Tarisznyavár

kisebb őrség által őrzött egyszerűbb erődítés

A tarisznyavár, vigyázóház, elővár vagy fiókvár a török hódoltság idején, a 16–17. században jellemzően fából és földből, ritkábban kőből emelt egyszerűbb erődítés. A stratégiai elhelyezkedésű, jellemzően lakott, nagyobb településekhez vagy nemesi családokhoz kötődő váraktól nem csak lényegesen kisebb méretében és védelmi erejében, hanem szerepében is különbözött: a tarisznyavár és az ott állomásozó, 10-30 fős őrség elsődleges feladata a közeli nagyobb város vagy vár felé vezető utak biztosítása és ellenőrzése, ellenséges sereg közeledése esetén a központ értesítése volt. A történetírás több tarisznyavárat ismer, például Győr, Szentmárton és Korpona környékéről.

A tarisznyavár nem az utókor szóalkotása, hanem a korban kialakult kifejezés ezekre a kisebb erődítésekre, amelynek magyarázata az lehetett, hogy a közeli várból érkezők őrségváltáskor tarisznyában hozták magukkal az elemózsiát. A korabeli német szóhasználatban a tarisznyavárak német elnevezése Wachthaus volt, de az ennek megfeleltethető magyar őrház a tarisznyavárnál is kisebb, egy- vagy néhány fős őrséggel rendelkező építményeket jelölte (ezek további nevei góré, csardak, skártház). Ugyancsak megkülönböztetendőek a tarisznyaváraktól a lakosság és a jószág alkalmi védelmére szolgáló, fonott és sárral tapasztott palánkból emelt ún. latorkertek.

ForrásokSzerkesztés

  • Ődöngő Ábel: Levéltárakból. Magyar Nyelv, IX. évf. 7. sz. (1913. szept.) 329–331. o.
  • Takáts Sándor: Rajzok a török világból. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia. 1915. II/54., 66–67. o.