Szerkesztő:Xbspiro/Bangor, Maine

Bangor az amerikai Maine állam – bő évszázada – harmadik legnépesebb városa, Penobscot megye székhelye. A népszámlálási hivatal által kijelölt Bangor Metropolitan Area, azaz a szűkebb vonzáskörzet magában foglalja egész Penobscot megyét, továbbá Waldo és Hancock megyék egy részét. 2010-ben 33 039, a statisztikai területnek pedig 153 923 lakosa volt. Meghatározó kereskedelmi, közlekedési és kulturális központ Maine északi és keleti részén (Penobscot, Piscataquis, Hancock, Aroostook és Washington megyék számára).

A kolonizáció során előbb francia szerzetesek, majd angol telepesek érkeztek az őslakos penobscot indiánok mellé. A várost magát 1769-ben alapították a Penobscot folyó és a Kenduskeag Stream összefolyásánál, a folyó 30. folyammérföldjénél. A francia-angol versengést az erdős vidékért később angol-amerikai viszály követte. Az 1812-es háború alatt rövid időre elfoglalták a britek. Az 1842-es kanadai határegyezménnyel Bangor hátországában nagy erdőség került az Egyesült Államokhoz. A térség azonban az északi fekvés és a nehéz megközelíthetőség miatt kevés telepest vonzott, ezért a város fejlődése – lényegi vonzáskörzet hiányában – elmaradt a többi kikötővárostól. Az erdőségre ugyanakkor fa- és papíripar települt, ami a 21. századig meghatározta a gazdasági életet. Az állami szesztilalom (1851-1856) alatt Bangorban – bújtatott korrupció révén – továbbműködtek a szalonok. A belváros 1911-ben leégett, az újjáépítéssel alakult ki a mai városkép.

A Penobscot folyó a várostól lefelé hajózható, de a kikötő télen befagy. A hajózás jelentősége a vasút kiépülésével elhalványult. A helyi repülőtér az Egyesült Államok legközelebbi légikiötője Európához, ezért a hidegháború alatt fontos támaszpont volt. Ma nagy forgalmú, vegyes használatú, nemzetközi repülőtér. A városvezetés évtizedek óta lobbizik a Kelet-Nyugati autópálya megépítése mellett, ami Maine államot átszelve kötné össze Belső-Kanadát Halifaxszal, sikertelenül.

Legnevezetesebb lakója Stephen King. Langolierek című novelláját 1994-ben a város repülőterén filmesítették meg.

Az agglomeráció jelentősebb települései: Brewer, Orono, Hermon, Old Town, Glenburn és Veazie.

Várostörténet

Előtörténet

A kolonizáció előtt hosszú ideje a penobscot indiánok lakták Bangor környékét. Az első európai látogató – a portugál Esteban Gómez – valószínűleg 1524-ben fordult meg itt. Samuel de Champlain 1605-ben Norumbega legendabeli városát kereste a közelben. A folyóvölgyben később francia szerzetesek telepedtek meg. A területért az 1750-es évekig Anglia és Franciaország versengett, és végül - az egyik utolsó szerzeményként - Új-Angilához került.

Bangort Jacob Buswell alapította 1769-ben, eredetileg Condeskeag (vagy Kenduskeag) Plantation néven. 1772-ben 12 család lakta, illetve a településen fűrészmalom, bolt és iskola működött. A város elsőszülöttje (Mary Howard) is ebben az évben látta meg a napvilágot. Az első keresetet szintén Jacob Buswell nyújtotta be 1790-ben David Wall ellen, amiért az őt és Seth Noble tiszteletest káromolta.

Az 1775-ben indult Condeskeag-i tárgyalások nyomán a penobscotok fokozatosan feladták szinte minden területüket. Az 1820-as évekre, mire Maine kivált Massachusetts államból, csak egy település - Indian Old Town - maradt a birtokukban a folyó felsőbb folyásán egy szigeten, ami ma is indián rezervátum. Ez újabban Indian Islandként ismert, miután az indián faluval szemközt alapított település is felvette az Old Town nevet.

