Szerkesztő:Milei.vencel/bible
Isten hat napon át munkálkodott, akkor befejezte a teremtés mővét, és a hetedik napon, amely mindmáig tart, megpihent. Jóval utóbb erre hivatkozva rendelte el a mózesi törvény, hogy az ember is hat napot dolgozzék, a hetediket pedig az Úrnak szentelje, és azon semmiféle munkát ne végezzen. A késıbbi zsidó törvénymagyarázatok roppant részletességgel szabták meg, hogy például hány lépést szabad tenni, mit szabad kézbe venni ezen a pihenınapon, a sabbathon, amely a mi szombatunk nevében is benne rejlik. A világ teremtésének üteme adta tehát a hétnapos idıegység, a hét mintáját ? Sokkal valószínőbb, hogy fordítva történt. A hétnapos ciklus ugyanis igen termé- szetes módon vált idıegységgé az ókori Mezopotámiában éppúgy, mint másutt és máskor a világ számos táján. Egy hét a holdhónapnak – a két újhold vagy két telihold között eltelı 28–30 napnak – a negyedrésze, nagyjából egy holdfázis ideje. Vagyis egy hét alatt lesz újholdból félhold, félholdból telihold és így tovább. A hetes számot egy másik csillagászati megfigyelés is ısidık óta kiemelte a többi közül: az égboltnak sok ezer csillaga áll egy helyben, mintegy az égbolthoz szögezve, de a Hold és a Nap, valamint öt bolygó változatlan pályán mozog közöttük. Ezt a hét helyváltoztató égitestet minden nép istenként tisztelte, illetve egy–egy isten nevével jelölte, mi is latin istenneveiken hívjuk a bolygókat: Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz. (Ma már hárommal több bolygót ismerünk, de a távcsı feltalálásáig csak ezt az ötöt lehetett látni az égen.) Meg is kapták a hét napjai az égitestek, illetve védıistenségeik nevét. Az elsı két nap, vasárnap és hétfı természetesen a két legnagyobbét, a Napét és a Holdét. Ezt mutatja a germán nyelvek között például a német: Sonntag, Montag (Sonne Napot, Mond Holdat jelent), a latin nyelvekben is a Holddal (Luna) kapcsolatos a hétfı: olaszul például lunedi. Keddtıl péntekig a latin Mars, Mercurius, Jupiter (Jovis) és Venus nevével találkozunk ezekben a francia napnevekben: mardi, mercredi, jeudi, vendredi, míg az angol Tuesday, Wednesday, Thursday és Friday a megfelelı ısi germán istenneveket; Tiw, Odin, Thor és Freia nevét rejtik. Nagyon hihetı tehát, hogy a zsidók is régtıl használták a körülöttük élıkhöz hasonlóan a hétnapos hetet, legvalóaszínőbben a mezopotámiai eredető megnevezé- sekkel. Errıl árulkodik például hogy a bibliai elbeszélés szerint Isten elıbb teremtette a legelıket, fákat és bokrokat, mint a Napot, a Holdat és a csillagokat, ami bizony nem ésszerő sorrend. Pedig egyszerő a magyarázat: a harmadik nap a babilóniaknál Nergálé, a pásztoristené volt, a negyedik napot pedig a csillagok istenének, Nabúnak szentelték. A zsidóság tehát minden bizonnyal a már régóta használatos, ünnepnappal „megfejelt” hetet vetítette vissza a teremtés eseményeibe, s igyekezett isteni eredetőnek feltüntetni a kialakult szokást. Az ilyesmit nevezzük aitiológiának, eredetmagyarázatnak. A hatnapos teremtés igen sokáig magától értetıdı magyarázata volt a világ keletkezésének minden keresztény ember számára. Minthogy Ádámnak és utódainak életkoráról a Biblia sok tucat nemzedéken át számszerő adatokat közöl, többen arra is vállalkoztak, hogy meghatározzák a teremtés idıpontját. Egy angol püspök, Lightfoot, a XVII. században hosszas számítások után arra az eredményre jutott, hogy Krisztus születése elıtt a 4004. év október 23–án, reggel 9 órakor mondta ki az Úr: „Legyen világosság !” Pedig egy gondolkodó gyermek logikájával is következetlenségekre akadunk a szent- írási szövegben. Isten például már az elsı nap megalkotta a világosságot, „és lın este és lın reggel; elsı nap” (1Móz 1,5). Ezek után még három napig munkálkodott, és csak akkor teremtette meg a Napot és a Holdat – addig mi világított, egyáltalán mi jelezte a nappalt és az éjszakát ? Ahogy az ıslénytan, a biológia és a régészet fejlıdött, egyre nyomósabb érvek szü- lettek a bibliai teremtéstörténet kikezdhetetlen tekintélye ellen. A tudományos felismeré- sek nyomán óhatatlanul föl kellett tételezni, hogy a világ kezdete óta nem öt–hatezer év, hanem sokkal több, ezerszer vagy akár milliószor több idı is eltelt. (Ma már tudjuk, hogy nyugodtan mondhatunk milliárdot.) Az is bizonyossággá lett, hogy az élıvilág mai formái a növény– és állatfajok hosszú fejlıdése során alakultak ki, és ez a fejlıdés még ma is tart – nem lehetséges hát, hogy minden élılényt egyszerre, egyik napról a másikra alkotott meg a Teremtı. Végül, majd kétezer év után, a katolikus egyház is kénytelen volt feladni szigorú tanítását, és megengedni, hogy a bibliai teremtéstörténet jelképes elbeszélés, hogy lényegi, sugalmazott mondandója az, hogy minden létezı dolgot Isten teremtett. A magam szövegében* a teremtés leírásakor megkíséreltem elvégezni azt, amit a bibliai szöveg összeállítói elmulasztottak: összekapcsoltam két párhuzamos, de nem mindenben egybeillı történetet, s közben hézagait is eltüntettem. Mózes elsı könyvének elején ugyanis nem egy, hanem két teremtéstörténet áll, közvetlenül egymás után. Az elsı fejezet a hatnapos teremtéstörténetrıl szól, amelynek utolsó napján alkotja meg Isten az embert, a következıképp: „És mondá Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra […] Teremté tehát az Isten az embert az ı képére, Isten képére teremté ıt: férfiúvá és aszszonnyá teremté ıket… És mondá Isten: Íme, néktek adok… minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül.” (1Móz 1,26–9). A második fejezet negyedik versétıl új történet kezdıdik. Eszerint egyetlen nap alatt teremtette meg Isten az eget és a földet, amely eleinte kopár volt, nem volt növény rajta, hisz esıt nem kapott még, s ember sem élt rajta, aki a földet megmővelhetné. Ekkor pára szállt fel, s megnedvesítette a földet. Isten embert gyúrt a föld porából (héberül a föld adama, az ember adam), lelket lehelt belé… és a többi már úgy folytatódik, ahogy könyvünk elsı oldalain olvasható. A kettıs teremtéstörténet az elsı ama dublettek, ikertörténetek közül, amelyek a mózesi könyvek egységes keletkezése felıl elsıként ébresztettek kétségeket. A hatnapos változatban Istent Elóhímnak hívják, az egynaposban eredetileg Jahve állt, ezt az utóbbit a két alapkézirat – a jahvista és az elóhista – egybeszerkesztése alkalmával Jahve Elóhímra változtatták, hogy a két történet összefüggését hangsúlyozzák vele. Miért ez a kettısség ? Sok fejtörést okozott ez a kérdés a bibliakutatóknak, és sokféle magyarázat született rá. A leghihetıbb ezek közül a következı: A hatnapos teremtés mondája a korábban letelepedett héberek körében született, akik mezopotámiai eredetőek voltak, és magukkal hozták onnan a a hétnapos hét ismeretét, használatát. Az egynapos, kurta és nagyon rövidre fogott második történetet ezzel szemben a pusztai nomád izraeliek alkották talán, akik életében az idıszámítás kisebb szerepet játszott, és a világról való nézeteik is jóval egyszerőbbek lehettek. S hogy mi a mezopotámiai eredet bizonyítéka ? A múlt század második felében, amikor a tudósok már szinte folyékonyan olvasni tudták a Mezopotámiában elıkerült ékírásos emlékeket, George Smith angol régész egy babiloni költeményt talált a világ keletkezésérıl. Ez a poéma, amelyet kezdıszavai nyomán Enúma elis címen emlegetnek, egy véresen kavargó, barbár teremtésmítoszt ad elı. Ennek során Tiámatot, a káosz sárkányszerő istennıjét sokadik leszármazottja, Marduk isten, iszonyú harcban megöli, ketté- vágja, egyik felébıl eget alkot, hogy elrekessze vele a felsı vizeket, a másik felébıl pedig megformálja a szilárd földet a tengerben. Ezután megteremti az égitesteket és isten testvérei gondjára bízza ıket, majd füveket és fákat sarjaszt a földön, földi és vízi állatokat teremt; Tiámat fiának a vérét a föld porával elkeverve megalkotja az embert. Végül az istenek lakomára ülnek össze, hogy a nagy gyızelmet és a teremtés mővét megünnepeljék.
A különbözı babiloni istennemzedékek véres hatalmi küzdelmeirıl leginkább a görög
mitológia gigászai; Uránosz, Kronosz és Zeusz kegyetlen harcai jutnak eszünkbe – mindkét teremtésmítosz oly messze áll Elóhím–Jahve magasztos és harmonikus ténykedésé- tıl ! Hanem Marduk teremtı tevékenysége, amelybe a nagy gyızelem után fogott, s annak egyes szakaszai, azok sorrendje – mindez annál szembeszökıbb hasonlatosságot mutat a hatnapos bibliai teremtés eseményeivel ! Gyanítani is kezdték már a múlt szá- zadban, hogy a Biblia lényegében babilóni, de mindenképp mezopotámiai eredető hagyományokat vett alapul a teremtés ábrázolásakor – ám hova lett az istenek harca, a theomakhia? Gyanítható, hogy az egyistenhit szellemében végzett feldolgozás eltávolított minden olyan hagyományelemet, ami Jahvén kívül egyéb isten, vagy más, nem általa teremtett mitikus lény részvételére vallott volna. Az ám, de hol a bizonyíték ? Sajátos módon nem másutt, mint – a Bibliában ! Csak épp nem a mózesi teremtéstörténetekben, hanem más ószövetségi könyvekben elszórtan, meglapulva – nem csoda, hogy a hajdani szerkesztıknek elkerülte a figyelmét… Egy–egy zsoltárversben, prófétai szövegekben, itt–ott Jób könyvében, több tucatnyi olyan utalás lappang, amelyeket elrendezve, kikerekítve egy bizarrabb, mitikusabb, de kétségtelenül színesebb és eseménydúsabb teremtéshagyomány nyomaira bukkanunk:
Isten kerubokon és a vihar szárnyain szállt a vizek felett, s a földet mozdíthatatlan alapokra helyezte, a vízen át oszlopokul hegyeket bocsátott a mélybe, s azokra fektette a földet, boltív gyanánt. Ekkor a Mélységbıl felemelkedett Tehóm, a vizek királynıje, hogy vizeivel elnyelje Isten mővét. Isten azonban tüzes szekerérıl villámokkal árasztotta el ellenségét. Tehóm ekkor szövetségeseit küldte az Úr ellen, Leviatánt, a vízi sárkányt és Ráhábot, az iszonyú vízi szörnyet. Isten összezúzta Leviatán koponyáját, és kardjával szíven döfte Ráhábot. Hangjától megfélemedett a víz, és a folyók visszatértek medrükbe. Tehóm elismerte vereségét, Isten pedig határok közé zárta a tengert, hogy többé a földet ne fenyegethesse.
