meg akar maradni ebben az állapotában, és lemond a buddhának járó nirvánáról.. Az a hit, amely szerint a mások javára végzett szakadatlan tevékenység a legmagasabb rendű valamennyi törekvés közül, és annak is kell maradnia, csúcspontját a nirvána fogalmának új felfogásában érte el: az a nirvána, amelybe a hínajána szentje halálakor bekerül, „hasonló egy lámpa kialvásához”, és boldog nyugalomból áll, de az elérhető legmagasabb rendű megváltási állapotnak csupán alsóbb szintje. A legmagasabb szintű nirvána nem statikus, hanem dinamikus (apratisthita), szenvedéstől, szenvedélyektől, karmától és korlátoktól mentes lét, amelyben a buddha szakadatlanul jótéteményeket gyakorol mindegyik világban és valamennyi lénnyel, „mint egy esőfelhő, amely vizét egyformán önti magasra és mélyre, jóra és rosszra”.

A hivő mahájánista abban reménykedik, hogy egyszer belőle is bódhiszattva és buddha válhat; addig pedig, amíg ő maga nem emelkedett fel a megismerés és az erény magasabb fokára, tiszteli azokat, akik szellemi pályájukon messzebb jutottak nála, s a felsőbbrendű világokban trónoló bódhiszattváktól és buddháktól törekvéseinek támogatását várja. A „kis szekér” megelégszik azzal, hogy különböző legendákat beszél el Gautama Buddhának azokról a korábbi létezéseiről, amikor még bódhiszattvaként állati, emberi vagy isteni alakban a szanszára kötelékében tévelygett. Jelenleg élő és kegyeket osztó bódhiszattva e tan szerint csak egy van: Maitréja, a jövő Buddhája, szerepe azonban nem sokban különbözik attól, amit a „nagy szekér” iskolája tulajdonít a bódhiszattváknak. Ezek a bódhiszattvák, különösen Mandzsusrí („a bájos szépségű”) és Avalókitésvara („az Úr, aki [kegyesen] letekint”, vagy „a látottak Ura”, azaz a világ ura, gyakran nevezik Lókésvarának is), a tűztől vagy víztől származó veszedelemben segítenek, óvják a foglyokat, védelmezik az utazót, meggyógyítják a betegeket, és elhárítanak minden szenvedést, ha az őket megillető tiszteletben részesítik őket.

A mahájánában a buddhák helyzete és jelentősége is alapvetően megváltozott. A „kis szekér” tanítása szerint buddhák csak ritkán jelennek meg a földön, és ugyanabban a világrendszerben soha sincs egyszerre több. Habár a buddha képes csodatetteket véghezvinni, ameddig emberként bolyong a földön, mégsem egyéb „útmutató”-nál, a szent életmódra ösztönzőnél, nem megváltó, és halála után nem gyakorol többé közvetlen hatást a hivőkre. A mahájána szerint buddhák minden időben megjelennek a világban, „számuk végtelen, mint homokszem a Gangeszben”. Képesek arra is, hogy miután földi látszat-testük (nirmána-kája) feloszlott, „gyönyörű testükkel” (szambhóga-kája) a földöntúli világban meg ajándékozzák a kegyes hivőket, miközben ezzel egyidejűleg „a legmagasabb rendű valóság- (vagy a világtörvény-)testükkel” (dharmakája) felülemelkedve az egész sokságon, eggyé válnak az abszolútummal.