A függetlenségi háború alatt az angolok betörtek a fölyóvölgybe, és az ellenük összeállított Massachusetts-i hajóhadat (Penobscot Expedíció) 1779-ben Castine alatt megverték, majd a folyón felfelé menekülő - legalább kilenc hajónyi - maradékát Bangornál felmorzsolták. Az ütközetben részt vett Paul Revere neves amerikai iparos is, akinek katonai pályafutását derékba törte a vereség. A csatában használt egyik amerikai hajóágyú a belvárosban van kiállítva, illetve az elsüllyedt hajókról a mai napig kerülnek elő leletek. A folyómeder szerepel a nemzeti emlékhelyek listáján.

Az 567 lakosú Condeskeag 1791-ben városi rangért és önkormányzatiságért folyamodott. A helyi legenda szerint a város a Sunbury nevet választotta, azonban a Bostonba (Massachusetts fővárosa) ez ügyben utazó Seth Noble tiszteletes inkább kedvenc egyházi éneke (William Tans'ur: Bangor) címét jegyeztette be. A szerző eredetileg a kora középkori ír Bangori antifonárium után nevezte el művét.

Az 1812-es brit–amerikai háborúban, a hampdeni vereség után a város védők nélkül maradt és megadta magát. A britek 30 órán át fosztogatták a házakat és az üzleteket, ráadásul a hajók és a hajóépítő műhely felgyújtásával is fenyegetőztek. A városi vezetőség, hogy a sólyákat ne gyújtsák fel, tartva az esetleges tűzvésztől, megállapodott velük, hogy a félkész hajókat november végére befejezik és leszállítják számukra. A város tengerjáró hajói egy részét lovakkal és marhákkal megrakodva elhurcolták Castine-i hadiszállásukra - amit egészen 1815. április 26-ig megszállva tartottak -, a maradékot pedig a folyó közepén felgyújtották. Egy beszámoló azzal magyarázza a britek mindössze 30 órás jelenlétét, hogy az ünneplő katonák annyira lerészegedtek a helyi rumtól, hogy a tisztek jobbnak látták visszavonulni, még mielőtt rajtuk ütnek.

Penobscot Indian Island Reservation

A fa fővárosa

A 19. században a város jómódra tett szert mint a fakitermelés központja, és a helyiek a világ fafővárosaként kezdték emlegetni. Bár a környék 300-400 fűrészmalmának többsége valójában a városhatárokon kívül, a folyó felsőbb folyása mentén - például Orono, Old town, Bradley vagy Milford városok területén - működött, mégis Bangor lett a fő kikötőváros, illetve a kereskedelmi és kulturális központ. Az erdők többsége is városbeliek kezén volt. A bangori fa fő felvásárlói a keleti part települései voltak - New York és Boston jobbára ebből épült fel -, de a karib térségbe is szállítottak. Az aranyláz idején különösen sok fa ment innen Kaliforniába a Horn-fok megkerülésével, amíg a nyugati parton be nem indultak az első fűrészmalmok. Ezek felállításában, következésképp a helyi erdőművelési kultúra északnyugati meghonosításában, és magában az aranylázban is tevékenyen részt vettek a városiak. Ennek emlékét őrzi egy-egy Bangor nevű város Washington és Kalifornia államokban, illetve a nevadai Little Bangor neve.

A matrózok és favágók faragatlansága hírhedtté tette a várost; tivornyahelyeiket az ördög félholdjaként (angolul: The Devil's Half-Acre) emlegették. A "bangori tigrisek" télen Maine belső részein vágták fát és a rönköket a tavaszi hóolvadással úsztatták le a Penobscoton a városba. Egyrészük nyárra és őszre hazament megművelni földjét, mások viszont a városban mulatták az időt.

Az első ír bevándorlók és munkások az 1830-as években érkeztek ide Kanadából. A munkahelyek hiánya és a betelepülés keltette feszültség a jenkik és az írek között 1833-ban több napig tartó, véres zavargásokhoz vezetett, aminek leverésére a nemzetőrséget kellett behívni. Nyilvánvaló lett, hogy a városnak rendőrségre van szüksége, ezért 1834-ben kérvényezték a city státuszt. Idővel a katolikus ír, később a zsidó és más kelet-kanadai bevándorlók a település szerves részeivé váltak. 1910-ben Bangornak 205 feketebőrű lakosa volt, akiknek több mint harmada Kanadából költözött át.

