És a hajó megy

Federico Fellini filmje

Az És a hajó megy (E la nave va) Federico Fellini 1983-ban bemutatott filmje, melyben játékosan és végképp leszámolt minden filmdramaturgiai hagyománnyal. Itt folytatta az Amarcordban (1973), a Bohócokban, a Fellini-Rómában (1972) felfedezett, könnyedén alkalmazott és csak rá jellemző zseniális „antifilmes” gátlástalanságot: azt a filmnyelvet, melyet csak ő beszél. A film az elején még azt is eljátssza, hogy ez egy némafilm. Eljátssza, hogy ez egy dokumentumfilm. A narrátor gátlástalanul belenéz a kamerába. Még archívnak tűnő virazsírozott jeleneteket is alkalmaz az átverő látszat érdekében.

És a hajó megy
(E la nave va)
1983-as francia–olasz film

Freddie Jones
Freddie Jones
Rendező Federico Fellini
Producer
  • Franco Cristaldi
  • Daniel Toscan du Plantier
Műfaj
Forgatókönyvíró
Főszerepben
Zene Gianfranco Plenizio
Operatőr Giuseppe Rotunno
Vágó Ruggero Mastroianni
Jelmeztervező Maurizio Millenotti
Díszlettervező Dante Ferretti
Gyártás
Ország Franciaország
Olaszország
Nyelv
Játékidő 128 perc
Képarány 1,85:1
Forgalmazás
Forgalmazó
Bemutató
  • 1983
  • 1984. október 12. (Németország)[1]
KorhatárKN I. kategória (F/2620/J)
További információk

A film a szeretetteli olasz önirónia egyik legszebb példája.

Egy szimbolikus történetről van szó: a hajó, amely egy híres opera-énekesnő hamvait szállítja, tulajdonképpen az I. világháború felé haladó emberiség metaforája. A hajón van mindenki, aki számít: a gyászoló barátok és ismerősök, magamutogató művészek, operaénekesek, még az uralkodó család tagjai is. A harmadik napon egy szerb menekültekkel teli bárkára bukkannak. Bizonyos fokig mindenki belekeveredik a világháború első napjaiba.

...úgy érzem, az És a hajó megy nyugtalanító dolgokra utal. A tömegkommunikációs információtengerre például, a túltengő információkra, melyek leveszik az emberről a felelősséget. A mass media mindent elöntő lávafolyamára. Hozzászoktatja az embert ahhoz, hogy közvetett úton jusson csak hírekhez, ezért soha nem tudhatja meg, valójában mi történik a világban, mert csak a tévé tejüvegszemén át kaphat információkat... Mese a hiperinformáltságról. Mulatságos történet. Komikus... A valóság, melyet állandóan különböző szempontok szerint mutatnak be és interpretálnak – s e szempontokon érződik a tolmácsolók tudatlansága, elbutultsága vagy lelkendezése –, nos, ez a valóság a legkomikusabb ellentmondásokat produkálja.
– Egy Fellini interjúból[2]

DíjakSzerkesztés

David di Donatello Díj (1984)
  • díj: legjobb film
  • díj: legjobb operatőr: Giuseppe Rotunno
  • díj: legjobb látványtervezés: Dante Ferretti
  • díj: legjobb forgatókönyv: Tonino Guerra

További információkSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés