Szerkesztő:Molnár Dániel 0121/próbalap
A nyolcosztályos reáliskola időszaka 1875 – 1935 szerkesztés
Az 1875-ben bevezetett oktatási reform célja az volt, hogy a reáliskola egyértelműen középiskolává fejlődjön, és az itt folyó középfokú oktatás a felsőoktatás számára komolyabb alapképzést adjon mind a tanulmányokban mind a szigorúságban. Ennek érdekében a reáliskolákban a tanítási időt hat évről nyolc évre emelte, és bevezette az érettségi vizsgát. Változások történtek a tantárgyakban is. Megjelent a bölcsészettan, ami a gimnázium felé közelítette a reáliskolát. Különválasztották a földrajzot és történelmet, ezzel egyenrangúvá tette az előbbit. Módosultak egyes tantárgyak óraszámai is. Minden eddigi tantervhez képest fontosabbá vált a testnevelés, rendes tantárggyá vált és mind a nyolc osztályban oktatni kellett. Az iskolai tanév innentől fogva szeptemberben kezdődött. Megszigorították a tanulók továbbhaladását.
Az 1883-ban kiadott első magyar középiskolai törvény alapvető célja az egységes középiskola létrehozása volt. Most szabályozták először egységesen a középfokú oktatást, a törvény kiterjesztette az állam befolyását, meghatározva a különböző iskolafenntartók kötelességeit és jogait. Kétféle középiskolát ismert el: a gimnáziumot és a reáliskolát. Mindkettő alapfeladata, az volt, hogy az ifjúságot magasabb általános műveltséghez juttassa és a felsőbb tanulmányi képzésre előkészítse: a gimnázium a minden irányú humanisztikus műveltség átadásával, a reáliskola pedig a modern nyelvek, a mennyiségtan és a természettudományok segítségével. A reáliskola rendes tantárgyai voltak a vallástan, magyar nyelv és irodalom, német nyelv, francia nyelv, bölcsészet, földrajz, történelem, matematika, természetrajz, természettan, vegytan, rajz- és ábrázoló geometria, szabadkézi rajz, szépírás és tornázás.
A törvény bevezetése után szigorúbbá vált az ellenőrzés is, amit az 1883 utáni rendszeres főigazgatói látogatások is jól mutatnak, melyek az iskola és az oktatás minden területét vizsgálták. A látogatásokról részletes jegyzőkönyv is készült, melynek néhány észrevételét érdemes kiemelni: „A tanítás módját illetően a főigazgató hangsúlyozza, hogy a középiskolákban ne az előadásra, hanem a tanításra fektessék a fő súlyt. Ennél fogva szükséges, hogy a tanár a tanulókkal együtt dolgozzék. (…) A főigazgató kívánja, hogy az írásbeli gyakorlatok órája az osztálykönyvbe előre beirassék, mert ezáltal kikerülhető lesz az, hogy ugyanazon napon több tanár is irasson a tanulókkal iskolai gyakorlatot. (…) Őrizkedni kell a túlterheléstől, különösen a házi feladatokban. (…) A gyakorlatok javításával kapcsolatosan a főigazgató kívánja, hogy minden hiba jeleztessék és a következő órában a tanár javíttassa ki a tanulókkal. (…) A tanulók által a javításban ejtett hibákat a tanár az osztályzatba számítsa be.” (1884)
1875 után a tanulói létszám rohamosan csökkent (10 év alatt 880-ról 471 főre), melynek oka a magasabb oktatási színvonal és a magasabb tandíj volt. Az apadást segítette a rokon iskolák megjelenése és a gazdasági válság is, mely utóbbi sok olyan családot tett tönkre, akik a reáltanodába írathatták volna gyermekeiket. Mindez természetesen lehetőséget adhatott a reáliskolák elleni újabb támadásokra. A tanítás nehézségeinek azonban egy másik oka is volt. „Annyiféle különböző elem kerül itt össze, különösen az első osztályba, hogy bizonyos összhangzatos együttlét biztosítása mindig nagy munkába kerül. S ennek alapja nem csak abban, hogy a fiúk különböző tanintézetekből kerülnek itt össze, hanem legnagyobb részt abban keresendő, hogy a legkülönbözőbb műveltségű s egymással gyakran homlokegyenest ellentétes felfogású és nézetű családok gyermekei találtak itt gyűlhelyet.” (1882)
A reáltanodában az első írásbelik 1876. május 11-én 12-én és 13-án voltak, ezekre 72 tanuló jelentkezett. A három napon keresztül zajló vizsgán 3 dolgozatot (magyar, német vagy francia fordítás és mennyiségtan) kellett elkészíteni. A főigazgató által kijelölt témák: magyar nyelvből „Milyen a valódi hazafi?”, német nyelvből „Kazinczy Ferencz levele Kis Jánoshoz” (fordítás németre), Mennyiségtanból mértani haladvány és logaritmusszámolás volt a két feladat, geometriából pedig háromszögre vonatkozó kérdést adtak.
A szóbeli vizsgát az egész tantestület előtt kellett letenni magyar, német, francia, történelem, mennyiségtan, vegytan, földrajz, természettan és természetrajz tantárgyakból.
Az 1883-as középiskolai törvény kapcsán jelent meg az első Érettségi Utasítás (1884), mely egyértelműen szabályozta a vizsgák menetét. Az írásbeli vizsgán magyar nyelvi dolgozat (mint a gimnáziumoknál), a német nyelv köréből vett szabad dolgozat, fordítás magyarból franciára valamint algebrai és geometriai feladatok megfejtése volt a feladat. Az írásbeli dolgozatok feladatainak összeállítására az igazgató a vizsgáló szaktanároktól megfelelő feladványokat kért, amiket a tankerületi igazgató módosíthatott. Az írásbeli vizsgálatok négy egymást követő nap délelőttjén voltak, minden dolgozatra megszakítás nélkül öt órai időt engedélyeztek. Egy teremben maximum 15 tanuló, s egy „őrködő tanár” volt, ki a történtekről pontos jegyzőkönyvet vezetett. Az írásbeli dolgozatokat az illető vizsgáló szaktanár nézte át és javította ki, az egész dolgozatról rövid, de indokolt ítéletet és megfelelő érdemjegyet írt a dolgozat alá.
A szóbeli vizsgálatokat értekezlet előzte meg, melyen szótöbbséggel megállapították az írásbeli vizsgálatok végeredményeit, és kimondták, hogy kik mehettek a szóbeli vizsgálatokra.
Egy napon csak 8 vagy 9 órát vizsgáztathattak, s ezalatt legfeljebb 12 tanuló felelhetett. A reáliskolák szóbeli tantárgyai a következők voltak: magyar nyelv és irodalom, német nyelv és irodalom, Magyarország története, matematika (algebra és geometria), fizika. A szóbeli vizsgákon a középiskolai tanulók nem vehettek részt, de egyébként nyilvánosan folytak. A vizsgálatokon az egész vizsgáló bizottság jelen volt, ezért a vizsgák alatt a tanítás szünetelt.
Mielőtt megjelent az 1905-ös második érettségi utasítás, véleményt kértek az intézetektől. A reáliskola javaslatából érdemes kiemelnünk néhány talán ma is tanulságos részletet: „Igaz, hogy az érettségi jelzőhöz traditiók fűződnek, mégis ilyen értelemben e vizsgálatra alig alkalmazható. Az embereket nem lehet egy vizsgálat le-, vagy le nem tételétől érettnek vagy nem érettnek minősíteni. Az érés akár lélek-, akár élettani szempontból tekintve egy lassú fokozatos folyamat, amely alatt valaki vagy valami fejlődésének tetőpontját éri el. E vizsgálat nem az érési folyamatnak ténye, hanem arra nézve tanúságtétel, vajjon a vizsgálandó a reáliskola 8 éven át nyújtott általános műveltség és a tantervben megállapított tárgyismeret alapján önállóan tud-e gondolkodni, értelmi fejlettsége elérte-e azt a fokot, aminő a főiskolai tanulmányokra szükséges. (…) A főcél tehát nem a tárgyismeret, hanem az önálló gondolkodás elbírálása legyen, ezért ajánlatos volna a vizsgálatot főiskolára jogosító vizsgálatnak nevezni.
A föltett kérdésnél ne az legyen a cél, hogy ki tud minél több anyagot összehordani, hanem, hogy gondolatait a tárgy felől logikai sorrendben, tiszta nyelvezettel le tudja-e papírra tenni. Ezért a magyar nyelvi dolgozat tárgya ne a remekírók műveinek kritikai méltatása, hanem a közélet, a művészet vagy a természettudományok világából választott közérdekű kérdés, amelynek földolgozásánál – szabad dolgozatban – a vizsgálandó számot ad műveltségéről, a közviszonyok általános ismeretéről, de főleg arról, hogy tud értelmesen magyarul írni.”
Az akkori diákéletről sokat megtudhatunk azokból az osztálytörténetekből, melyek az iskolai évkönyvekben jelentek meg a kilencvenes években. Az első visszaemlékezés 1893-ban még tanári indítványra született, de a későbbiek már a végzősök kezdeményezésére folytatódott. A búcsúzások tulajdonképpen végigtekintették a végzős osztály nyolc évének történetét, a diákélet örömeit és nehézségeit. Ezekből az emlékezésekből néhány gondolat:
„Osztályunk növendékei legnagyobb részt idevalók voltak. Velünk kereskedők, iparosok és középhivatalnokok gyerekei jártak, akik között sok volt a szegény, így az év bizonyos szakában közöttük íróeszközöket és rajzlapokat osztottak ki. (…) Legjobban féltünk a geometriától és a rajztól, igaz ugyan, hogy eleinte nehezen ment, de később már szépen belejöttünk. A legczifrább meander is úgy ment, mint a karikacsapás. (…) Talán legérdekesebb az egyes osztályoknak, hogy úgy mondjam családi élete. Miként az egyes családok szokása elüt egymástól, úgy az iskola keretén belül is minden egyes osztályban megvan az ún. közszellem, amely az osztályok szerint változó. Hát mi tagadás, ennek létrejöttét minden osztály az ott levő főkolomposoknak köszönheti. A mi közszellemünk az első négy osztályban csak egy fogalmat ismert: az erőt. (…) Az ötödik osztályban fejlődött ki közöttünk igazán a testvériség érzete. Ekkor ébredtünk annak tudatára, hogy mi nem is a tanárainknak, hanem önmagunknak tanulunk. Egy szóval, mintha komolyabbakká váltunk volna. (…) Merem mondani, hogy a kis diákok közt, ti. az alsóbb osztályokban sokkal jobban imponál egy-egy secundahős, mint egy jeles tanuló. A szegény jobb tanuló ki van téve annak a veszélynek, hogy rá fogják erővel e szépítő jelzőt: magoló gép. No, mentsen Isten minden jóra való diákot ezen jelzőtől. (…) Egyik legfőbb törekvésünket képezte az, hogy csak már az önképzőkör tagjai lehetnénk. Ez a kör adja meg minden osztálynak az ún. poétáját, itt tűnik ki a jó szavaló, itt kezdődik a nyilvános szereplés. (…) 139-en léptünk be az iskolába, s íme 18-an maradtunk végig. Elenyésző szám ahhoz a tevékenységhez, ahhoz a kitartáshoz képest, melyet a nyolcz év alatt tanusítottunk!”(1893)
Az 1906 és 1909 közötti nagyon rövid és viszontagságos időszak alatt, melyet az emlékkönyvek sokszor csak „átmeneti szakaszként” emlegetnek az iskola történetében, komoly újítások indultak meg az oktatás-nevelés terén. Mindez természetesen Weszely Ödönnek volt köszönhető, aki elméleti felkészültségét igyekezett átültetni az iskola gyakorlati életébe. „Lehetetlen észre nem venni azt a lendületet, amellyel az intézet folytatta nemes törekvéseit a pedagógiai tökéletesedés irányában. Az új tanári generáció hatása alatt a nevelés és a tanítás új utakat tört magának, főképpen a reáliskolák ideálja, a praktikus módszerek tekintetében. Azt lehet mondani, hogy a tanítás modern iránya ezekben az években kezdődött. Mindent felkarolt az iskola, ami a tanulók praktikus ismereteit gyarapíthatja, vagy ami elméleti tudásukat kézzelfoghatóbbá teszi.” (75 éves emlékkönyv) Az 1908-as értesítő mindezt nagyon tömören így fogalmazta meg: „Igyekeztünk – s ez iskolánknak régtől fogva állandó jellemvonása –, hogy az ifjúságot munkára szoktassuk. Munkára akarjuk őket bírni, ha lehet, a munka megkedveltetésével, s ha kell kényszerítő eszközökkel.”
