Szerkesztő:Petej/Koppenbachi Vilmos

Koppenbachi (Bergzaberni) Henrik fia Vilmos pécsi püspök, a pécsi egyetem első kancelárja.

Az 1361 és 1374 között a pécsi egyházmegye élén álló Bergzaberni vagy más néven Koppenbachi Henrik fia: Vilmos, a 14. század egyik neves főpapja, a pécsi egyetem alapítója és első kancellárja volt. Életéről és tevékenységéről viszonylag kevés írott kútfő maradt fenn. Valószínűleg ezzel, valamint idegen származásával magyarázható, hogy mind a mai napig nem készült róla részletes magyar nyelvű életrajz, pedig a vele kapcsolatos források tekintélyes hányada Koller Józsefnek köszönhetően már 1784-ben nyomtatásban is napvilágot látott.

Vilmos püspök neve már önmagában jelzi: viselője német nyelvterületről érkezett Magyarországra. Származási helyét, életpályájának első szakaszát tehát csakis a német kútfők segítségével lehet megállapítani, illetőleg feltérképezni. Ám még így is sok részlet homályba vész. Bergzabern a Rajna menti Pfalzban, Coppenbach pedig Felső-Bajorországban található. Ezt azért szükséges leszögezni, mert akadt olyan kutató is, mégpedig a speyeri székeskáptalan késő középkori történetét feldolgozó Gerhard Fouquet, aki Bergzabernt tévesen Magyarországra lokalizálta, Coppenbachhal viszont nem tudott mit kezdeni. Vitathatatlan:a kutatásnak máig nem sikerült megnyugtató módon tisztáznia, hogy Vilmos püspök családja az említett két hely melyikéről származik. Az ellenben kétségbevonhatatlan tény, hogy a család először egy 1294. évi oklevélben szerepel. Ez a kútfő a zweibrückeni palotagrófok levéltárában található, és arról tájékoztat, hogy egy bizonyos Johann Coppenbechere, aki talán Vilmos püspök nagybátyja lehetett, a Saar-vidéken fekvő javainak egy részét eladta a zweibrückeni grófoknak. A Coppenbachok valószínűleg elszegényedett nemesek voltak,akik közül az említett Johann várvédelmi feladatot látott el. Vilmos erre már nem vállalkozhatott, így a papi pályára lépett. Hamarosan Bergzabern plébánosa lett, amely 1333 óta Zweibrückenhez tartozott. Vilmos neve, érdekes módon, nem szerepel a bergzaberni plébánosok listáján, azonban egy 1353. május 13-án kelt pápai kérvény alapján egyértelműen megállapíthatjuk, hogy Vilmos 1353-ban és – valószínűleg az azt megelőző években – bergzaberni plébános volt. Pályája ettől fogva meredeken ívelt felfelé. Ebben szerepet játszott az a körülmény, hogy a speyeri egyházmegyét, amelyhez Bergzabern és Zweibrücken is tartozott, a Luxemburg családbeli Balduin trieri érsek igazgatta, aki egyben választófejedelem is volt. A zweibrückeni grófságot egyébként 1335-ben a Luxemburgok szerezték meg, s ekkor annak ura, Walram gróf a későbbi IV. Károly szolgálatába lépett. Vilmos így került kapcsolatba az 1346 és 1378 között cseh királyként és német-római császárként uralkodó IV. Károllyal, akinek figyelmébe Balduin érsek ajánlhatta a későbbi pécsi püspököt.

Vilmos káplánként szolgálta Károlyt, s talán szerepe lehetett annak a királytalálkozónak a megszervezésében és lebonyolításában, amelyre 1353 májusában került sor Budán. Ezen IV. Károly,valamint I. (Nagy) Lajos magyar királyszövetséget kötött egymással, ami azt jelzi, hogy sikerült oldani a két uralkodó között korábban kialakult feszültséget.