Az 1838-39-es brit-amerikai határvillongások (az úgynevezett Aroostook háború) egyik gyújtópontja Bangor volt. A helyi politikusok nyomására - akik tartottak a brit flottától, amely a közelmúltban kétszer is feldúlta a környéket - építtette fel a szövetségi kormány Fort Knox grániterődjét kicsit leljebb a folyón, Pospectnél. Az építkezés 1844-ben kezdődött és 1864-re fejezték be az erődöt, ami ma is látványosságként szolgál, de elkészülte után újabb háborúra nem került sor.

Az "erdőbárók" ekkoriban emelt klasszicista és viktoriánus villái még ma is láthatóak többek közt a Broad- és a West Broadwayen. Bangor nevezetessége még a sok nagytemplom, illetve a közterületek ligetes-kertvárosias jellege. A várost a The Queen City of the East, azaz a Kelet királynője névvel is illették szépsége nyomán. Ennek rövidebb formáját (Queen City) a mai napig használják egyes klubok, szervezetek, cégek és rendezvények.

A virágzó faipar mellett a város központja volt a mokasszinok gyártásának is, amikből az 1880-as évekre évi 100 000 párat készítettek.

A polgárháború idején

A város még a polgárháború előtt a rabszolgaság-ellenes politika egyik bástyájává vált, részben a helyi papnevelde, a Bangori Teológiai Szeminárium befolyása révén. 1837-ben az Amerikai Rabszolgaság Elleni Szövetség helyi szervezete 105, míg ennek női tagozata 100 tagot számlált. Az 1841-es kormányzóválasztáson a rabszolgaság ellen ágáló Szabadság Párt jelöltje az állam települései közül Bangorból kapta a legtöbb szavazatot, de a választást még így is nagy többséggel nyerte a kevésbé radikális - és városbéli - Edward Kent. A szomszédos Oronóból jutott a Képviselőházba a Republikánus Párt megalapításának kulcsfigurája, Israel Washburn Jr. Ő volt az első magasrangú politikus, aki - 1854. június 2-i bangori beszédében - a republikánus kifejezést használta, és az ő kezdeményezésére ült össze az első 30 képviselő a kényes Kansas-Nebraska törvény elfogadása után, akik végül létrehozták a szervezetet. Ugyanebben az évben rendezték meg az első női egyenjogúsági fórumot, amin vendégelőadóként felszólalt Susan B. Anthony is.

A szomszédos Hampdenből került ki Lincoln első alelnöke, Hannibal Hamlin, tovább erősítve - legalább is a művelt elit köreiben - a rabszolgaság-ellenes hangulatot. A republikánusok erős támogatottságát jellemzi, hogy a helyi demokrata lap, a Bangor Daily Union irodáit 1861. augusztus 17-én feldúlta a csőcselék, nyomdagépét és egyéb berendezéseit az utcán elégették, szerkesztőjét, Marcellus Emeryt pedig megfenyegették. Bár Marcellus bántódás nélkül úszta meg az esetet, sajtótevékenységét csak a polgárháború után folytatta.

Bangor és környéke kivette részét a polgárháborúból. Itt állt fel az első északi önkéntes gyalogsági alakulat, miután a déliek megtámadták a Sumter-erődöt. A helyben felállt 2. Maine-i Önkéntes Gyalogos Ezred - amelyet elsőként vezényeltek ki az államból, még 1861-ben - kitűnt az első Bull Run-i csatában. A szintén itt felállt és egy helyi kereskedő által vezetett 1. Maine-i Tüzérezred szenvedte el a unionista csapatok közül legnagyobb vérveszteséget az egész háborúban (legnagyobb részt az 1864-es második petersburgi csata egyetlen elhibázott rohamjában során). A 20. Maine-i Gyalogezred - amit a szomszédes Brewerből származó Joshua Chamberlain dandártábornok vezetett - a gettysburgi csatában szerzett hírnevet magának a Little Round Top nevű domb megtartásával. Később - mivel Ulysses S. Grant átengedte ezt a megtiszteltetést - Chamberlain előtt rakta le fegyvereit a Lee vezette Észak-Virginiai Hadsereg. A dandártábornokkal együtt nyolc katonát tüntettek ki becsületrenddel polgárháborús szolgálataikért Penobscot megyéből. Ma róla van elnevezve a Bangor és Brewer közti híd.

A helység legnevesebb tengerész hőse Charles A. Boutelle, aki fogadta a konföderációs flotta megadását a Mobile Bay-i ütközet után. A háború alatt több bangori hajót is elfogott a tengeren az ellenség, így többek közt a Delphine-t, a James Littlefieldet, a Mary E. Thompsont vagy a Golden Rocketet.