E szellemiség jegyében indultak meg a kémiai gyakorlatok és az angol nyelvtanfolyam, a fizikai gyakorlatok díjmentessé váltak, megkezdődtek a képtár-látogatások.
Általában a szemléltető oktatás került előtérbe minden tantárgyban azzal a másik igen fontosnak felismert elvvel, hogy a tanításban „az ifjúság teremtő munkája is érvényesüljön, s ezzel figyelme a tárgy iránt felébredjen.” A tanítás közvetlenségét szolgálták a bemutató előadások, a vetített képek, ahol a tanárok saját felvételeiket is felhasználták. A rajztanításba a modern, természet után való munka vonult be, s a diákok műveiből már 1909-ben rajzkiállítást szerveztek. A szemléltető oktatás a nyelvtanításban is teret nyert, hiszen a szemléltető képeket és a beszélgetéshez szükséges egyéb szemléltető tárgyakat maguk a tanulók készítették, s így „nemes versengésben játékos könnyűséggel tették magukévá az idegen nyelv szólásait és gondolkodását.”
A dualista birodalom válságidőszaka az első világháború kitörésével zárult le. Az események természetesen nagyban hatottak az iskola életére is. A bevonuló tanárokat helyettesíteni kellett, a tanárhiány miatt a rendkívüli tárgyak oktatását átmenetileg befejezték. A gyakori szénszünetek miatt a tanítás többször is szünetelt. Az intézet igyekezett bevonni a diákokat a praktikus közmunkákba, amire jó alkalmat adtak az ún. hazafias szolgálatok. Ezekről az iskolai értesítők számoltak be: „Szerényen, de tehetségünkhöz mérten kivette intézetünk részét a hadisegélyben is. Tanári karunk 2100 korona, az Önképzőkör 400 korona, tanítványaink 15.250 korona hadikölcsönt jegyeztek. A tanulók 2 nagy zsák szederfalevelet gyűjtöttek, 11 tanuló ápolt és szállított sebesülteket, többen hadbavonultakat helyettesítettek az ipari és mezei munkában…” (1915) Az iskola épületét a háború alatt a városi tanács csak kétszer vette igénybe egyéb célra. 1914-ben júliustól októberig a háborúba induló katonák laktanyája volt az egész épület, 1916 nyarától szeptember végéig az erdélyi menekültek az épület földszintjén kaphattak átmeneti szállást.
Az iskolai értesítők kötelességüknek tartották, hogy beszámoljanak a végzett tanulók háború alatti sorsáról, de ez végül csak a háború első évében sikerült. 1915-ben a végzettek közül bevonultak 128-an, akik közül hősi halált haltak tízen. Az iskola tanárai közül hatan, a diákok közül pedig 12-en vonultak be. A következő években elsősorban a diákokat érintette a háború (1916-ban 32, 1917-ben 30, 1918-ban 36 besorozott tanuló), a tanárok közül csak 3 fő vonult be.