I. (Nagy) Lajos ekkor figyelhetett fel Vilmosra, aki 1357-ben Lajos anyjának, Erzsébetnek is segítségére lehetett, amikor az özvegy királyné Marburgba zarándokolt, s felkereste Árpád-házi Szent Erzsébet itteni sírját. Nem zárható ki azonban az sem, hogy a magyar uralkodó már jóval korábban találkozott Vilmossal. Nem szabad megfeledkeznünk ugyanis arról a körülményről, hogy Lajos első felesége luxemburgi Károly morva őrgrófnak és cseh trónörökösnek – azaz a későbbi IV. Károly császárnak – Valois Blankától született leánya, Margit volt. Lajos 1338-ban utazott Brnóba a menyasszonyért, akivel 1345-ben kötött házasságot. Frigyüknek Margit 1349-ben bekövetkezett halála vetett véget. E tények ismeretében már teljes mértékig érthető, hogy 1353-ban és 1357-ben maga a magyar király próbálta kijárni a pápánál, hogy a Szentatya Vilmosnak speyeri kanonoki stallumot adjon. Vilmos a magyarországi forrásanyagban tehát 1353-ban tűnik fel először, s ekkor I. Lajos káplánjaként szerepel. A Magyar Királyságba való áttelepülésének időpontját közelebbről nem ismerjük. Fontos utalni arra, hogy a bergzaberni és a speyeri javadalmak csupán jövedelemforrások voltak, s nem párosultak helybenlakási kötelezettséggel. 1358. április 6-án Vilmos csázmai prépostként bukkan fel a forrásokban, ám még ugyanebben az évben elcserélte ezt a javadalmat nevnai Treutel István egri préposttal. Vilmos 1358. október 21-én két oklevelet is kiadott, s ezekben már egri prépostként, kápolnaispánként (commes capelle), valamint titkos kancellárként (secretarius cancellarius) szerepel, jóllehet az egri és a csázmai préposti javadalom cseréjének ügye, pontosabban szólva annak pápai megerősítése áthúzódott az 1359. évre. Az is igenvalószínű, hogy Vilmos röviddel Magyarországra érkezése után aktívan bekapcsolódott a diplomáciai tevékenységbe. Ezt látszik igazolni az a tény, hogy Vilmost I. Lajos tanácsosaként (consiliarius noster) ott találjuk az 1358. február 18-án megkötött, a Dalmácia feletti uralmat a magyar király számára biztosító zárai béke aláírói között. Az I. (Nagy) Lajos magyar király, valamint IV. Károly német-római császár és cseh király, továbbá az osztrák hercegek közti kapcsolatok a 14. század derekán rendkívül változatosan alakultak. A létrejött feszültségek felszámolásában jelentős szerep hárult Vilmosra, aki ekkor már Nagy Lajos diplomatájaként tárgyalt több alkalommal IV. Károllyal. Tudnunk kell, hogy a magyar királyt rokoni szálak fűzték az osztrák hercegekhez. I. Lajos nagyanyja, Habsburg Klemencia annak a II. Albert osztrák hercegnek volt a nagynénje, akinél Lajos többször is megfordult Bécsben, s akinek 1355-ben a svájciakkal szemben katonai segítséget nyújtott a magyar király. II. Albertfia, IV. Rudolf apja halálát követően függetlenedni próbált a Német-római Császárságtól, személy szerint pedig