Étienne Marcel (1310. körül – Párizs, 1358. július 31.) francia kelmekereskedő, kereskedőtestületi elöljáró, az 1357. – 1358.-as párizsi felkelés vezéralakja. A százéves háború során a II. (Jó) János és régense, Károly dauphin gazdasági-pénzügyi intézkedéseivel – a manipulatív pénzrontással, a népet megnyomorító hadi adókkal – elégedetlen párizsi polgárok élére állva felkelést szított az uralkodó ellen, és a navarrai uralkodóval, II. (Gonosz) Károllyal szövetkezve egy Valois-ellenes szövetség létrehozására törekedett.

Étienne Marcel
Étienne Marcel egy 1862-es ábrázoláson
Étienne Marcel egy 1862-es ábrázoláson
Született 1315[1]
Párizs
Elhunyt 1358. július 31. (42-43 évesen)[2][3]
Párizs
Állampolgársága francia
Gyermekei Marie Marcel
SzüleiIsabelle Barbou
Simon Marcel
Foglalkozása
Tisztsége Prévôt des marchands de Paris (1354–1358)
A Wikimédia Commons tartalmaz Étienne Marcel témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség

ÉleteSzerkesztés

Marcel tehetős párizsi kereskedő- és pénzváltócsalád sarjaként született. 1345 körül házasságot kötött egy jómódú bankár leányával, Marguerite des Essarts-ral. A 3000 tallérra (écu) rúgó hozomány segítségével, valamint apósa kapcsolataira támaszkodva Marcel a jómódú kelmekereskedők sorába emelkedett. Az 1340-es években a királyi udvar beszállítója lett, s városszerte nagy tiszteletnek örvendett. 1354-ben a párizsi kereskedők elöljárójává választották, s a pozícióval együtt az ő fennhatósága alá került a város védelmének megszervezése is. 1355 decemberében, a párizsi rendi gyűlésen (États généraux) szóvivőként ő képviselte a harmadik rendet, vagyis a városi polgárságot. Tevékenyen részt vett II. János gazdasági reformjainak tető alá hozatalában, amelyek értelmében a pénzrontást megállították, a további hadviselést lehetővé tevő adókat vezettek be, és menesztették a pénzrendszer elértéktelenedéséért felelőssé tett minisztereket.

1356 májusában a király elégedetlenségének hangot adva kevesellte a kincstárba befolyt adómennyiséget, s elbocsátott minisztereit visszahívva újból a pénzrontás eszközéhez nyúlt a fiskus helyzetének javítása érdekében. Étienne Marcel és a királyi udvar között ekkor került sor kenyértörésre. Marcel a gazdasági reformok ellehetetlenítése elleni tiltakozásul, a párizsi helyőrség parancsnokaként visszautasította, hogy katonákat bocsásson a soron következő királyi hadjárat rendelkezésére. Még az év szeptember 19-én II. János csatát vesztett Poitiers-nál, és maga is fogságba került. Marcel a korábban bebörtönzött, Valois-ellenes navarrai király, II. (Gonosz) Károly párthívei közé állt. Az októberi rendi gyűlésben többségbe kerülve felszólították a – fogságban lévő II. Jánost helyettesítő – Károly dauphint, hogy a pénzrontásért felelős minisztereket újólag elbocsássa, II. Károlyt szabadon engedje, s egy a rendi gyűlés által kinevezett állandó bizottság felügyelete alatt kormányozza az országot. Decemberben, egy hónappal azután, hogy Károly dauphin feloszlatta a rendi gyűlést és elszökött Párizsból, újabb rendeletet adott ki a pénzverés manipulálására. Marcel erre tiltakozóakciót szervezett, és december 12-én más városvezetők társaságában a királyi palotához vonult. A dauphin ott tartózkodó fivérét, I. Louis d’Anjou-t igyekeztek megnyerni maguknak, s követelték a legújabb pénzrendelet semmissé tételét. Miután a mindössze tizenhét éves királyi fivér vonakodni látszott, 15-én Marcel egy lázongó tömeg élén tért vissza a Cité-palotához, s a megrettent Louis beleegyezett, hogy bátyját értesíti a párizsiak követeléseiről.