A világháború idején a tanítás is alkalmazkodott a különleges helyzethez. A tantárgyak megpróbálták beépíteni tananyagukba a harcokhoz kapcsolható dolgokat. „A történelemben a régi háborúk összehasonlítása a mostanival, a földrajzban a háború alatt szereplő országok és helyek kiemelése, a földrajzi tényezők befolyása a háborút okozó kereskedelmi viszonyokra. A kémia tanításában különös gondot fordítottunk a robbanó anyagok ismertetésére (…) Az alapélelmiszerek jelentőségét és forgalmát is különös gonddal tárgyaltuk. A fizikában az aerotechnika, a tengeralattjárók, a ballisztika jelenségei részesültek nagyobb figyelemben, a testgyakorlásban a katonai gyakorlatok.” (értekezlet 1915)
Érdekes és sokszor komikus feladat volt az egészségtan beosztása az egyes tantárgyak tanítási menetébe. A tanárok próbáltak mindent megtenni ennek érdekében: „A matematikában legfeljebb a különféle feladattípusok közt oly példákat is dolgoztathatok ki, melyek vonatkozásba hozhatók az egészségtannal. Ilyenek lehetnek például a % számításnál a halandóság vagy az egészségi viszonyok %-ban való feltüntetése. (…) A szabadkézi rajz tanítása keretében az egészségügy tárgyalására kevés lehetőség adódik, mindazonáltal a tisztaság és a rendszeretet ápolása közvetve szolgálja a közegészséget (…) A fizikában az elektromosság tanításánál az elektromos áram fiziológiai hatása és az ezzel kapcsolatban az áram alkalmazása az ideggyógyászatban.” (tantárgyi tanmenetek 1917)
A háború végén, 1918 októberében Magyarországon kitört az őszirózsás forradalom, majd 1919 márciusától átvette a hatalmat a Tanácsköztársaság. Az iskola 1918-as szeptemberi alakuló értekezletén mindez még természetesen nem éreztethette hatását, az inkább csak a háború utáni nehézségeket tükrözte. „A tanszerek drágulása miatt a tanárok csak a legszükségesebbeket követeljék meg a diákoktól, a rajzlapok is megdrágultak, ezért a rajzhoz olcsóbb (esetleg csomagoló) papír is használható, s megengedett, hogy a tanulók mindkét oldalra rajzoljanak. (…) A rendkívüli viszonyok, a szülői ellenőrzés fogyatékosságai miatt főelvünk legyen, a tanulókat minél kevesebbet magukra hagyni. Az osztályfőnökök tartsák szigorú kötelességüknek, hogy osztályukat naponta legalább egyszer meglátogassák, s nemcsak az osztály- hanem esetleg más teremben is.” Októberben viszont teljesen megváltozott a helyzet, mert a forradalmat előkészítő Katonatanács egyik főhadiszállása az épületben volt. “Hétszáz ember tisztekkel összegyülekezett, és bevonult a belvárosi reáliskolába. Az igazgató és a tanárok nem akarták átadni az iskolát, amire a tengerészek a tanárokat összegyűjtötték egy szobában, és bezárták őket. Egy tanár azonban az ablakon át megszökött, mire a tengerészek utána iramodtak és üldözték, de a professzor egérutat nyert.” (Kemény Ferenc újságíró feljegyzéseiből) Az iskolai emlékkönyv szerint a takarítónők szöktették ki a tanárokat a tetőn keresztül.
Az őszirózsás forradalmat követő Tanácsköztársaság ideje alatt az iskolában gyakorlatilag nem folyt tanítás. A tanulói létszám egyrészt tovább emelkedett (majdnem elérte az ezer főt), így az elhelyezés nehézségei, a teremhiány miatt megjelentek a vándorosztályok, másrészt a betegségek (spanyoljárvány) következtében sok osztályt kellett bezárni. A tanári testület létszáma jelentősen megnőtt, „mindenféle megbízhatatlan tanárok jelentek meg az iskolában.” Kopp Lajos igazgatót leváltották, helyette megbízott iskolavezető került az intézet élére. A tantestület szétzilálódott, az új tanárok előadásokat tartottak a forradalomról és a kommunizmusról. Az iskolai fegyelem lazult, a diákok szakszervezeteteket, választott diákbizottságokat és direktóriumokat hoztak létre. Egy részük radikalizálódott, létrejött a Kommunista Ifjak Társasága, a Filozófiai Kör és a Kommunista Kör. Változtatások történtek a tantárgyakban és a tananyagban is. A történelem tantárgy neve társadalomtudomány lett, az irodalomban olyan műveket kellett tanítani, ahol a proletár veri az urat (pl. Ludas Matyi), megszűnt a hittan oktatása. A tanév végén nem volt osztályozás és elmaradt az érettségi vizsga.
Az 1919. április 22-én tartott értekezlet elnöke, Bíró Károly helyettes iskolavezető tájékoztatta a tantestületet a változásokról és a Fővárosi Népbiztosság rendeleteiről. Eszerint a tanítás kezdetén és végén az eddigi szokásos imádkozás elmaradt, a vallásos tárgyú képek a raktárba kerültek, a Marseillese-t és az Internacionálét be kellett tanítani, a protekciót meg kellett szüntetni. Emellett „az Elnök szóvá tette a fegyelem nagyfokú megbomlását. A tantestület szerint a tanulók nagyfokú szabadsága, a túltengésbe jutott bizalmi rendszer, s a politikai helyzettel összefüggő mindenféle iskolán kívüli foglalkoztatása nagyban elvonja őket a tanulástól. Az Elnök a kifejtett vélemények alapján határozatilag kimondja, hogy a bizalmi rendszert egyelőre megszüntetjük. A tanulók nem értik, félremagyarázzák, balul értelmezik, így inkább negatív hatása érvényesül, s visszaélésekre ad alkalmat. (…) Az Elnök kijelenti, hogy a politikai helyzetben változás állott be az Entente megtámadott bennünket, s így mindannyiunk kötelességévé vált a proletáruralom védelmére kelni. Kéri a kartársakat, hogy ezt a tanulókkal beszéljék meg, s állandóan a forradalommal foglalkozzanak. A kartársakat pedig felszólítja, hogy lépjenek be testületileg a vörös hadseregbe.”
Az iskolában a zűrzavar és a kapkodás odáig vezetett, hogy még az intézet vezetője is beismerte tehetetlenségét, s május folyamán a tanévet hirtelen, minden formalitás nélkül bezárták.