IV. Károlytól, aki történetesen az apósa volt. Mivel Károly nem támogatta veje elképzelését, ezért IV. Rudolf cselhez folyamodott: a választófejedelmek segítségével meg akarta buktatni a császárt, s ellenjelöltként – valószínűleg Lajos tudta nélkül – a magyar királyt kívánta felléptetni. IV. Károly azonban időben tudomást szerzett veje ármánykodásáról, s hogy Lajost IV. Rudolffal szemben a maga oldalára állítsa, felajánlott a magyar királynak két lombardiai várost, továbbá egy várat. Így már nem volt akadálya annak, hogy a kialakult viszályt elsimítsák. Erre 1360 májusának közepén Nagyszombat városában került sor, mégpedig Lajos tevékeny közreműködésével. Az itteni tanácskozás eredményeként IV. Károly írásban is megerősítette, hogy nem hitte el a Lajos császárrá választásáról keringő híreszteléseket, továbbá lemondott a Luxemburgok Ausztriára vonatkozó jogigényéről. Viszonzásul IV. Rudolf is elállt a Habsburg-ház Cseh- és Morvaországgal kapcsolatos követeléseitől. Az egymással megbékélt koronás fők útja Nagyszombatból az ausztriai Seefeldbe vezetett, ahol Rudolf herceg térden állva átvehette hűbérül IV. Károlytól a saját tartományait. Ám IV. Károly és veje között hamarosan újabb konfliktus robbant ki. A felek ismételt kiengesztelésében nagy szerepe volt Lajos küldöttének, Vilmos egri prépostnak és titkos kancellárnak, aki ekkor már kiszemelt, de még meg nem választott pécsi püspök volt (postulatus episcopus Quinqueecclesiensis). Erről IV. Károly 1360. július 25-én Nürnbergben kiállított két oklevele tanúskodik, amelyekből azt is megtudjuk, hogy a császár,szolgálatai fejében, 1000-1000 forint értékben elzálogosította Vilmosnak az Elzászban fekvő Selzet, illetve azokat az elöljárói jövedelmeket (advocatiae), amelyek egy Weißenburg és egy Muntat nevű helyhez kapcsolódtak. Ugyancsak fontos szerep jutott Vilmosnak a IV. Károly és Nagy Lajos közötti nézet eltérések kiküszöbölésében. Ezek sorában említhetjük meg azt az 1362-ben kirobbant konfliktust, ami csaknem háborúhoz vezetett. Lajost ugyanis igencsak kihozta a sodrából IV. Károlynak az a híresztelése, hogy anyja, Erzsébet királyné túlságosan nagy politikai befolyással bír az országban. A császár ráadásul az anyakirályné erkölcseit illetően is tett néhány rosszindulatú megjegyzést. Lajos ekkor egyenesen IV. Károly megbuktatására készült, aki, rádöbbenve a helyzet súlyos voltára, tárgyalásokat javasolt a magyar királynak. A béke azonban nehezen akart létrejönni, ezért a pápa és a töröktől fenyegetett ciprusi király is közvetíteni próbált a felek között. A Szentatya követe Péter volterrai, majd firenzei püspök volt, aki a IV. Károllyal folytatott tanácskozásai során Vilmos püspöktől kapott értékes tanácsokat, és élvezte annak messzemenő támogatását. Erről V. Orbán pápa 1364. május 23-án kelt oklevele tájékoztat. Ebben a pápa meleg hangon