 
Károly dauphin, a későbbi V. Károly kőszobra

Marcel, attól való aggodalmában, hogy az új helyzet a rendi gyűlés végleges feloszlatásához vezethet, jobbnak látta folyamatos nyomás alatt tartani a királyi udvart, így az elégedetlenséget tovább szította a párizsi polgárok körében. 1357. január 14-én a dauphin visszatért a fővárosba, s öt nappal későbbre tűzte ki a találkozót Marcellel. A városvezető január 19-én egy nagyobb tömeg élén érkezett a megbeszélés helyszínére, a Saint-Germain-l'Auxerrois-templomhoz, s erélyesen követelte a rontott értékű, újonnan veretett érmék visszavonását. Másnap a dauphin elfogadta a követelést, és újra összehívta a rendi gyűlést. A navarrai király és Marcel híveihez, a polgársághoz csatlakozott a klérus egy része is, Robert le Coq vezetésével, így a párizsiak afféle negyedik rendet képeztek a gyűlésen. Nagyarányú többségük tudatában átfogó gazdasági intézkedéseket kívántak kicsikarni a dauphinből, de a pártharcok végighúzódtak az egész 1357-es éven, különösebb eredmények nélkül. Októberben a dauphin feladta a reménytelen politikai küzdelmet, s egyezségre lépett Marcellel, amelynek értelmében a radikális reformisták nem ragaszkodnak a navarrai, II. Károly szabadon bocsátásához és az államapparátus menesztéséhez, ellentételezésül a dauphin összehív egy döntési jogkörrel felruházott gyűlést. November 7-én összeült a rendi gyűlésétől eltérő összetételű plénum, a harmadik napon azonban a résztvevők hírül vették, hogy Marcel szövetségese, II. Károly navarrai király kiszabadult börtönéből, és ötszáz fegyverese élén Párizs felé tart.

1357. november 29-én II. Károly bevonult Párizsba, s a többé-kevésbé kiegyensúlyozott, kényes politikai helyzet ezzel végleg felborult. A dauphin hatalma és tekintélye már ahhoz sem volt számottevő, hogy politikai engedményeket tegyen vagy egyenrangú félként tárgyaljanak vele, a radikálisok gyakorlatilag házi őrizetbe kényszerítették. 1357 végére Marcel tekintélye megerősödött, ő irányította Párizs életét, a város védelmét a navarrai zsoldban álló Pierre de Villiers lovag Angliát és Skóciát megjárt katonáival szervezték meg. Marcel felszólította híveit, hogy karmazsinvörös-kék (Párizs színei) kalappal különböztessék meg magukat, s jelmondatuk „À bonne fine!” lett (a. m. ’a jó végkifejletre; míg jó nem lesz’). A helyzet azonban még nem volt forradalmi, a dauphin többé-kevésbé szabadon járhatott-kelhetett Párizs utcáin, és több ízben – testi épségét veszélyeztetve – kísérletet tett arra, hogy utcai szónoklataival maga mellé állítsa a párizsi polgárokat.

 
A megrettent Károly dauphin és Étienne Marcel fenyegető alakja a meggyilkolt maréchalok hátterében

1358. január 24-én jutott forrpontra a helyzet. A dauphin kincstárnokát egyik hitelezője az utcán megtámadta és megölte, majd a közeli Saint-Merri-templomban keresett menedéket. A dauphin katonái azonban elfogták és felakasztották, s a merénylő temetése Marcel és hívei számára alkalmat teremtett a dauphin elleni tiltakozásra. Február 21-én Marcel arról értesült, hogy a dauphin titkon a párizsi felkelőkre mérendő rajtaütésre készíti csapatait. Háromezer híve élén másnap a Cité-szigeten álló Benedek-rendi Saint-Eloy-kolostorhoz, majd a Cité-palotához sietett. Néhány fegyverese kíséretében betört a Conciergerie-be, a dauphin magánszalonjába. A dauphin jelenlétében megölték két maréchalját, Jean de Conflans-t és Robert de Clermont-t, Marcel pedig némi cinizmussal a dauphin fejébe húzta saját karmazsinvörös-kék fejfedőjét. A nyílt fegyveres felkelés ezzel kitört és a radikálisok átvették a Párizs feletti teljes ellenőrzést, s kezükben tartották a hatalmat még azután is, hogy hathatós támogatójuk, II. Károly navarrai király március 13-án elhagyta a várost. A dauphint ugyan biztosították arról, hogy személyét nem érheti bántódás, márciusban mégis megszökött a párizsi Cité-palotából, és minden erejével a felkelést leverő hadsereget szervezte.

A tavasszal kitört parasztlázadást, a jacquerie-t Marcel támogatásáról biztosította, ami szembefordította az addig hívéül szegődő nemesemberekkel. Befolyása és tekintélye egyre hanyatlott a Párizsban uralkodó élelmezési nehézségek, a közbiztonság hiánya és a polgárságot fosztogató angol zsoldosok miatt, végül a párizsi elöljárók egy része is a dauphin követésére szólította fel a népet. Július 31-én a király és a dauphin támogatására buzdító tömeg megtámadta és meggyilkolta Marcelt. Ezzel a párizsi felkelés véget ért, s a dauphin augusztus 2-án visszatérhetett a fővárosba.

A Marcel vezette felkelést hamar leverték ugyan, de következményeként a francia királyok kiköltöztek a Cité-szigeten álló, évszázados királyi palotából, s a királyi udvartartás a központi részektől távolabb rendezkedett be.

ForrásokSzerkesztés

  • Jonathan Sumption, The Hundred Years War, London, Boston, Faber and Faber, 2001, 253–254, 266–267, 277–337.
  • John A. Wagner, Encyclopedia of the Hundred Years War, Westport, Greenwood Press, 2006, 208–209.
  1. Store norske leksikon (bokmål norvég és nynorsk norvég nyelven)
  2. Encyclopædia Britannica (angol nyelven)
  3. BnF források (francia nyelven)