1868-ban Oronóban megalapították a Maine-i Egyetemet (eredetileg Maine-i Állami Főiskola).

1851-ben, az első államként az országban, Maine-ben bevezették az alkoholtilalmat (az úgynevezett Maine-i törvény értelmében korlátozták a szeszkereskedelmet), de Bangorban ezt nem kezelték szigorúan. 1890-ben 142 szalon működött a városban. A helyi rendőrség és a politikusok elnézőek voltak az éves büntetéseket megfizető - gyakorlatilag a szerveket lefizető - üzletekkel.

A 20. század eleje

A század elején átlagosan 2000 hajó fordult meg a kikötőben, és 1900-ban még exportáltak faárukat, így fakanalakat Angliába vagy gyümölcsös rekeszeket Olaszországba. A hangsúly azonban a faexportról fokozatosan a papíriparra helyeződött át: papírgyárak vásárolták fel a környék erdőit és telepítettek üzemeket végig a Penobscot mellé. Ennek ellenére a gazdaság tovább virágzott az első negyedszázadban. Helyi tőkések befektetésével vasút épült Aroostook megyébe, megnyitva ezzel az állam északi részét is a betelepülők előtt.

Az első sikeres északi-sarki expedícióról hazatérő Rober E. Peary egy kanadai vonattal utazott át a városon; a tiszteletére fogadást rendeztek és megajándékozták egy gravírozott ezüstkupával. A Roosevelt, Perry felfedező hajója a város déli szomsédságában épült, Verona Islanden.

1911. április 30-án egy pajtatűz átterjedt a szomszédos épületekre a Kenduskeag Stream mentén, és a kialakuló tűzvész letarolta a belváros nagy részét. Az újjáépítés - hasonlóan ahogy Chicagóban történt az 1871-es tűzvész vagy Szegeden az 1879-es árvíz után - teljesen átalakította a város arculatát. Az újjépített belváros és a kisebb, épen megmaradt rész is szerepel a nemzeti emlékhelyek listáján (Great Fire of 1911 Historic District, illetve West Market Square Historic District néven).

Az állami hatóságok a tilalmi törvények be nem tartása miatt 1913-ban menesztették és vád alá helyezték a penobscot megyei seriffet. A következő seriffet 1914-ben lemondásra szólította fel a kormányzó ugyanezen okok miatt, de a tisztviselő hivatalban maradt. 1918-ban újabb seriffet menesztettek, de az illetőt a Demokrata Párt hamarosan újra jelölte. (1902-ben megfordult a városban Carrie Nation alkoholellenes aktivista is, akit kihajítottak a Bangor House hotelből, miután jelenetet rendezett.)

1915-ben egy német ügynök, Werner Horn megpróbálta felrobbantani a kanadai vasúti hidat Vanceborónál, de a kísérlet után Bangorban letartóztatták. Még az év folyamán ezen a hídon érkezett az Államokba egy 100 millió dollár értékű angol aranyrúd-szállítmány az amerikai szállítások ellentételezéseként.

A helyi vasművek (a Hinkley & Egery Ironworks, később Union Ironworks) saját fejlesztésű gyártmányai közül az Endeavor gőzmotor aranyérmet nyert az 1856 New York-i expón. A következő évben oklevelet kapott a cég deszkavágó gépe. 1920-ban Don A. Sargent, a gyár mérnöke megépítette az első gépesített hóekét, amit a szabadalmaztatás után haza piacra gyártottak.

1937. október 17-én Maine legvéresebb tűzharca alakult ki egy szövetségi rajtaütésből, amikor gépfegyver vásárlás közben rajta ütöttek az Al Brady bandán. A lövöldözésben Brady és egy bandatag meghalt. Mivel a holttestért nem jelentkezett senki, Bradyt jelöletlen sírba temették a Mount Hope temetőben és csak az 1990-es években állítottak fejfát neki a helyi iskolások. Ezt 2007-ben sírkőre cserélték.

A II. világháború alatt és azóta

A második világháború során a bangori Dow Repülőtér (később légibázis) az európai légi útvonal fontos megállóhelye. A háborúban 112 helyi katona vesztette életét, nevüket - a magyar szokástól eltérően nem táblán, hanem - könyvben őrzi a Bangori Városi Könyvtár. A városban működött az Észak-Maine-i Camp Houlton hadifogolytábor egyik kisebb egysége is, ahol német katonákat tartottak fogva.