Az iskolai évkönyv a forradalmak két évéről meglehetősen szűkszavúan nyilatkozott: „A lefolyt két tanév nemcsak iskolánk, hanem talán egész hazánk legszerencsétlenebb két éve. A háború viszontagságaitól elernyedt országot gyors egymásutánban érték a Károlyi-kormány törvénytelen cselekedetei és utána a vörös rémuralom csapásai. A rémuralom garázdálkodása ki akarta ölni az iskolából a vallást, a hazaszeretetet, a szülők iránti tiszteletet és hálát, az erkölcsöt és a szemérmet és letörése után még most is óriási fáradságunkba kerül az ifjúság amúgy is fogékony lelkébe csepegtetett méregnek kiirtása és a tanulóknak jó útra való terelése. Az áldatlan viszonyok tévelyedései is okoztak néhány változást tanári karunkban. A tisztán destruktív éra alatt az intézetünknél működött tanerőkről nem is teszünk említést.” (értesítő 1918-1920)
A forradalmak után következett a rendteremtés. Az 1919. augusztus 9-én tartott értekezleten Kopp Lajos bejelentette, hogy az iskola igazgatását újra átveszi, és felkérte helyettesét, hogy Halász Bernát volt iskolavezető távollétében vegye át az irodát. A tantestület megújítása is szükséges volt, ezért az 1919. augusztus 14-én tartott értekezleten mindenkinek nyilvánosan el kellett számolnia a forradalom alatti tevékenységével. „Megnyitván a mai ülést, szívből köszöntöm a megjelent kolléga urakat, egyúttal köszönetet mondok azokért a szép, elismerő szavakért, melyekkel visszahelyeztetésemet már előzőleg a főváros tanácsától egyhangúlag kérték. Őszinte szívből óhajtom és remélem, hogy viszonyunk ezentúl is a régi marad, hogy a céltudatos, nem a külsőségeket, hanem a dolog lényegét kereső működésünk, mely minden egyéb érdeket a tanulóknak alárendel, s a szép példás egyetértés, mely köztünk fennállott, mely a sikeres nevelő munkát annyira elősegíti ismét mielőbb helyre fog állani. Remélem, hogy ennek a régi és tiszteletreméltó intézetnek a működését közös erővel a régi medrébe sikerül visszaterelni, a régi színvonalára emelni, mely tisztelve a múlt hagyományait, soha semmi üdvös és célszerű nyitás elől nem zárkózott el. Ezentúl is munka- és igazságszerető kötelességtudó polgárokat akarunk nevelni szeretett hazánknak, s az egész emberiségnek.”
Komolyabb tisztogatásra szerencsére nem került sor, mert a kommunista tanárok elmentek maguktól, bizonyos tanárokat a tantestület titkos szavazással távolított el, s így csak néhány tanárt kellett fegyelmi úton eltávolítani. Az egyik közülük Király György volt, akit a tanácskormány egyetemi tanárrá nevezett ki. Ő a bukás után bátran vállalta korábbi tevékenységét, így elbocsátották az iskola kötelékéből.
1921-ben úgy döntött a kormányzat, hogy a minisztérium felügyelete alatt álló iskolákat nemzeti nagyjainkról nevezi el. Az 1921-22-es tanév értesítője így emlékezett meg erről: „Iskolánk a jelen tanévtől kezdve a magyar irodalom és politikai történet egyik legkimagaslóbb alakjának, Eötvös József bárónak nevét viseli. Költő és bölcselő, szónok és államférfiú, nemes eszmék lelkes harcosa, iskolaügyünk egyik alapvető reformátora volt, akinek eszméi az egész nemzet közkincsévé váltak. Intézetünk már régibb idő óta kapcsolatban áll a nagy ember nevével: önképzőkörünk ugyanis a 70-es évek óta Eötvös József nevét viseli. Legyen ez az új név a régi, nemes hagyományokat híven ápoló IV. ker. községi főreáliskola ékessége ezentúl is: ápolja és terjessze az erős, vallási és nemzeti alapon épülő magyar tudományt az egész világon.”
A háború utáni konszolidáció éveiben a korábban az elcsatolt területek magyar iskoláiba járó tanulók közül sokan Magyarországon fejezték be tanulmányaikat. A diákok létszáma országszerte megnőtt. A növekvő tanulói létszám miatt – annak ellenére, hogy 1921 után felvételi vizsgával szűrte ki a jelentkezők egy részét – a reáliskolának is három párhuzamos osztályt kellett indítani. Az osztályok számának növeléséhez helyiségeket kellett volna visszakapni a nyilvános könyvtártól, vagy le kellett volna mondani a szaktantermek egy részéről. A főváros egyik megoldást sem támogatta. 1923-ban rendeletben határozta meg, hogy a reáliskola évfolyamonként csak két párhuzamos osztályt indíthat. Ez a rendelet a második világháború végéig hatályban maradt, így az elkövetkező húsz évre az osztályok száma 16-ban stabilizálódott.
1890 után csak 1920-ban jelent meg a következő középiskolai rendtartás, mely a következőket határozta meg: A rendes tantárgyak heti óraszáma a testgyakorláson kívül az alsóbb osztályokban maximum 28 óra, a felsőbb osztályokban 30 óra, a rendkívüli tantárgyak óraszáma maximum heti 4 óra lehet. A tanulók órarendjének elkészítésénél ügyelni kell az egyenletességre és a változatosságra. A rendes tantárgyak tanítási órái délelőtt 8 és 1 óra között vannak. Délutáni órák csak a heti 30 órán felüli órák, és csak rendkívüli tárgyak órái lehetnek. A tanórák 50 percesek, közöttük 10 perc szünet van, kivéve a harmadik és negyedik óra közötti 20 perces szünetet.
A tanév mostantól két félévre oszlott. Az év közben tartott értekezletek is e szerint változtak. Az ellenőrző értekezleteket novemberben és áprilisban tartották, az osztályozó értekezleteket pedig a félévek végén.
A tanév végén, június hó második felében nyilvános befejező összefoglalásokat tartottak a végzős, nyolcadik osztály kivételével. Ezek lényege az volt, hogy a tanulók összefüggéseiben beszámolhassanak tudásukról és az érdeklődő közönség láthassa is ezt. A beszámolókat nem osztályozták, tehát nem számítottak bele az év végi eredményekbe. A nyolcadik osztály végén minden rendes tantárgyból, ami nem szerepelt az érettségin nyilvános osztályvizsgálatokat tartottak. Ezeken osztályoztak is, ez viszont már beleszámított az év végi jegybe.
