Talegallatyúk
A talegallatyúk (Alectura lathami) a madarak osztályának tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe és az ásótyúkfélék (Megapodiidae) családjába tartozó Alectura nem egyetlen faja.
Talegallatyúk | ||||||||||||||||
---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||
Nem fenyegetett | ||||||||||||||||
Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||
| ||||||||||||||||
Tudományos név | ||||||||||||||||
Alectura lathami (Gray, 1831) | ||||||||||||||||
Hivatkozások | ||||||||||||||||
A Wikifajok tartalmaz Talegallatyúk témájú rendszertani információt. A Wikimédia Commons tartalmaz Talegallatyúk témájú médiaállományokat és Talegallatyúk témájú kategóriát. |
Sajátos költésmódjáról először Antonio Pigafetta számolt be, de az annyira valószínűtlennek tűnt, hogy nem hitték el neki (ebben közrejátszott Pigafettának az a hibája is, hogy valamit félreértve azt állította, hogy ezek a madarak önmaguknál nagyobb tojásokat tojnak). Ezért aztán az első telepesek azt hitték, hogy a költőhalmok valamiféle sírok vagy játékvárak, amiket a bennszülött asszonyok emeltek gyermekeiknek. Ez a meggyőződésük olyan erős volt, hogy csak 1840-ben ásott fel egy természetbúvár (John Gilbert) egy ilyen halmot – meg is találta benne a tojásokat.
Származása, elterjedése
szerkesztésAusztrália északkeleti és keleti részének esőerdejeiben és nedves éghajlatú erdejeiben él.
Alfajai
szerkesztés- Alectura lathami lathami – Ausztrália keleti része, Queenslandtől délre egészen Sydneyig.
- Alectura lathami purpureicollis – York-félsziget északi része
Megjelenése
szerkesztésTesthossza 70 centiméterig, tömege 1600 grammig. Nyaka és feje vörös és csupasz. Tollazata fekete rejtőszínű. A tojó kisebb, mint a hím, a nyakán levő lebernyeg sem annyira feltűnő.
Tojásai feltűnően nagyok; a nagyobbak tömege elérheti a 185 grammot.
Életmódja
szerkesztésErős lábával az avarban kapargatva keresgél rovarokat és lárvákat, de megeszi a gyümölcsöket és a magvakat is.
Szaporodása
szerkesztésA kakas 3-4 méter széles, 1 méter magas költőhalmot épít élőhelyétől függő anyagokból, leginkább növényekből vagy homokból – amíg a dombot építi, a feje élénkvörös, a nyakáról lelógó bőrlebernyegek rikító sárgák. A növényekből rakott halmot a levelek rothadásából felszabaduló hő fűti, a homokdombokat a nap. A hím nyelvével gyakran ellenőrzi a hőmérsékletet, és azt a halom lazításával vagy vastagításával befolyásolja. A tyúkokat eleinte elzavarja: csak akkor mehetnek föl a dombra, mikor a belső hőmérséklet eléri a 33 C°-ot, akkor is csak annyi időre, amíg kikaparnak rajta egy kis gödröt, és beléhelyezik tojásukat. Egy tojó 8 hét alatt egyesével akár 20 (többnyire tíz–tizenhárom) tojást is elhelyezhet a kupacban, aminek belső hőmérsékletére a kakas ezután is kínosan ügyel. A tojások minden más madárétól eltérően, függőlegesen, hegyükkel lefelé állnak.
A költődombban a levegő oxigéntartalma 7–13; széndioxidtartalma 8–13 %. A fiókák mintegy 10 hét (9–12 hét) múlva kelnek ki. A halmot fűtő, rothadó anyagok azonban ennél hamarabb elbomlanak, és a kakasnak gondoskodnia kell utánpótlásukról, ezért a halom anyagát rendszeresen átforgatja, közepébe pedig tölcsért mélyít, hogy összegyűjtse az esővizet. Ennek eredményeként a csibék gyakran 90 cm mélyen kelnek ki, és több óráig tart, amíg a felszínre tornásszák magukat. Ehhez a fiókának először is ki kell rúgnia a tojás oldalát, mert nincs tojásfoga, amivel azt belülről feltörhetné. Teljes tollazattal bújik elő, és két nap múlva már szárnyra is kap.
Mivel a tojó folyamatosan rakja le tojásait, azok kelése nagyon elhúzódhat, így a halom fenntartása 7-8 hónapig helyhez köti a kakast.
Felhasználása
szerkesztésTojásai nagyon ízletesek.
Képek
szerkesztésForrások
szerkesztés- A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2010. február 20.)
- Bernhard Grzimek: Ausztrália különös állatai. 2. változatlan kiadás, Budapest, Gondolat Kiadó, 1980. ISBN 963 280 940 8. pp. 29–32.