1944 novemberében két német kém szállt partra tengeralattjáróból. Autóstoppal eljutottak Bangorba, ahol felszálltak egy New York-i vonatra, de az FBI végül kézre kerítette őket.

A hidegháború első felében a repülőtér stratégiai bombázók (SAC) egyik bázisa volt, majd az 1970-es években nemzetközi repülőtérre alakították. Elsősorban a fapados társaságok révén több százezer ember lépte át itt a vámhatárt, amikor gépük leszállt tankolni, mielőtt folytatta volna újtát Európából az Államok belseje vagy Mexikó felé. Az első és második iraki háborúkból hazatérő katonák közül is hazafelé menet sokan ide érkeztek.

Az 1960-as évek - ma már elhibázottnak tartott - városrehabilitációs programja során elbontották a régi városházát és a vasútállomást. A városközpont funkcióvesztését tovább erősítette a Bangor Mall 1978-as megnyitásával kezdődő bevásárlóközpont zöldterületi építési hullám.

A városközpont az 1990-es években kezdett magához térni az értelmiségi szórakozóhelyek (kávézók, könyvesboltok, galériák és múzeumok) megnyitásával. A folyópart fejlesztése újabb lökést adott a kulturális életnek a belvárosban.

1992-ben Bangorból indult a Chrysler transzatlanti ballonversenye, amelyre öt országból neveztek indulók. Az európai célt a belgák érték el elsőként; az amerikai csapat - amelynek a szélirány nem kedvezett - tagjai lettek az elsők, akik ballonnal jutottak el Észak-Amerikából Afrikába (a marokkói Fez közelében szálltak le), új távolság- és repülési idő rekordot állítva fel ezzel.

Szintén ebben az évben a NASA kísérleti repülései - amikhez egy átalakított U-2-es gépet használtak - igazolták az ózonlyuk jelenlétét az északi féltekén. Mindez elősegítette a Montréali jegyzőkönyvben foglalt CFC-kivezetés gyorsabb végrehajtását, és a megállapodás ennek megfelelő koppenhágai módosítását.

Földrajz

A Népszámlálási Hivatal szerint a város területe 89,59 km2, amból 0,85 km2 vízfelület.

Bangor környéke az északi elhelyezkedés miatt nem vonzotta a farmereket, így a terület megőrizte erdőségeit és viszonylag ritkán lakott. Ugyanakkor a Penobscot szerteágazó, nagy esésű mellékfolyói lehetővé tették a faúsztatást és fűrészmalmok felállítását, a vastag téli hótakaró egyszerűvé tette a törzsek lovas vontatását, a Penobscot-öböl pedig megfelelő kikötőt biztosított a továbbszállításhoz, így a város faipari központ lett. A fakereskedelem támasztotta szükséglet, a bőséges faanyag és a védett öblök lehetővé tették a hajógyártás felvirágzását is, amivel a tengerparton több helyütt is foglalkoztak a Penobscot-öböltől északra egészen a kanadai határig.

Kikötővárosként azonban Bangornak komoly hátrányai vannak a többi keleti parti várossal, köztük legnagyobb riválisával, Portlanddel szemben: bár a dagálycsúcs a város kikötjéig ér, az így sem elég mély a nagy óceánjárók fogadásához, és vize télen befagy. Ráadásul a jobbára lakatlan környék nem biztosít komolyabb felvevőpiacot a kereskedelemnek.

Az erdőgazdálkodásnak kedvező körülmények ugyanakkor megfelelő talajt jelentettek a papíriparnak is, amely a 20. században települt be a folyóvölgybe. A papír azonban már a vasúton hagyta el a várost, ahogy a gyártáshoz kellő vegyszerek is azon érkeztek, így a kikötő jelentősége egyre inkább csökkent. Mivel a papírgyárak felvásárolták az erdőket és így megakadályozták a betelepülést, a környék településszerkezete egy újabb évszázadra konzerválódott.

