Szerkesztő:Milei.vencel/duo
Pallas ̞ Duálizmus (a latinból: duo a. m. kettő), a kettősség elve, filozofiai értelemben az a fölfogás, mely a világ jelenségeit két, egymástól független, sőt egymással ellenkező alapelvből magyarázza. A világ jelenségeinek egyes osztályai tényleg oly ellentéteket mutatnak föl, a melyeket az elfogulatlan vagy gyakorlatlan gondolkodás nehezen tud egyetlen egy forrásból származtatni. Korán tünhetett föl az emberek előtt, hogy a természet majd jótékonyan bánik velül, majd gonosz módra s igy azt kellett gondolniok, hogy azonegy majd haragos, majd jókedvü hatalmas lény uralkodik rajtuk, vagy pedig, hogy két külön egymással ellentétes lény osztozkodik a fölöttük való uralkodásban. Igy keletkezett a vallási dualizmus, melyet a perzsák vallásában találunk Ormuzd és Ahriman ellentétében, de amely a kereszténység korában is megtalálható, nevezetesen a gnoszticismusban. A szellemi fejlődésnek egy más fokán isten s a világ, a látható s a láthatatlan, helyezkednek egymással ellentétbe, ez is dualizmus. A szorosabb értelemben vett dualizmuson azonban rendesen csak a szellem s anyag ellentétét értik. Ez ellentét megkülönböztetése majdnem oly régi, mint maga a filozofiai gondolkodás.
Ennek kezdetén még nem igen különböztetik meg e két elvet; az első görög filozofusok p. mind hilozoisták, azaz az anyagot s életet egynek gondolják, az anyag él s az élet az anyaghoz van kötve, de a hilozoisták nem elvileg egynek gondolják az ellentéteket, hanem egyáltalán nem ismerik föl az ellentétek jelentőségét. Mihelyt az elvont gondolkodás megerősödik, azonnal érvényesül a dualizmus is valamelyik formájában, vagy ugy, hogy a holt anyagot megkülönböztetik a mozgató erőtől, vagy hogy általában az anyaggal szembeállítják a szellemet, vagy pedig negative, hogy a különbséget határozottan tagadják és csak az anyagot vagy csak a szellemet mondják igazán létezőnek.
Az egész görög filozofián keresztül vonul ez a dualisztikus felfogás, mely a metafizikának alapvető fogalmaiba behatol, ámbár mellette s ellene az a másik tendenciája a gondolkodásnak is érvényesül, a dualizmust megszünteti s vagy a szellemet az anyag járulékának, vagy az anyagot a szellem mellett alárendeltnek, árnyékszerünek, nem igazán létezőnek tünteti föl. Mondhatni, hogy közelebbről vizsgálva alig van tisztán dualisztikus vagy tisztán monisztikus rendszer a görögöknél. A középkorban hasonló ingadozást tapasztalunk főleg azért, mert a keresztényi dogma Isten - ördög, menyország - pokol, szellem - anyag, test - lélek kedvezni látszik a dualizmusnak, de csak látszik; mert a középkor - valamint az ujkor katolikus teologusai teljesen monisztikus alapon állanak. Az ujkorban is sokat vivódik e fogalmakkal a filozofia. Descartes dualisztikus rendszert alkot: anyag és szellem mindenben ellenkeznek egymással, mindegyik külön szubsztancia, amannak a lényege a kiterjedés, emezé a gondolkodás, csakhogy a legfőbb elvek megállapításánál Descartes hütlenné válik a dualizmushoz, mert kénytelen elismerni, hogy a szubsztancia fogalmánál fogva voltakép csak egy lehet. Mindazonáltal Descartes amennyire lehet szigoruan ragaszkodik a dualizmushoz, melyet a teologiai álláspont, t. i. az anyag és szellem különbözése is megkövetelt. Ezt a belső ellenmondást akarja megszüntetni Spinoza, ki Istent s a természetet azonosítja, egynek mondja és a gondolkodást meg kiterjedést az egy szubsztancia különböző attirbutumainak hirdeti. Látnivaló, hogy valamely formában Spinoza sem kerülheti ki a dualizmust. Hogyan is lehetne ezt egészen kikerülni, amikor az öntudat mindig megkülönbözteti magát a világtól, szembe állítja magát vele s igy minden gondolkodás alapföltétele, t. i. az öntudat magába foglal bizonyos dualizmust? Szükebb értelemben vett dualizmus, mely az előbbinek származéka, midőn az emberben a testet mint külön valót megkülönböztetjük a lélektől, ami alapföltevése a lélek halhatatlanságában vetett hitnek. Ez a dualizmus talán a legrégibb, a legeredetibb, mert a halál látványa a legműveletetlenebb népeknél is azt a fölfogást keltette, hogy a halál alkalmával az, ami a testet élteti, egy külön való, elhagyta a testet. E téren küzdöttek egymás ellen leghevesebben az elméletek. A dualizmus ellen szólott, hogy ha a lélek s test két különböző való, honnét van, hogy egymásra hatnak, hogy a külvilág anyagi mozgásai benyomásokat keltenek a lélekben, s a lélek indulatai mozgásokat szülnek a testben? Mig a dualizmus hivei különböző módon iparkodtak a kölcsönhatást megegyeztetni a dualizmus föltevésével (occasionalismus, proestabilita harmonia, l. o.) addig más elméletek a dualizmus ellen fordultak, nevezetesen a materializmus (l. o.), mely a külön lelket tagadja, és a spiritualizmus (l. o.), mely az anyagot mondja nem igazán létezőnek. Ugyanezek vagy hasonló nehézségek akadnak minden dualizmusban, legyen az a jó és rossz szelleme, Isten és ördög, erő és anyag, szellem és anyag, lélek és test stb . A dualizmus s a vele ellentétes monizmus fogalmait ezért mindenekelőtt ismerettani szempontból kell vizsgálni, azaz kutatnunk kell, melyek a felfogásnak az ismereterőben rejlő forrásai.