mondott köszönetet Vilmosnak azért a segítségért, amelyet a pécsi püspök a követének nyújtott. A békét végül sikerült tető alá hozni. Megkötésére 1364. február 10-én került sor Brünn (ma Brno, Csehország) városában. A 14. század 60-as éveinek külpolitikai eseményeiről szólva nem feledkezhetünk meg a bajor hercegekről sem. A brünni békét követően IV. Károly mindent megtett annak érdekében, hogy a rendkívül szívélyes osztrák–magyar viszonyt szétrobbantsa, hiszen az a számára roppant kedvezőtlen volt. Ebbéli törekvése sikerrel is járt, hiszen 1367-ben I. Lajos és a nagybátyja, III. Kázmér lengyel király már a Tirol megszerzésére készülő bajor hercegekkel szövetkezett az osztrákokkal szemben. A bajor hercegekkel a gyakorlott diplomata, a pécsi püspök tárgyalt. Vilmos küldetése eredményes lehetett, hiszen Lajos 1369 szeptemberében formálisan is szövetséget kötött a bajor hercegekkel Pozsonyban. Amikor IV. Károly 1371 júliusában hadat indított Brandenburg elfoglalására, amelyre a bajor hercegek is igényt tartottak, a magyar király csapatokat küldött az utóbbiak megsegítésére. Az 1370-es évek elejére tehát ismét elmérgesedett a viszony IV. Károly és a magyar király között. A béke helyreállításában újfent – a császár bizalmát is élvező – Vilmos püspök jeleskedett, miként ezt XI. Gergely pápa 1371. szeptember 7-én kelt oklevele bizonyítja. Ebből kiderül, hogy a Szentatya igen nagyra becsülte Vilmos püspököt és a barátját, Bolognai Galvanót, a nemzetközi hírű jogtudóst (Galvanum de Bononia Decretorum doctorem,compatrem tuum), aki ekkor a pécsi egyetem tanára volt, s mindkettőjüket arra kérte, tegyenek meg mindent a békesség helyreállítása érdekében. Nagy Lajos követei sikerrel is jártak: tevékenységük eredményeként egy olyan házassági szerződés született 1372, illetőleg 1373 során, amely normalizálta a császár és a magyar király közti viszonyt, s mint utóbb kiderült, egyben annak is megteremtette a lehetőségét, hogy Nagy Lajos Mária nevű leányának kezével IV. Károly másodszülött fia, Zsigmond néhány év múlva elnyerje a magyar koronát. Mint láttuk, XI. Gergely pápa jól ismerte Vilmos püspököt, és igen elismerőleg nyilatkozott róla. Nem véletlen tehát, hogy többször is igénybe vette a szolgálatait. Ezt bizonyítja a fentebb már idézett 1371. évi oklevél is. Ebből tudniillik kiderül, hogy ugyanekkor a Szentatya a pécsi püspököt még egy másik feladattal is megbízta. Neki kellett volna ugyanis elérni Lajosnál, hogy a magyar király fegyveres segítséget nyújtson a pápának Milánó urával, Visconti Barnabással szemben, aki sorozatos jogtalanságokat követett el az anyaszent egyház ellen, s háborúval fenyegette Rómát. Ugyancsak Vilmost kereste meg XI. Gergely pápa abban az 1371. szeptember 27-én kelt oklevelében, amelyben a pécsi püspök közbenjárását kérte a bajor hercegek ügyében Lajos királynál.