A helyi repülőteret az 1930-as években létesítették, és a 60-as évekig több lépcsőben bővítette a légierő. Légvonalban a legrövidebb út Európa és az Egyesült Államok között Bangoron keresztül halad, így a város légiforgalmi szerepe a transzkontinentális járatok beindulásával a század közepétől kezdve megnövekedett, amire ráerősített a kanadai határ közelsége is. Bangor lett az utolsó amerikai megálló Európa felé, illetve fordítva. A járathálózat kiterjesztésével a 70-es és 80-as években az Európát a nyugati parttal és a karib térséggel összekötő járatok üzemanyagfelvevő helye volt. A nagyobb hatótávolságú repülők üzembeállításával - a 90-es évektől - a reptérnek ez a szerepe visszaszorulóban van.

Bangor a halifaxi kikötő és Kanada belterületei (illetve New York) között kedvező helyen fekszik, így fontos tranzitvárossá válhatna, de ezt a potenciált eddig még nem sikerült kiaknázni. A város már az 1870-es évektől propagálta a rajta átvezető New York - Halifax vasutat, mint a leggyorsabb utat Európába (kombinálva a Halifax és a Brit-szigetek között futó gyors gőzösökkel). A vonalat végül is megépítették, amit maga Ulysses S. Grant amerikai elnök nyitott meg, de a forgalom elmaradt a várttól. A Halifax és Montreal közötti Keleti-Nyugati Autópálya szintén segíthetne bekapcsolni a környéket a gazdasági vérkeringésbe, de ennek megépítése a közeljövőben nem várható. Az Új-Skócia és Belső-Kanada közötti forgalom ma jobbára Maine-t elkerülve, kanadai területen halad.

Népessége

A bangori statisztikai kerület (amely magában foglalja egész Penobscot megyét, illetve Waldo és Hancock egy részét) lakossága 2007-ben 147 180 fő volt, amely 1,56%-os növekedés a 2000-es értékhez képest - a növekedés azonban leginkább Bangorra korlátozódott. A kerületben az országos átlag feletti a középiskolai végzettséggel rendelkezők (85% a 76,5%-os átlaggal szemben) és a diplomások száma (7,55% a 7,16%-kal szemben); illetve jobb az orvosi ellátottság (170 lakos jut egy orvosra szemben az átlagos 291-gyel), mivel két nagy kórház is műkődik itt.

A 2010-es népszámlálás alapján

A 2010-es népszámlálás szerint a város lakossága 33 039 fő, a népsűrűség 372,4 fő/km2. A felmérésben 14 475 háztartást és 7182 családot írtak össze. A lakóépületek száma 15 674, ami 176,6 négyzetkilométerenként. A lakosság 93,1%-a fehér, 1,7%-a néger, 1,2%-a indián, 1,7%-a ázsiai, 2,0%-a vegyes és 0,3%-a más származású. A spanyol származásúak aránya 1,5%.

A 14 475 háztartást családi állapot szerint 32,8%-ban házaspár, 12,6%-ban egyedülálló nő, 4,2%-ban egyedülálló férfi és 50,4%-ban lakó- vagy élettársi közösség lakta. A háztartások 24,2%-ában neveltek 18 éven aluli gyermeket, 37,9%-ában csak egy személy lakott, és 12,4%-ában csak egy 65 év feletti időskorú élt. Az egy háztartásra jutó személyek száma 2,10, és egy család átlagosan 2,76 főből állt.

A lakosság 17,8%-a 18 év alatti gyermek, 16%-a 18 és 24 év közötti fiatalkorú, 26%-a 25 és 44 év közötti felnőtt, 25,8%-a 45 és 64 év közötti felnőtt és 14,4%-a 65 év feletti időskorú. Az átlagéletkor 36,7 év. Nemi arányok szerint 48,2% férfi, 51,8% nő.

A 2000-es népszámlálás alapján

A 2000-es népszámlálás szerint a város lakossága 31 473 fő, a népsűrűség 352,7 fő/km2. A felmérésben 13 713 háztartást és 7185 családot írtak össze. A lakóépületek száma 14 587, ami 163,5 négyzetkilométerenként. A lakosság 94,96%-a fehér, 1,02%-a néger, 0,98%-a indián, 1,16%-a ázsiai, 0,06%-a óceániai. 1,43%-a vegyes és 0,39%-a más származású. A spanyol származásúak aránya 1,05%.

A 13 713 háztartást családi állapot szerint 36%-ban házaspár, 12,8%-ban egyedülálló nő és 47,6%-ban lakó- vagy élettársi közösség lakta. A háztartások 26,1%-ában neveltek 18 éven aluli gyermeket, 37,6%-ában csak egy személy lakott, és 11,5%-ában csak egy 65 év feletti időskorú élt. Az egy háztartásra jutó személyek száma 2,12, és egy család átlagosan 2,81 főből állt.