Így már jóval közelebb kerültünk a babilóni Enúma elishez: Marduk helyett Jahve
küzd meg a tengeri szörnyeteg istennıvel, Tehómmal, aki nyilván Tiámattal azonos ! Nevének töve a mózesi elbeszélésben is megmaradt, ahol az ıskáoszt tohu vabohunak írják héberül, ebbıl a tohu Tehóm–Tiámatot rejti. Azt tehát bajos volna ezek után elvitatni, hogy a hatnapos bibliai teremtéstörténet mezopotámiai hatást mutat, vagy legalábbis onnan eredı hagyományra alapul, és ily módon a régebben letelepedett héberek mondakincsébıl merít. Ez a hagyomány a maga eredeti gazdagságában továbbélt még a babilóni fogság utáni idıkig is, de, mint említettem, csak töredékeiben tudott „beszivárogni” a szent iratok győjteményébe. Hogy azután a rövidebb, egynapos változat valóban a nép másik összetevı elemétıl, a késıbb érkezett izraeliektıl való–e, arra nincsenek hasonlóan meggyızı bizonyítékok. Lehet, hogy ez is a héberek alkotása, a másiktól független változat, amely az ember teremtésével, a bőnbeeséssel és az elsı emberpár sorsával foglalkozik részletesebben. Érdemes még egynéhány apróságra felfigyelnünk. Isten Elóhím neve – mint említettem –, héber többes számú forma. Sokan állítják, hogy ez egy korábbi többistenhitrıl árulkodik, vagyis hogy a héberek eleinte különféle Éleket tiszteltek. Az Él istennév ugyanis a sémi népek között Kánaánban és a környezı vidéken éppoly gyakori volt, mint Mezopotámiában, ott Il vagy Ilí változatban. (Bábel például eredetileg Bab–Ili, azaz Él Kapuja.) Az egyes Élek szent helyeken, hegycsúcsokon, fákban, ember emelte kıoszlopokban lakoztak, és ott tisztelték ıket. Mások úgy vélik, hogy e sokféle Él mind csak egyetlen isten vagy isteni lényeg megjelenési formája volt, s a nyelvtanilag többes számú forma ezt a valóban egy istent fejezi ki, tehát Elóhím istenségnek értendı. Hanem hallgassuk csak, mit mond Isten a hatnapos teremtéstörténetben: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra !” Elsıként is: kinek mondja? Talán angyalainak? De hisz ık nem osztoznak az isteni lényegben. Vagy csak felséges többes volna, ahogy a királyok beszélnek? Másutt nemigen van rá példa. És mit mond az Írás? „Teremté tehát az Isten az embert az ı képére, Isten képére teremté ıt: férfiúvá és asszonnyá teremté ıket !” Ez bizony aligha érthetı félre, nyomatékul kétszer is olvasható: az ember kétnemő mivoltában, férfi és nı voltában formáz az Isten képére. Illetve… az istenek képére? Akkor hát mégis jelent valamit a többes számú név s a rövid tanácskozás valakivel a teremtés aktusa elıtt? A gyanút csak erısítheti egyfelıl, hogy ilyen „tanácskozás” még több alkalommal elıfordul az ıstörténetben (1Móz 3,22; 11,7), másfelıl hogy Isten másutt is többedmagáról beszél, a bőnbeesés után például ezt mondja: „Ímé, az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jót és gonoszt tudván.” Kézenfekvı a magyarázat, hogy ezek a helyek az ısidıkbıl való többistenhit árulkodó nyomai, amelyek elkerülték a pap–szerkesztık figyelmét. Él–Elóhím istennek tehát nıi párja volt ıseredetileg ? A legrégibb sémi népek egyikénél, az ugaritinél például a népes istencsalád fejeiként Él istent és Aséra istennıt tisztelték (bár ez a pár a teremtésben nem vett részt). És íme: Aséra neve jó ismerıs a Bibliából ! a bírák korától többször is megrovóan említi az Írás, hogy a nép az Urat megvetve, Aséra istennınek áldoz; az izraeli Áháb király éppúgy szentélyt építtetett neki, mint a júdai Manassze, az utóbbi egyenest arra vetemedett, hogy szobrát a salamoni templomba is bevitette ! Mi több: az a kis népcsoport, amely Jeruzsálem elestekor a babiloni fogság elıl Egyiptomba menekült, ott szentélyt emelt az „Ég Királynıjének”, azaz Asérának, és Jeremiás próféta intelmei ellenére sem hagytak fel imádásával. Ha tehát a legkorábbi idıktıl a Kr. e. VI. század derekáig ily makacsul tartotta magát Aséra tisztelete az egész zsidóság között, aligha lehetne csodálni, ha ısi hagyományaikban – a környezı népekhez hasonlóan – Elóhím–Isten