Az is Vilmos megbecsülését mutatja továbbá, hogy a Szentatya 1373. március 23-án az esztergomi és a kalocsai érsekkel együtt Vilmos püspököt bízta meg annak a pénznek az őrzésével és királyi parancsra történő kifizetésével, amelyet egy törökellenes keresztes hadjárat indítására sikerült összegyűjteni. Külön kell szót ejtenünk arról az időszakról, amikor Vilmost a pécsi püspöki széken találjuk. Pécsre az egri káptalan éléről került, ahol viszont a piacenzai olasz családból származó de Surdis János lett az utóda. Vilmos 1361. február 4-én még választott, de március 18-án már tényleges, azaz felszentelt pécsi püspökként szerepel a kútfőkben.

Egy általa 1361. december 12-én kiadott oklevél pedig arról tanúskodik,hogy Vilmos még felszentelésének évében elutazott Avignonba, s ott kinevezéséért commune servitium címén 3400 aranyforintot ajánlott fel VI. Ince pápának, illetve a bíborosok kollégiumának.

Vilmos egészen haláláig, azaz 1374-ig viselte a pécsi püspöki méltóságot. Utolsó oklevele 1374. június 2-án kelt.

A főpapi teendők ellátása mellett azonban még más feladatok is hárultak rá. 1358-tól ugyancsak haláláig őt találjuk a királyi kápolna és a „titkos kancellária” élén. Az utóbbi vonatkozásában érdemes megemlíteni, hogy 1317 táján I. Károly egy kancelláriai reformot hajtott végre. Ennek értelmében az udvari papság vezető jének számító királyi kápolnaispán irányítása alatt az uralkodó egy új kancelláriai osztályt hozott létre, amely az általa kiadott okmányok megerősítésére az akkor rendszeresített királyi középpecsétet (sigillum mediocre) használta. Ez azért volt fontos, mert azokban a „városokban”, ahol I. Károly hosszabb vagy rövidebb ideig a székhelyét tartotta, azaz Temesvárott és Visegrádon,nem működött közhitelű okleveleket kibocsátó káptalan vagy konvent. Ezen a helyzeten változtatott az új kancelláriai osztály felállítása, amelynek közreműködésével az udvari bíróságokon megforduló személyek – bizonyos ügyekben – most már hi teles okleveleket szerezhettek be maguknak. A fentiekben leli a magyarázatát az a tény, hogy a kápolnaispán az 1320-as évektől egészen 1374-ig, amikor is egy újabb reformra került sor, a titkos kancellár (secretarius cancellarius) címet viselte. Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy ez a cím igencsak megtéveszt ő, hiszen a tényleges titkos kancelláriát Nagy Lajos hozta létre 1374-ben. A diplomáciai, a főpapi és a kancelláriai feladatok ellátása mellett 1366. május 29. és 1377. január 15. között Vilmos töltötte be a pozsegai ispáni tisztet. Egy 1366. június 20-án kelt királyi oklevél pedig azt is elmondja, hogy a pécsi püspök az erdélyi szászokkal is szorosabb kapcsolatba került. Az említett diploma szerint ugyanis az uralkodó Vilmost az erdélyi szászok hét székének generalis vicariusáva nevezte ki. Ebben bizonyára szerepet játszott Vilmos német származása, miként abban is, hogy ő kísérelte meg a Magyarországon igazából népszerűvé válni nem tudó karmelita szerzetesek letelepítését Pécs városában. XI. Gergely pápa 1372. szeptember 30-án kelt oklevelében járult hozzá ahhoz, hogy a karmeliták – Buda után másodikként az országban – rendházat és templomot építsenek maguknak Pécsett a Vilmos püspök által nekik adományozott telken. A Szentatya ugyanakkor temető használatára is feljogosította a barátokat. A karmeliták azonban valószínűleg nem tudtak gyökeret ereszteni ekkor Pécsett, mert a rendházukat 1436-ban újra kellett alapítani. Ugyancsak XI. Gergely pápa oklevele tájékoztat arról, hogy Vilmos, hajlott korára és megromlott egészségi állapotára való tekintettel, koadjutor kinevezését kérvényezte Rómától, mivel az egyházmegye kormányzásában segítségre volt szüksége. XI. Gergely engedett Vilmos kérésének, s bizonyára ezért nevezte ki Znojmói János pápai subcollectort, aki egyébként Vilmos püspök titkára és szentszéki követe volt, pécsi kanonoknak 1373. november 10-én. Vilmos széles látókörű, igen képzett ember volt. Azt sajnos nem tudjuk megmondani, hogy iskoláit hol végezte, de – mivel klerikus volt és kancellár – nyilván teológiai és jogi tanulmányokat folytatott valamelyik európai egyetemen. Az azonban bizonyos, hogy IV. Károly káplánjaként jól ismerte a prágai egyetemet. Itteni tapasztalatai érlelhették meg benne később azt a gondolatot, hogy Magyarországnak is nagy szüksége lenne egy ugyanilyen intézményre. Tervét pécsi püspökként valóra is tudta váltani. A régészeti feltárások szerint az általa alapított egyetem épülete a pécsi püspökvár északkeleti végében állott. Itt, az ún. „magna aulá”-ban került elő Vilmos püspök címerköve. Az egyetemalapító főpapot – a hagyomány szerint – a székesegyház északi oldalához épített Aranyos Mária-kápolnában helyezték örök nyugalomra. Síremlékét a 20.század második felében itt folytatott régészeti feltárások során meg is találták. Gyűrűjére szintén itt akadtak rá, igaz, jóval korábban, hiszen erről Koller József már a 18. század végén említést tett. A kései utódok nem feledkeztek meg e kiváló egyházi férfiúról, amit többek között az is bizonyít, hogy a Pécsi Tudományegyetem címerképében Vilmos püspök hajdani címerét fedezhetjük fel.