A lakosság 21,3%-a 18 év alatti gyermek, 12,4%-a 18 és 24 év közötti fiatalkorú, 30,3%-a 25 és 44 év közötti felnőtt, 22%-a 45 és 64 év közötti felnőtt és 14,1%-a 65 év feletti időskorú. Az átlagéletkor 36 év. Az összlakosságra vetítve 100 női lakosra 89,5 férfi, míg a 18 év felettiek körében 100 női lakosra 85,1 férfi jutott.

A háztartások átlagos évi jövedelme 29 740 dollár, míg az átlagos családi jövedelem 42 047 dollár volt. A férfiak átlagkeresete 32 314 dollár szemben a nők 23 759 dollárjával. Az egy főre jutó átlagos jövedelem 19 925 dollár. A családok 11,9%-a (a lakosság 16,6%-a) élt a szegénységi küszöb alatt, ami a 18 év alatti lakosság 16,9, míg a 65 évnél idősebbek 13,1%-át érintette.

Kulturális élet

Az első könyvtári szolgáltatás 1830-ban indult, akkor hét könyvvel és egy cipősszekrényként könyvespolc gyanánt. A bangori közkönyvtárat 1883-ban alapították, ma 500 000 kötetes állománnyal, és országos szinten kiemelkedő kölcsönzési adatokkal büszkélkedhet.

A Maine-i Egyetem Szépművészeti Múzeumának a belvárosi Norumbega Hall ad otthont, 6500 darabos gyűjteményében megtalálhatók Berenice Abbott, Marsden Hartley, Winslow Homer, John Marin, Carl Sprinchorn és Andrew Wyeth munkái is. A környék legjelentősebb gyermekmúzeuma, a Maine Discovery Museum 2001-ben nyílt meg egy volt bevásárlóközpont (a Freese's) épületében. A Bangori Történeti Központ és Múzeum saját kiállítótermei mellett fenntatja az 1836-os Thomas A. Hill házat is a kor bemutatására. A Bangori Rendőrség rendőrmúzeumot üzemeltet, gyűjteményükben 18. századi darabokat is őriznek. A State Streeten levő volt tűzoltólaktanyában tűzoltómúzeumot alakítottak ki.

Az 1896-ban alapított Bangori Szimfónikus Zenekar az ország legrégebben alapított, megszakítás nélkül mégi működő szimfónikus együttese. Az 1859-ben alakult Bangor Band a nyári hónapokban hetente ad ingyenes koncerteket a városi parkokban; egykori karmesterei között találjuk az indulóiról ismert Robert B. Hall zeneszerzőt is. A Penobscot Színházi Társulat 1973 óta működik az operaház épületében. A közeli Maine-i Egyetemen működő Collins Művészeti Központ a vándorkiállítások és -rendezvények kedvelt színhelye. A River City Cinema nyaranta ingyenes filmfesztivált rendez a belvárosban.

A városban és környékén több felsőoktatási intézmény is van, ezek az egész államra kiterjedő Maine-i Egyetemi Hálózat keretében működnek. A hálózat legnevesebb intézménye a Maine-i Egyetem (a közeli Oronóban). A szakképesítésekre specializálódott Bangori Föiskola az Augustai Állami Egyetem tagintézménye. Két helyi magánegyetem is fogad hallgatókat: a vegyes képzési kínálatú Husson University (3500 hallgatóval), illetve az üzleti képzésekre koncentráló Beal College. Az 1814-ben alapított Bangori Teológiai Szeminárium az egyedüli akkrediált vallási képzőhely Új-Anglia északi részén.

Bangor testvérvárosi kapcsolatot tart fenn a kanadai Saint Johnnal.

Városképe

A városképet döntően 19. századi épületek uralják, az országos kulturális örökséglistán a város több pontja is szerepel. A Történelmi Városkép Védelmi Bizottság az 1980-as évek eleje óta működik.