A Weszely Ödön igazgatósága idején bevezetett hosszabb iskolai kirándulásokat intézményesítették. Ezek ekkor már az iskolai oktatás és nevelés fontos formáit jelentették, hiszen a megismert anyag segítette az iskolai tananyag feldolgozását, ráadásul az iskola falai közül kilépve. Másik fontos szempont volt, hogy a kirándulásokon a diákok és a tanárok közötti „érintkezések szabadabb levegőjében való állandó együttléttel megközelíti minden iskola álmodott végcélját, a közvetlen, az egyéni, a pedagógus egyéniségével való erkölcsi nevelést.” Az igazán hatékony kirándulás azonban csak akkor valósulhat meg, ha alaposan előkészítik. „Általában mindent igyekezettel azon voltunk, hogy ifjúságunk ne tekintse a kirándulást egy hétig tartó majálisnak, hanem olyan munkának, amelyben ismereteit a legkellemesebb módon, tudatosan, s általa is előre megismert tervszerűséggel gyarapítja. Azt akartuk, hogy tanulóink egész évben készüljenek a tanulmányi kirándulásra, hogy az jutalmuk, munkájuk ünnepi betetőzése legyen. Ezt a célt szolgáltuk mindazon intézkedésekkel, amelyeket a társas szellem ébresztésére tettünk. Krausz Vilmos kollégánk a kirándulás tagjaiból külön énekkart állított össze, mely az utazás folyamán nekünk is, és mindazokkal, akikkel a társaság összehozott, felejthetetlen kedves órákat szerzett.” (1910 értesítő)
Az országot 7 területre osztották fel, hogy 7 év alatt a tanulók egész hazájukat alaposan megismerhessék. Dr. Bodnár Gyula, aki a kirándulásokat szervezte útikönyveket állított össze és nyomtattatott ki a kirándulók számára, amelyek az utazás részletes programját, menetrendjét, ahol kellett, a legszükségesebb idegen kifejezéseket és a beutazandó terület részletes leírását tartalmazták. Az útikönyvekben kellő számú, igen jó illusztráció, és 15-20 térkép volt, mely utóbbiak többségét a tanulók rajzolták. Ezek a könyvek olyan népszerűek lettek, hogy az akkori újságok is beszámoltak róluk. A tájékoztatókat a tanulók, a bennük lévő térképekkel együtt a kirándulás előtt feldolgozták, majd a kirándulás vezetője az utazás egész vonalát diavetítés keretében bemutatta a résztvevőknek. Ezután térképolvasási gyakorlatokat is tartottak, a későbbi könnyebb tájékozódás érdekében. Az utak sikerességét és viszonylagos olcsóságát segítették a főváros és a magánszemélyek támogatásai. A kirándulásokon az 5 tanár mellett továbbra is részt vett Párdányi Emil iskolaorvos is, ami „nemcsak a szülők nagyobb megnyugtatására szolgál, hanem a tanár urak felelősségét is nagyban megkönnyíti.” (értesítő 1911)
1919 után a tanítási módszerek korszerűsítése tovább folytatódott. Ezt szolgálták a folyamatos módszeres értekezletek, a csoportbontások visszaállítása (német nyelvből és rajzból), a műhelymunka megindítása, a mozgóképes szemléltetés újraindítása és az általános szemléltetés fontosságának hangsúlyozása. A törekvéseket segítette az is, hogy a szakmai színvonal erősítéséért a kormányzat szigorította az iskolák ellenőrzését. Szakfelügyelők ellenőrizték az órákat, s az 1922-es jegyzőkönyv szerint elég komoly kritikával illették néhány tanár munkáját: „Az eredmény sívársága szerinte a tanárok helytelenül alkalmazott módszereiben rejlik. Látogatásai alkalmával mindenekelőtt a helytelen órabeosztást ítélte el. Az idő nagy része feleltetéssel múlik el, holott az óra nagy részét magyarázatokkal kellene tölteni. A magyarázatokra azonban a jó oktatónak már otthon elő kell készülnie. … Második főhiba amit látott, hogy sok tanár nem tart osztályában megfelelő fegyelmet. Ne tűrjünk meg előadásaink alatt semmit, ami a fegyelem megbontását idézi elő. Legyen fellépésünkben határozottság, szavainkban szigorúság, de jóakarat is. Nem válik hasznára a fegyelemnek a felületes feleletek elfogadása sem. Ragaszkodjunk különösen az alsóbb osztályokban a hivatalosan előírt tankönyvhöz, sőt egyes szép részeket tanultassunk meg a növendékeinkkel szórul szóra. Ne féljünk attól, hogy ezzel a módszerrel növendékeink magoláshoz szoknak. Az alsó osztályokban ugyanis még nem rendelkeznek növendékeink olyan szóbőséggel, hogy saját szavaikkal tudják az anyagot előadni.
A jó előadásnak olyannak kell lennie, hogy növendékeink már az iskolában elsajátítsák a szükséges anyagot. Legajánlatosabb az előadásoknál a beszéltető forma, mivel a figyelmet ez köti leginkább. Intézzünk kérdéseket növendékeinkhez előadás közben, de sohasem kívánjunk tőlük ezen alkalommal olyant, amit még azok nem ismerhetnek.
Nem helyes az év elején való átismétlése a múlt évi anyagnak, mert növendékeink az év elején a hosszú pihenés után új anyagra vágynak. (…) Vigyázzon a tanár minden lépésével, hogy növendékei előtt mindig mintául szolgáljon, igyekezzék azoknak ne csak tiszteletét, hanem szeretetét is elnyerni. A gyerek sokkal szívesebben tanul attól, kinek szeretetét megnyerte. Ne éreztessük velük fölényünket, ne gúnyolódjunk, a gúny már igen sok diákot fosztott meg ambíciójától.”