Kat. lex. dualizmus (a lat. duo, 'kettő' szóból): két elvvel való magyarázat, kettősség. - 1. A vallástört-ben olyan tanítás, amely a világot két őselvre, a jónak és a rossznak a lételvére (parszizmus, manicheizmus) vezeti vissza. Földi világunkban ezek harcolnak egymással, de várják a jónak valamilyen győzelmét. Általánosabb értelemben ~nak mondunk minden olyan nézetet, amely valamilyen kettősséget tételez föl a létben, s ezeket szembeállítja egymással (pl. a kínai yin és yang kifejezi az ég és a föld, a világosság és a sötétség, a ffi és a nő kettősségét). Egyes vallásokban az őshonos és a bevándorolt istenségek kettősségét lehet megfigyelni. A Szentírásban az egyetlen Isten a világ teremtője. Ő az ura a szellemi és anyagi létezőknek, s a gonosz hatalmak is tőle függnek. Az ÚSz-ben előforduló kettősségeket, a világosságot és sötétséget, a zűrzavart és rendet, az életet és halált, az igazságot és hazugságot csak ettől függően lehet értelmezni. Az ember világában azonban a Biblia ismeri az embertani ~t. Az ember Isten teremtménye, egységes létező, de megvan az anyagi (testi) és szellemi (lelki) összetevője. A kettőt a Biblia nem választja szét, hanem úgy beszél az emberről, hogy annak lehet testi v. lelki megjelölése. Az ember test annyiban, amennyiben sebezhető, alá van vetve a halálnak és az ösztönös vágyaknak. De az ember lehet lélek is, amennyiben kapcsolatot teremt Istennel és jövőjét is rábízza. Pál ap. a testi és a lelki ember megjelölést már a bűnös és a megigazult emberre alkalmazza. Lelki ember az, akit Isten Lelke vezérel (Róm 8,14). - A Krisztus előtti zsidó irod. ismerte a szellemek kozmikus ~át is. Ide tartoztak azok az "erők és hatalmak", amelyek az emberért v. az ember ellen küzdöttek (sötétség angyala, Beliál stb.). Pál és János ap. is emlegeti az ilyen erőket, hatalmakat, fejedségeket (2Kor 4,4; Jn 12,31), de azok sohasem függetlenek Isten uralmától, és az üdvtört. kifejletét nem tudják megakadályozni. A testi-lelki kettősség és a kozmikus ~ hatással van az ember erkölcsi életére, sőt az ember önmagában is megéli az erkölcsi kettősséget. Fölismerjük magunkban a lelkiismeret szavát, a jóra való indíttatást, de ugyanakkor jelentkeznek a lefelé húzó erők is, amelyek ellene mondanak a személyes döntésnek. A Szentírás azonban mindig föltételezi a szabad akaratot és azt a lehetőséget, hogy a kísértést legyőzhetjük. A Bibliától idegen az a szélsőséges és abszolút ~, amely a végzet gondolatát vethetné föl. Az egyh. teol-t az ókorban a gnosztikus, manicheus és a priszcilliánus ~ késztette állásfoglalásra. Az utóbbi Hispániában a 400-as években újra föléledt, azért az ottani zsin-ok ismételten elítélték (400: Toledo, 561: Braga). - Amikor azonban az Egyh. elutasítja az abszolút ~t, mindenképpen fönntartja a valóság term-éből fakadó ellentétpárokat. A Teremtő és a teremtmény megkülönböztetésével elveti a monizmust és a panteizmust, s a term. és a termfölötti megkülönböztetésével védi az üdvrend kegyelmi jellegét és ingyenességét. A hit és az ész kettősségével rámutat a természetes és a kegyelmi rend megismerésének különbségére. - 2. A fil-ban Descartes szembeállította az elgondolt dolgot a kiterjedt dologgal, s ez a ~ rányomta bélyegét az újkori gondolkodásra. Kantnál az ismeretelméletben jelentkezik az ész és az értelem, az értelem és az érzékelés kettőssége, az erkölcstanban a hajlam és a kötelesség kettőssége. Míg a ném. idealizmus inkább a szellemi monizmus felé hajlott, a pozitivizmus a természeti monizmus felé, addig a 20. sz. fordulóján új dualista irányzatok keletkeztek: Bergsonnál a valóságos tartam és a térszerűség, a dinamika és a statikus vallás, Dilthey-nél a szellemtud. és a termtud., Schelernél a szellem és az ösztön. Heidegger a lét és az idő azonosítása által olyan gondolatvilágot alakított ki, ahol a konkrét lét nem ellentétes valamilyen túlvilággal, hanem magában hordozza a transzcendenciát, ezért beszélhetünk a lét eszkat-járól. - 3. A termtud-ban az atomfizikai ~t találjuk meg a hullám és a részecskék szembeállításában. De azt is hangoztatják, hogy a mindennapi fiz. fogalmait nem lehet alkalmazni az atom belső szerkezetére. Az atomokról csak annyiban van ismeretünk, amennyiben azoknak a mérő és kísérletező eszközeinkre gyakorolt hatását szemléljük (fénykép, Geiger-számláló). Ezért, amikor az elemi részecskéket leírják, kénytelenek egymásnak ellentmondani látszó fiz. fogalmakat használni. (Pl. a fényképező lemezen hihetetlen kicsi, pontszerű képet adnak, mint tömegek, viszont ha kristályra vetítik őket, akkor méter hosszúságú hullámok benyomását keltik. A valóságot a kettő együttlátásából kell levezetni.) A kvantummechanika nem is mond semmit az egyes atomokról, hanem csak összefüggésükről. Ezért együtt jár vele a valószínűség-komplexum és az indeterminizmus. - →dichotomizmus.