A város prominens magas építményei a Thomas Hill víztorony, illetve a kongregacionalista, az unitárius és Szent János katolikus templomok. A kongregacionalista és az unitárius templomok kinézete hasonló, terveiket ugyanaz a bostoni építésziroda, a Towle és Foster készítette. Az amerikai luxusszállók első generációját a szintén bostoni Isaiah Rogers tervezte; ezekből az egyetlen még ma is álló a Bangor Szálló, jelenleg lakóépület. A Charles G. Bryant tervezte Mt. Hope temető az ország második legrégebbi temetőkertje.

Richard Upjohn - brit születésű építész, a neogótika korai képviselője, a New York-i Szentháromság templom tervezője, az Amerikai Építész Kamara alapító tagja és első elnöke (1857-1876) - első megbízásai közül néhány a városhoz kötődik, így többek között az Isaac Farrar ház (1833), a Samuel Farrar ház (1836), a Thomas A. Hill ház (jelenleg a Bangori Múzeum és Történeti Központ kezelésében) és a Szent János templom (eredetileg episzkopális templom, 1836-39).

Jelentősebb nevezetességek még a Bangor Közkönyvtár (tervezte a Peabody and Stearns), a Mindenlelkek Kongregacionalista Temploma (Cram, Goodhue, and Ferguson), a Wheelwright-tömb (Benjamin S. Deane), és a Keleti-Maine-i Elmegyógyintézet. A városban keverednek a klasszicista, viktoriánus és a neokolonista (georgiai) stílusban épült házak, közülük több is szerepel a kulturális örökséglistán. A legnagyobb érdeklődésre a William Arnold ház (1856) tart számot, mint Stephen King lakhelye. A kovácsolt vas kerítés a denevér és pókháló motívumokkal már az ő hozománya.

Az 1911-es tűzvész után épült belvárosi rész ...

A Davenport parkban áll a USS Maine csatahajónak emelt gránit emlékmű, rajta a hajó hullámsírból kiemelt orrdarabkájával. A USS Maine felrobbanása a havanai kikötőben fokozta a Spanyolország és az Egyesült Államok közötti feszültséget, és hozzjárult a spanyol-amerikai háború (1898) kitöréséhez.

A város főutcáján üvegszál-fém szobrot állítottak Paul Bunyannak (Normand Martin alkotása, 1959), az észak-amerikai folklór kitalált favágó figurájáról. A Howard Johnson’s étteremlánc utolsó két üzletéből az országban az egyik Bangorban üzemel.

Műalkotások

Charles Eugene Tefft breweri művész három nagyobb bronzalkotása is a belvárosban van felállítva: a Penobscot faúsztatóiról megemlékező Luther H. Pierce emlékmű, Hannibal Hamlin szobra a Kenduskeag Sétányon és Lady Victory (avagy a Győzelem) nőalakja a Norumbega Sétányon.

A közösség folytonossága című, 1969-es, absztrakt alumíniumszobor a folyóparti sétányon áll. A mű a castine-i Clark Battle Fitz-Gerald (1917-2004) alkotása, további munkái többek között a Coventry katedrálist, a Függetlenségi csarnokot és a Columbia Egyetemet díszítik.

A főposta épületében tekinthető meg Yvonne Jacquette háromrészes falfestménye, a Terjeszkedő ősz (1980).

A 2. önkéntes gyalogezrednek állít emléket a winconsini Owen Vernon Shaffer alkotta bronzszobor a Mt. Hope temető bejáratánál.

Közbiztonság

Bár Stephen King regényei mást sugallnak, a város egyike a legbiztonságosabbaknak az Egyesült Államokban: a statisztikák szerint a méretbeli városok közül itt a második legalacsonyabb a bűnözés.

A város területén tilos a dohányzás gépjárművekben, ha kiskorú is ül az utastérben 2007. január 19. óta. A rendelkezést megszegőkre kiszabható helyszíni bírság 50 dollár. A New York Times szerint Bangor az első város, amelyik ilyen tilalmat hozott.

Közigazgatás és oktatás

Bangort 1931 óta egy kilenctagú városi tanács irányítja, felváltva a polgármesteri rendszert. A város évente három tanácstagot választ meg szavazással egy hároméves periódusra. A polgármester szerepkörét a rendezvényeken a tanács által választott tanácselnök látja el.

A városban kiterjedt általános iskolai hálózat, két köz- és egy magán felső tagozat (az angol szóhasználatban ”középiskola“, rendszerint a 6., 7. és 8. osztályok intézménye), illetve két jelentősebb középiskola: az állami Bangor High School és a magán John Bapst Memorial High School működik.