párjaként tisztelték volna. A hatnapos elbeszélés még úgy tudja, hogy Isten egyszerre teremtette Ádámot és Évát, mindkettıt az Isten (vagy az istenpár ?) képére és hasonlatosságára. Alighanem ez az ısibb hagyomány, s a matriarchális társadalomból a patriarchálisba való átmenet idején született, amikor a nı még ırizte méltóságát és fontosságát. Az egynapos teremtéstörténet viszont a nı másodrendő voltát hangsúlyozza. Isten csak másodiknak teremtette ıt, elsı mővének mintegy kiegészítéséül, s nem is önálló anyagból, hanem a férfi egy testrészébıl. A hagyománynak a Biblián kívüli forrásai, az ún. midrások és rabbinikus iratok egyenest azt rebesgetik, hogy Isten elıször az állatokéhoz hasonló farokkal teremtette Ádámot, majd azt levágta, és abból teremtette meg Évát, ezért nincs farka az embernek. A második teremtéstörténet tehát már a patriarchális rend felfogását tükrözi, mégpedig igen erıteljesen, s nemcsak itt, hanem a bőnbeesés történetében is. Ami az Éden kertjét illeti, annak helyérıl sok–sok vita folyt az idık során. A Biblia megnevez négy folyót, amelyek a szöveg egyik mondata szerint az Édenbıl folytak ki, egy másik mondat viszont úgy érthetı, hogy ez a négy folyó öntözte az Éden kertjét, ahová Isten Ádámot helyezte. Mivel a négy folyó közül kettı azonosítható – ezek: a Tigris és az Eufrátesz –, két különféle hely adódik a kert számára. Ha a folyók a kertbıl erednek, akkor a két folyó torkolatvidékén kell elképzelnünk Ádámék elsı lakhelyét, vagyis valahol az örmény hegyek között, mert az ókorban azt képzelték, hogy e folyók onnan erednek. Ha azonban a szóban forgó vizek a kertet öntözték, úgy Mezopotámiára kell gondolnunk, a Folyamköz termékeny síkságára, annak is a folyók torkolatához közel esı vidékére. (A héber Éden mellett Paradicsom néven is szokás emlegetni ısszüleink kertjét. Ennek végsı forrása a perzsa pardéz, ami azt jelenti: bekerített, s a királyi vadaskertek neve volt. Ez a szó a héberen és görögön át vezetett a latin paradisus formához, ami a magyar paradicsommá lett, s ilyen alakban már a XIV. századi szövegeinkbıl is kimutatható. Jóval késıbb került át Amerikából az a gyümölcs, amely sok európai nyelvben az ısi azték tomatl szóból nyerte a nevét, (angol tomato, francia tomate stb.), németül viszont „édeni almának”, Paradeisapfelnek nevezték el, s ebbıl magyarul elıször paradicsomalma lett, végül egyszerően csak paradicsom.)
Meghitt, családias idillt semmisített meg ısszüleink bőne. Isten az Édenben minden létfeltételükrıl gondoskodott, a fák gyümölcsükkel táplálták ıket, Teremtıjük pedig, mint valódi szeretı atya, rendszeresen látogatta ıket, és elbeszélgetett velük. Nyilván többször is figyelmeztette ıket a tiltott fa veszedelmeire, s engedelmességükért örök és gondtalan életet ígért nekik. Sok más nép mondáiban is él az aranykor emléke, a boldog ısidıké, amikor a föld magától, az ember fáradozása nélkül megadott mindent, ami az élethez szükséges, amikor mindenki egyenlı volt, s az emberek békességben éltek. Hogy aztán ez a boldogság miért ment veszendıbe, arról más–más az elképzelés, de szinte minden ilyen monda az embert teszi felelıssé ezért: többnyire a bírvágyat, a kapzsiságot okolják, amivel egyes emberek a többiek fölé akartak kerekedni. Ádám és Éva vesztét az engedetlenség okozta. De mitıl is tiltotta ıket Isten ? A Paradicsom közepén álló két fa egyikétıl, a tudás fájától. Az életfa, az örök élet fája ugyancsak sok nép mondáiból ismerıs, gyakran aranyalmát terem; a görögöknél a Heszperiszek ırizték, az ısi skandináv mítoszban pedig Freja istennı gondozta a fát, amelynek aranygyümölcsétıl istentársai az örök fiatalságot nyerték. Ha Ádám és Éva ettek volna az élet fájáról, ık is örökké élhettek volna – ezért is őzte ki ıket utóbb Isten az Édenbıl, amikor már a tudás fáját megszedték, hisz a mindentudás és az örök élet együtt istenné tette volna ıket (1Móz 3,22). De vajon mi célt szolgált egyáltalán az életfa, ha egyszer Isten a másik fától tiltotta