Vita:Tiszaújlaki Tisza-híd

Forrás

Magyarország egyik legnagyobb forgalmú sóhivatala és egyik legfontosabb sóelosztó és sótovábbító központja működött a városban. - itt nyilvánvalóan az a szerkesztő hibázta a legtöbbet aki elfogadta. Mert erről a hiteles adat nincs feltüntetve, mivel ilyen állítás sehol sincs a szakirodalomban. Erdélyben sokkal nagyobb mennyiségben bányásztak sót, mint a jelenlegi Kárpátalján.Ujlak ^vita 2011. augusztus 7., 14:54 (CEST)

Két fontos sószállító útvonalat ismerünk már ezer éve. Az egyik ezek közül az erdélyi sót a Tiszán, a másik a Maros folyón bonyolította Magyarország felé. Már a Gellért-legendából ismerjük, hogy Szent István korában, már királyi emberek őrködtek a Maroson leúsztatott kősó fölött, melynek elosztása Szegedről történt meg. Az Aranybulla rendel­kezése szerint „sót az ország belsejében nem szabad tartani, csupán Szalacson, Szegeden és a végeken”, az ország belsejében csak Szalacson és Szegeden, valamint a határokon tarthattak fenn királyi sólerakatokat.­Behin2 ^vita 2011. augusztus 7., 15:13 (CEST)

Szalacs különösen az Árpád-korban bírt nagy jelentőséggel. Királyi sóraktárak, salinariumok működtek itt. De már ezt megelőzően is fontos szerepet játszott a sókereskedelemben. Jakó Zsigmond írja: "Neve szlávul sólerakodóhelyet jelent, amiből látszik, hogy a legrégibb időktől erre vitt a Dés vidéki sókereskedelem útja. A honfoglalóknak kellett itt találni valami szláv települést, legalább annyi lakossal, amennyi a falu nevét és a sókereskedelemben játszott szerepét átörökíteni képes volt."

"Sóvidéknek nevezik, pedig a Korond vize és a Kis-Küküllő völgyét is le Szovátáig, azon több négyszög mérföldnyi sófekvetről, mely itt nemcsak a föld keblén rejtőzködik, hanem a föld felületére kitörve egész sóbérczeket alkot" Orbán Balázs

A sóvidék mellett jelentősebb sóbányák voltak Désen és Tordán. Mai ismereteink szerint Erdély sókészlete kd. 4100 km3, a sóréteg vastagsága 100 és 3000 m között változik.

Erdély sóbányáiból a szárazföldi és a vízi utat egyaránt használták. A vízi út a Maros folyón Gyulafehérvártól Szegedig, majd tovább a Tiszán, Dunán Belgrádig, innen a Dráván Eszékig vezetett. A legfontosabb szárazföldi út az erdélyi sóaknáktól haladt Pest felé. Ennek jelentősebb állomásai voltak : Déda-Margita-Székelyhíd-Léta-Pályi-Sáránd-Szoboszló2-Nádudvar-Madaras3-Fegyvernek-Szentmiklós4-Szolnok-Abony-Monor-Üllő-Pest. Innen a Dunán szállították a sót Komáromba, Győrbe és Pozsonyba. Pestre Szegedről is szállítottak sót szárazföldi úton. Szegedről Eszékig a vízi utat szállították a sószállító tutajok. Eszékről pedig Pécsre és Kanizsára is mentek sószállító transzportok. Szegedtől szárazföldi út vezetett Baján át Pécsre, Bácsról pedig Kanizsára. Erdélyből még indultak útvonalak Désről Nagybányára, Tordáról Élesdre, Gyulafehérvárról Halmágyra, Vízaknáról LippáraBehin2 ^vita 2011. augusztus 7., 15:29 (CEST)

Jelentős sókitermelő vidék a Máramarosi medencében Rónaszék, Aknasuhatag, Aknaszlatina.

A Felvidéken a legfontosabb szállítási útvonal Tokajból indult ki, Késmárk, Rózsahegy, Tordassin szükségletét fedezték. Újlakról szállítottak Munkácsra, Tárkányból pedig Homonnára, Ungvárra és Bártfára.

A folyók mellett meghatározó szerepet játszó elosztó központok alakultak ki. Tanulmányunk szempontjából számunkra most a Tisza mellett létrejött elosztó helyek a fontosak. A források egyértelműen három jelentősebb települést említenek, Tokajt, Szolnokot és Szegedet. Mindhárom településre vízi úton szállították a sót , kivételt Szolnok képez ahová tengelyen is történt sóhordás az előzőekben ismertetett Déda-Pest útvonalon. Ennek kései utódja a Kunhegyes -Fegyvernek közötti útszakasz amit ma is „Sóútnak” ismernek a környékbeliek. A Máramarosban kitermelt sótömböket fából ácsolt tutajokra tették és így úsztatták le a Tiszán a három város alatt fekvő tutajkikötőkbe. Itt a sót a Tisza partján épített sóraktárakba, sópajtákba szállították, a tutajokat szétszerelték a fát pedig feldolgozták épületanyagnak. Tokajban például 1920-ig tároltak sót a régi sóházban , amit csak 1947-ben bontottak le.6 Szolnokon legalább hat sópajtát épített a Kamara. Ezek közül az utolsót 1873-ban a Hatvan-Szolnok pályaudvar kialakításakor bontották el.7 Szegeden a Sóhordó utca a város legrégibb utcáinak egyike. A régi sóházak alakját őrzi a Felső-Tiszaparton egy hosszan elnyúló, földszintes raktár-áruház jellegzetes zsalus-szellős ablaknyílásaival.

A sószállítás a sóbányák és a sólerakóhelyek között a kincstár költségére történt. Ha más fuvarosok is szállítottak ezeknek meghatározott fuvardíjat fizettek. A sajátságos jogállású jászkunok például rendszeresen fuvarozták a sót. Behin2 ^vita 2011. augusztus 7., 15:36 (CEST)

Forrás: Szikszai Mihály: A máramarosi só továbbszállítása a Jászkunságban Behin2 ^vita 2011. augusztus 7., 15:39 (CEST)

Igazad van, és ezért elnézésed is kérem. Továbbá teljes mértékben egyetértek azzal, hogy az Aknaszlatinai cikkben leírtakat nyugodtan átvehetjük, mivel mind két település a Tisza mentén terül el. Tehát jogosan másoltad ide az ottani szöveget.Ujlak ^vita 2011. augusztus 7., 20:04 (CEST)

Minden rendben. nagyon érdekes ez a sószállítás és sóhivatal téma. Remélem találunk hasonlóan komoly szakmai forrásokat a sóraktárak és sólerakatok körül. A rév részletes története sem lenne érdektelen ezekben az érintett tiszaújlaki vonatkozású szócikkekben. Üdvözlet neked, testvérként az anyaországból :) Behin2 ^vita 2011. augusztus 7., 21:31 (CEST)