̥5 világvallás Csu Hi filozófiája dualista, és Descartes filozófiájához hasonlították. Szerinte avilág liből, egy szellemi princípiumból, az észből, és k'iből, az anyagi princípiumból, a légnemű szubsztanciából áll. A kettő közül az előbbié az elsőség, azttekintik az öt erény forrásának is. Li láthatatlan, határtalan és az egység forrása,k'i látható, korlátozott és a sokság oka. Abszolút semmi nem létezik. Még a nagyürességben is mindig létezett az anyag, de a teljes nyugalom állapotában; csak lisegítségével jött mozgásba.Li és k'i öröktől fogva egyesültek, és először a nagy Egységet, T'ai jit alkották.Egy világkorszak elteltével a világ visszatér a káoszba, és újrakezdődik a világfolyamat. T'ai ki (őskezdet) csupán li másik neve; Wu kinak (a semmikezdete) is hívják, ami azonban nem abszolút semmit jelent, hanem csak a mégláthatóvá nem lett, még nem észlelhető létezést.Amikor az anyag az ész hatására mozgásba jön, két jelenségforma keletkezik: jin ésjang, amelyeket Csu Hi nyugalomban lévő és mozgó anyagnak tekint; ezekkülönféle keveredéséből alakul ki az öt elem.Az ég (Ti) Csu Hi szerint nem isten. Mivel az ész uralkodik, ezért Tit az ésszelazonosítja. Ez nem személy, hanem csak igen szigorú szabályok szerint működő erő.A Su kingvalamennyi kifejezését, amely személyre látszott utalni, átértelmezte.Az emberi természet szintén liből és ki'iből áll. Az anyagtalan princípium mindig jó,ahogyan Meng-ce tanítja, az anyagi különböző, egyszer jó, máskor rossz. Így kerülbe a világba a rossz, amelyet az ész segítségével kell megrendszabályozni.Fényesebb k'i belátást, sűrűbb erényt, halványabb k'i együgyűséget, ritkább(hígabb) k'i bűnt eredményez. Sen (szellem) a jang tevékenysége, kiterjedés, növekedés; kui (démon) a jin tevékenysége, összehúzódás, visszafordulás; tehát ugyanannak a létezőnek csupánkét ellentétes megnyilvánulási formája, növekedése és hanyatlása. Minden létező egyszellemet és egy démont hordoz magában, és ezek nélkül egyáltalán nem létezhet.A természeti jelenségekben, az esőben, szélben, mennydörgésben, napsütésbenszintén ilyen szellemek tevékenykednek. A fény szellemei jók, a sötétségé gonoszak,olyanok is vannak, akikhez imádkoznak. Vannak égi szellemek: Nap, Hold és csillagok,és vannak földiek: hegyek, folyók, fák és a meghaltak szellemei. Ez a régi természetvallás, új alapokra helyezve.
A dualista felfogás megmagyarázta a gonosz eredetét. A keresztényeknél ez nem ment ilyen könnyen, hiszen ha Isten valóban végtelenül jó, nem teremthet gonoszt, ha pedig mindenható, miért nem tett ellene? (A választ többek közt Szent Ágoston adta megː e szerint a gonosz nem egy isten, hanem a jó "hiánya", látszólagos hatalma pedig onnan ered, hogy eltávolítja egymástól Istent és az embert.)
A dualizmus eszméivel szemben a kereszténység főáramlata az apostoli hitvallás-ban így fogalmazː
- Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében.
majd a nikaia–konstantinápolyi hitvallásː
- Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjében.
Ezek alapján csak egy Isten van, aki mindenható, és aki teremtő.