ısszüleinket, és a tilalom tiszteletben tartása fejében amúgy is örök életet ígért az elsı embereknek ? Valószínő, hogy itt két eltérı hagyomány olvadt egybe. Az egyik szerint az ember eredetileg halandó volt, és bár módjában állt volna megszerezni a halhatatlanságot, ezt a lehetıséget elszalasztotta. Egy híres mezopotámiai eposz is példázza ezt, amely közvetve vagy közvetlenül bizonyosan hatott a bibliai történetre. Hıse a sumér Gilgames, aki az alvilágban járva találkozik az özönvíz hısével, Utnapistinnel, s megtudja tıle, hogy a halhatatlanság füve a tenger mélyén terem. Gilgames alászáll, s felhozza füvet, de miközben egy forrásnál a szomját oltja, kígyó kúszik elı, és elragadja az ırizetlenül maradt főszálakat; így az ember sorsa a halandóság marad. Ebbıl a történetbıl lépett át a Bibliába az élet füve „életfa” formájában, valamint a kígyó is, aki végsı soron, akárcsak a sumér történetben, megrabolja az embert. A másik felfogás szerint Isten az embert eleve halhatatlannak teremtette, de ezt az adományát, az örök életet, attól tette függıvé, hogy az ember állja ki a próbát; ne törekedjék a mindentudás isteni képességét megszerezni. Ebben a hagyományban elég volt egy fa, a jó és rossz (tehát minden dolog !) tudásának a fája, s csak a két hagyomány egybeolvasztásakor került, kissé fölöslegesen, melléje a másik fa. A hagyományos keresztény felfogás szerint a kígyó Isten ellenségének, a Sátánnak az álcája volt csupán, a gonosz léleké, aki irigységében így akarta tönkretenni az Úr legfıbb mővét. A mózesi szövegben azonban szó sincs errıl, a kígyó egyszerően kígyó, mégpedig eleinte felegyenesedve járó, lábas állat, hiszen csak Isten átka nyomán lesz majd kénytelen hasán csúszni a porban. Hogy miért éppen kígyó volt a kísértı, azt tudjuk a Gilgames–eposzból, amely Kr. e. kétezer évvel keletkezett, tehát feltétlenül idısebb a legrégibb zsidó hagyományoknál is. De hogyan került vajon a Gilgames–történetbe ? Nos, a kígyó a folyamközi és a földközi–tengeri kultúrákban csaknem mindig titokzatos, szent állat volt, istenek kísérıje – például a gyógyító Aszklépioszé – vagy maga is istenség, esetleg rontó hatalom, hisz gyakran föld alatti üregekbıl bújik elı, tehát az alvilági erıkkel tart kapcsolatot. A Gilgames–történetben szereplı kígyó is egy ártó szándékú isten álcája volt. Hogy a kígyó ezenkívül is milyen szerepet játszott még a zsidók hitvilágában, az késıbb, Mózes történetében fog megvilágosodni. Milyen gyümölcsöt ettek ısszüleink ama végzetes fáról ? Az Írás nem nevezi meg. A középkor óta az európai képi ábrázolásokban almát láthatunk, s almát emleget a közbeszéd is; a férfiak kiugró gégefıjét régi idıktıl azzal magyarázták, hogy Ádámnak torkán akadt a bőnösen megízlelt alma vagy annak csutkája, innen a magyar ádámcsutka vagy az angol Adam’s apple (Ádám almája). Az alma azért lett állítólag az édeni gyümölcs, mert a középkorban, a XII – XV. századokban, karácsony táján vallásos színjátékok, misztériumjátékok elevenítették meg a Biblia történeteit a templomok elıtti tereken, és az édeni jelenetben a díszletfára nem tudtak más gyümölcsöt kötözni, mint a téli hónapokig is jól eltartható – almát. A tiltott gyümölcsöt megízlelve, ısszüleinknek egyszeriben szemébe ötlött, ami addig nem tőnt fel nekik: hogy meztelenek, és tüstént megismerték a szégyen érzését. Hittudósoknak is sok fejtörést okozott már, hogyan képzelte Isten, mármint eredeti tervei szerint, hogy Ádám és Éva sokasodik majd, s utódaik révén betöltik a földet, ha egyszer nem ébredt bennük „bőnös” gerjedelem? És egyáltalán – kérdezhetjük mi –, miért bőnös a zsidó (és a késıbbi keresztény) hit számára az, ami az összes többi mezopotámiai és mediterrán vallásban szent, Istennek tetszı valami volt; a nemiség? Vajon a zsidóság a kezdetektıl ily aszkétikus felfogást vallott ? Ó, nem, az Ószövetség nagy egésze éppenséggel másról tanúskodik. Nemcsak az Énekek éneke egészséges erotikájára kell gondolnunk – lehet arra is –, de a