A szakfelügyelők mellett, a főigazgatói látogatások továbbra is az iskolai élet minden területét véleményezték. Javasolták például, hogy „a tanárok mindenkor a legnagyobb tiszteletet követeljék meg a tanulóktól, s az igazolatlan mulasztásokról szoktassák le őket. Inkább kevesebb dolgozatot írassanak, de azokat alaposan és gondosan javítsák ki. Szeretettel bánjanak a tanulókkal s a gúny káros fegyverét ne használják velük szemben. A tanár nem taníthat tetszőleges módszer szerint, köteles a szakfelügyelők és az iskola igazgatójának utasításait követni.”
A tanítás sikerességét is növelendő, Kopp Lajos igazgató fő célul tűzte ki a tantestület elé a diákok iskolai kötődésének erősítését. Véleménye szerint az angol példát érdemes követni, ahol minél több szállal igyekeznek az iskolához kötni a diákokat, hogy azok ne csak tanulni járjanak az intézetükbe. „Ne csak tanulni járjon a diák az iskolába, de találja meg ott korának minden nemes szórakozását, érvényesülését, szokja meg az iskola révén a társadalmi érintkezést és ebben lássa praktikus alkalmazását azoknak a nemes eszményeknek, amelyeket tanulmányai során megismer.” (évkönyv 1930) Ennek érdekében az iskola önképzőköri tagozatokat alakított ki, a korszerűség jegyében megalakította a rádiószakosztályt, az iskolai énekkart és zenekart minél több helyen igyekezett szerepeltetni, a sportkört tovább fejlesztette, újból beindította a többnapos kirándulásokat. Újdonságnak számított az iskola színházi életének kezdete, amikor a hangversenyek mellett az iskola diákjai saját darabok adtak elő, saját maguk készítette díszletek között. Az ifjúsági egyesületek száma is nőtt.
A harmincas években tovább erősödött a munkaiskola gondolata. 1930-ban, dr. Glatz Károly, az iskola fizika tanára A reáliskola, mint a munka iskolája című tanulmányában a következőképpen mutatta be a munkaiskola előnyeit és szükségességét: „Mi csak azt látjuk, hogy a világháború férfiúvá fejlődött gyermekifjúsága más szemmel nézi az életet, mint mi, akik őt tanítottuk és neveltük. De más a ma ifjúsága is, mint a világháború előtti időké volt. Mi tanárok, nevelők tudjuk, mi minden tehette mássá, talán életrevalóbbá, de szívtelenebbé, hálátlanabbá, talán okosabbá, koravénné, de az etikum iránt kevésbé érzékennyé. És közben, a régi szép idők emlegetése mellett mi is változunk, bár teljesen megváltozni, régi eszményeinkről lemondani nem tudunk és nem is akarunk. E megváltozott élet, annak gazdasági föltételei és forrongásban lévő eszményei a régi iskola falait is döngetik, új célkitűzésre, új nevelési módszerrel új embertípus kialakítására kényszerítve azt. A mindenkori és mindenféle változás eszmény- és nemzetromboló elemei ellen saját léte érdekében egyetlen állam se szögezhet egyebet, mint az idealizmusról, a valláserkölcsi és hazafias jellemnevelésről soha le nem mondó iskolát. A megváltozott élet azonban új, nagy embereket, új és elérhető eszményeken kívül a réginél gyakorlatiasabb és jobb iskolát is követel. Az új nevelési irányok kiinduló pontja a gyermek, az akaró és cselekvő, vagy helyesebben a cselekedni, alkotni akaró gyermek, akit a régi iskola csaknem teljesen passzív szerepre ítélt; aki csupán a megértés, befogadás és megtartás verejtékét ismerte; aki parancsra megtette kötelességét, de kinek az aktív, alkotó iskolai munka öröméről sejtelme is alig volt.”
Az elmélet megvalósítása érdekében igyekeztek cselekvésre, alkotásra ösztönözni a diákokat. A tanítási órákon kívül minderre sok lehetőség kínálkozott. A tanulók az előírt tanulmányaikon kívül tanfolyamokon és gyakorlatokon bővítették ismereteiket. A nyelvi tanfolyamok (latin 1923 óta kötelező, német, francia) a gyengébb tanulók felzárkóztatását is segítették. A gyakorlatokba igyekeztek minden diákot bevonni, hiszen „kívánatos, hogy a nyolc év alatt minden tanuló legalább egy-egy gyakorlati tanításon részt vegyen és így a minden ember számára annyira szükséges megfigyelőkészségét fokozza, kézügyességét fejlessze.” (1938) Ilyen lehetőségeket adtak a biológiai, fizikai, ásványtani és vegytani, rajz- festő- mintázó, faműhelyi gyakorlatok. Ez utóbbin a diákok többek között készítettek virágállványt, homokhordó-ládát, madáretetőt, játéknyulat, rádiódobozt, bohócot korláton, gereblyét és antennaállványt. Az iskola azonban igyekezett a művészeti esztétikai nevelésben is érvényesíteni a gyakorlati oktatást. Ezt a célt szolgálták a múzeumok és kiállítások látogatása, vagy a karácsonykor és évvégén rendezett kiállítások, melyeken egyrészt a diákok nyolc év alatt elkészült legjobb munkáit, másrészt a rajztanárok műtárgyait mutatták be. Az eseményeken a képeken és szobrokon kívül a könyvkötészet, bőrmunka és művészi plakátok is helyet kaptak. Ezt a munkát segítették a különböző színházakban tartott ifjúsági előadás-sorozatok, melyeket olyan klasszikus művekből állítottak össze, melyeket más színházakban csak alig játszottak.
A gyakorlatiasságot jelentette az is, hogy az iskola igyekezett haladni a kor technikai újításaival. „1925. január 13-án az ifjúságnak és hozzátartozóiknak bemutattuk az intézet rádiókészülékét. Bemutatóján Polczer Kálmán tanár az egyes tanulócsoportok értelmi fejlettségéhez mért előadásában ismertette azokat az elveket, amelyeken ez a nagy jelentőségű találmány alapult, azután pedig különböző külföldi hangversenyeket hallgattunk meg.” Egy évtizeddel később pedig a fizikusok már rádiósszakosztályt indítottak, mely olyan eredményes volt, hogy még az újságok is írtak róla.