pátriárkák, szent bírák és királyok „pajzán históriáira”, Jákob négy feleségére, Júda és Támár voltaképp vérfertızı ölelkezésére, Sámsonra, aki nıi ölekbe szédülve árulja el hivatását, az ugyancsak kikapós Dávidra, Salamon hatalmas háremére. A szövegek utólagos finomí- tása sem fedhette el, hogy a zsidóság e tekintetben se jobb, se rosszabb nem volt más közel–keleti népeknél. Más kultúrákhoz hasonlóan köztük is dívott a „szakrális prostitú- ció”, vagyis az a szokás, hogy a szentélyhez tartozó nık adományok fejében a férfi hívık rendelkezésére álltak. Egy mózesi törvény például arról intézkedik, hogy az így szerzett pénzt nem szabad a templom kincsestárába tenni (5Móz 23,18). A teremtéstörténet viszont, amely késıi papi alkotás, a fogság utáni idık szellemét tükrözi. A zsidók a babilóni fogság idején ismerkedtek meg a perzsa Zoroaszter–vallással, annak dualista felfogásával, amely szerint a világ egy jó istennek, Ahuramazdának és ellenlábasának, a rossz isten Ahrimánnak alkotása; a szellemi valók a jó isten alkotásai, míg az anyagi világ, a test a gonosz erı mőve. A perzsa uralom két évszázada alatt a perzsa dualizmus is hatott a fogság után kialakuló zsidó vallási képzeletvilágra. Mégpedig oly módon, hogy leértékelte a test, a testi vágyak szerepét, gyanúba keverte a nemiséget, és kedvezett a már régebben is fel–felbukkant aszketikus, önmegtagadó irányzatok erısödésének. Ezért mutatta hát a késıi papi szerzı – vagy szerzık – a nemiséget úgy, mint a bőn keserves következményét. Ádám és Éva, hogy szégyenüket eltakarják, fügefa levelébıl kötıt rögtönöztek ágyé- kuk köré. Ezért néha ma is fügefalevélnek nevezünk holmi átlátszó mentséget, amivel a kellemetlen igazságot akarják takargatni. İsszüleink boldog meztelenségére utal, aki tréfásan Ádám–kosztümöt vagy Éva–kosztümöt emleget ruhátlan férfival, illetve nıvel kapcsolatban.
A másodjára teremtett, a férfi egy testrészébıl formált nı íme most elıtérbe kerül, kezébe veszi a kezdeményezést. İ enged elıször a kígyó csábításának, ı harap elsıként a tiltott gyümölcsbe, és a férfit is ı veszi rá a vétekre. Vagyis ténykedése súlyos következményekkel jár, ı idézi a szerencsétlenséget a maga, a férje és az egész emberiség fejére. Méltán éri ezért az isteni büntetés, a férfinak való alávetettség. A késı zsidóság, majd a keresztény világ és a kettıjük ihletébıl (is) fakadt iszlám erre az ısi bőnre való hivatkozással állította háttérbe a nıt, zárta ki a kultikus cselekményekbıl, tette a férfi alárendeltjévé. Sejthetı, hogy itt is a fennálló helyzet igazolására született meg, s jóval utóbb, a megokolás. Minél szembetőnıbb igyekezettel bizonygatja az Írás a nı gyarló voltát, annál gyanúsabb, hogy valami fontosat akar elrejteni. Jelesül itt azt, hogy Éva a legrégibb hagyományban vagy annak egy részében éppenséggel nagyon is fontos személy lehetett, talán egyenest istennı. Erre utaló nyomok a megrostált szövegben is maradtak: Éva neve a héber chavvából származik, ami élıt vagy életadót jelent, ez pedig az ókori Közel–Keleten éppúgy az anyaistennık címe volt, mint a „minden élınek anyja” titulus, amit szintén Ádám adományozott Évának (1Móz 3,20). A zsidók között sok jel szerint korán kialakult és igen erıs volt a patriarchális rend, de a hosszú ideig, rejtetten is élı istennı–kultuszok (nemcsak Aséráé, másoké is) azt jelzik, hogy a matriarchális felfogás nem adta meg könnyaen magát, ezért „verik el a port” szegény ısanyánkon az ószövetségi írás szerzıi és szerkesztıi. Az Ádámnak szóló átok értelme egybehangzik azzal, amit más népek ısmondái s a görög Hésziodosz is vall: hogy a föld mívelése keserves és hálátlan munka, s bizonyára az Isten vagy az istenek rakták az ember nyakába, büntetésül. Feltétlenül így gondolkodtak a földmővelésrıl a nomád népek is, ezért a bibliai textus igen ısi hagyományok szellemét tükrözi, hisz a zsidóság mindkét ága állattenyésztı volt eleinte, a keletrıl jött héberek is, habár ık tértek át elıbb a letelepedett életmódra.
a már letelepült héberek és az utóbb érkezett nomád izraeliek törzsszövetségének kikovácsolása egymás mondakincsének egyesítésével járt, de ennek során legtöbbnyire a domináns szerepet játszó izraeliek érdekei érvényesültek, az ı nézı- pontjuk lett az irányadó. Az elsıszülötté helyett tehát mindig a késıbb jött, a másodszülött igazsága kerekedik felül – Káin és Ábel, illetıleg Széth esetében éppúgy, mint majd utóbb Ábrahám, Izsák, Jákob és József fiai esetében, félreérthetetlen következetességgel s mindig Isten jóváhagyásával, Ábrahám fiai között az ı egyenes parancsára. Szó sem lehet itt véletlenrıl ! Káin „megrágalmazásának” másik indítóoka az lehetett, hogy neve alapján kapcsolatba lehetett hozni vele a Palesztinától délre élı sivataglakó kénitákat vagy kainitákat, akik a mózesi idıktıl Saul koráig ellenséges viszonyban álltak a zsidósággal.
Van olyan vélemény is, hogy a testvérgyilkosság mozzanata a történelem elıtti
idık egy barbár szokását tükrözi; hogy a földet termékennyé tegyék, rituális körülmé- nyek között feláldoztak valakit, gyakran a már elagott királyt, s vérét széthintették a termıföldeken. Az áldozat végrehajtóját, hogy megkülönböztessék a közönséges gyilkosoktól, és megóvják a vérbosszútól, valamilyen tetovált jellel jelölték meg – ez volna hát a magyarázata a „Káin–bélyegnek”, amely a szentírási szöveg világos tanúsága szerint is oltalmul szolgált, nem pedig a büntetés, a kitaszítottság megszégyenítı jegyéül, ahogy manapság él a köznapi nyelvhasználatban. Mindezzel nem oldottuk még meg a bibliai történet minden talányát, de a kisebb következetlenségeken nem érdemes fennakadnunk, a mítoszok és mondák mindig is bıvelkedtek ilyenekben. Ádám és istenfélı utódai, egészen Noéig, igen hosszú életet éltek, a rekorder közöttük Methuselah – ismertebb nevén Matuzsálem – volt a maga kilencszázhatvankilenc évével. Az idık során sokféle magyarázat született ezekre a legendás életkorokra. Egyesek úgy vélték, talán az év nem is a mai évet jelenti, hanem valami más idıszámítási egység rejlik mögötte, például a holdhónap. Ez esetben viszont Énókh még a harminc évet sem élte volna meg, s már hatéves korában fiút nemzett volna, ami nem valószínő. Mások arra gyanakodtak, hogy a nagy számok holmi számmisztikai jelentéssel bírnak – ami nem is egészen alaptalan vélekedés, legalábbis a nevezett Énókh háromszázhatvanöt földi éve nyilvánvalóan az esztendı napjainak számára utal, így jelezve, hogy a derék ısatya élete tökéletes volt, és ez méltóvá tette rá, hogy Isten elevenen ragadja az égbe. Az sem lehet véletlen, hogy az erényes Noé atyja, a szintén erényes Lámekh 777 évet élt, ami a szent hetes számjegy megháromszorozása. Volt azután olyan elgondolás, hogy talán a zsidók is használták az egyes nomád népeknél szokásos idıegységet, amely a juhok vemhességének tartamán alapul, s amely öt hónapnak felel meg. Ádám és Matuzsálem azonban még ebben a számítási módban is több mai évszázadot élhetett. Szerencsére nem kell körmönfont megoldásokat keresnünk. A ködbe veszı nagy idık legkiválóbbjai más népek mondáiban is mesésen hosszú életet éltek, a mezopotámiai történetekben a vízözön elıtti királyok korát ezer, sıt tízezer években mérik. Legendás túlzásról van tehát szó, semmi többrıl, amely csak azt hivatott érzékeltetni, hogy azok az idık rendkívüli idık voltak, s rendkívüli emberek éltek bennük.