Az oktatás hatékonyságát, a szemléltetést segítette az oktatófilm is, mely „ellentétben a szokásos moziműsorral, az érzelem helyett az értelemhez fordul, és a szemléltetésen át szolgálja az értelmet.” (Pedagógiai Lexikon 1933) A minisztérium határozottan fellépett az ügyben, és 1924-ben a világon elsőként kötelezővé tette a filmmel való oktatást. Kezdetben a középiskolák tanulóifjúságának évente legalább 6 legfeljebb 8 filmelőadáson kellett részt vennie, de 1927 után havonta legalább egy oktatófilmet kellett megnézniük vagy a legközelebbi mozgószínházban, vagy az iskola vetítőtermében. A filmek csakis olyan ismeretanyagot közölhettek, amelyet csakis ezzel a technikával lehetett szemléltetni A nagyobb, aktuális eseményekről is a film értesítette a tanulókat.
Az iskolai filmprogramot egy minisztériumi bizottság előzetesen bírálta és csak azután kerülhetett az iskolákba. Ugyanebben az évben a főváros is fontos változást léptetett életbe, hiszen a különböző iskoláinak képviselőiből Pedagógiai Filmbizottságot szervezett, amelynek feladata a filmbemutatások irányítása volt.
Erődi Kálmán igazgató, aki maga is a bizottság tagja volt, így írt erről: „A bizottság a belvárosi reálban tartja értekezleteit. Kiválóan berendezett vetítőgéptermében játszatja le az új filmeket és választja ki az átvételre szánt anyagot. Az első bemutató tanítások is itt történtek, vagyis tanári karunk teljesen át van hatva attól a forradalmi újítástól, amit a film jelent a tanításban. Öt helyiségünk alkalmas az osztályfilmvetítésre. (…) Örömmel láttuk érettségiző tanulóinknál a filmoktatás eredményét, sőt az egyik elnök hangsúlyozta is, hogy mennyivel alaposabb tudást ad ez a közvetlen szemlélet. Az Eötvös József reáliskola régi nemes hagyományaihoz híven mindig az élen halad, amikor újításról, új utakról van szó az oktatásügyben, és reméljük, hogy a filmoktatás terén még szép eredményeket fogunk elérni.”
1934-ben döntés született a közös osztálykönyvekről, mert az egyéni osztályozásnak (notesz rendszer) súlyos hibájának tartották, hogy a tanárok nem tudtak egymás osztályzatairól, s az osztályfőnök is későn értesült a problémákról. A közös osztálykönyveket minden tanárnak magával kellett vinnie az órára, s a tanulók feleleteit feketével, dolgozatait pedig pirossal kellett beírnia. Az osztálykönyveket a tanári szoba két zárral ellátott szekrényében kellett őrizni, s innen csak a tanár vehette ki, csak kivételes esetben az altiszt. A problémák azonban nem oldódtak meg, a főigazgató 1936-os jelentése nem volt igazán elégedett a naplók használatával: „Az osztálykönyvek egy részében a végzett anyag beírása hiányzik, az osztályfőnöki ellenőrzés hézagossága miatt a pótlás sem mindig történik meg. Minden hét végén le kellene zárni az osztálykönyveket. A helyettesítések beírása sokszor csak a tanárról tájékoztat, de a tanított anyagról nem.”
1924-ben dr. Pintér Jenő Budapest kerületi főigazgatója tanulmányi versenyeket rendezett abból a célból, hogy a középiskolák színvonalát emelje. A nagy siker után a minisztérium országos szintre emelte az addig csak budapesti versenyeket. Kezdetben a diákok irodalomból, történelemből, földrajzból, matematikából és rajzból mérték össze tudásukat, majd ábrázoló geometriával (1927) és biológiával (1929) bővült a tárgyak sora. Ez első helyért 6, a másodikért 5, a harmadikért 4, a negyedikért 3 pont, az ötödikért 2, a hatodikért 1 pont járt, ezek összesítése után rangsorolták az iskolákat. A reáliskola általában a tizedik hely körül szerepelt.
Az iskola minden évben több diákkal képviseltette magát, az esetek többségében sikerrel. 1924-ben Hegedűs Ferenc első lett mennyiségtanból, 1925-ben Vass Géza földrajzból győzött, 1926-ban Vákár Tibor rajzból negyedik, 1927-ben Kellermann Pál földrajzból harmadik lett. A kidolgozandó főtétel A Duna jelentősége volt, emellett három kisebb kérdésre kellett válaszolni 10 perc alatt. 1928-ban Pap István történelemből lett harmadik, Prucha János földrajzból ötödik. 1929-ben Alaxa Károly ábrázoló geometriából, Knuth Károly pedig mennyiségtanból lett második. 1930-ban Doromby Károly megnyerte az ábrázoló geometria versenyt. 1931-ben Hesz Kurt történelemből negyedik lett. 1933-ben Szabó István matematikából hatodik helyezést ért el. 1934-ben Kovács István ábrázoló geometriából második helyezést ért el. 1936-ban Tokaji Nagy Miklós történelemből első lett. A legsikeresebb esztendő az 1937-es volt, hiszen ekkor Balogh András rajzból, Gerbner György pedig irodalomból szerzett első helyezést, mellyel az iskola a második helyen végzett a középiskolák között. 1940-ben Lieszkovszky Pál természetrajzból, Kóré Molnár Ferenc pedig rajzból szerzett harmadik helyezést.
1930-tól kezdődően a kerületi főigazgatóságon fogadták az országos tanulmányi versenyen első és második helyen végzett tanulókat. Az első helyezettek győzelmi emléklapot, 40 pengőt és könyvjutalmat kapnak.