Óriási mohaállat
Az óriási mohaállat (Pectinatella magnifica) a mohaállatok (Bryozoa) törzsébe, a szájfedősök (Phylactolaemata) osztályába tartozó faj.
 | ||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
 Vízből kiemelt mohaállat-telep
| ||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||
| ||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||
| Pectinatella magnifica (Leidy, 1851) | ||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Óriási mohaállat témájú kategóriát. |
A mohaállatok (Bryozoa-fajok) fosszilis leletanyagai 500 millió éves karbonátos kőzetekből kerülnek elő. A különböző földtörténeti korokból kisebb nagyobb gyakorisággal bukkannak fel. A Bryozoák jelenlegi fajszáma közel 5 ezer, zömmel tengeriek. A mintegy 80-90 édesvízi fajból 17 Európában, 8 Magyarországon is él. Ezek egyike a közelmúltban felfedezett óriási mohaállat.
Elterjedése szerkesztés
A Pectinatella magnifica-t legelőször Amerikában, a Mississippi környékéről írták le, majd hamarosan meghódította Észak-Amerikát és Kanadát. Ma már Ázsiában is megtalálható.
Európában az 1880-as évek végén azonosították, legelőször Németországban, majd megjelent Franciaországban, Hollandiában, Luxemburgban, legutóbb Csehországban, Lengyelországban és Romániában. Magyarországon, a Ráckevei Duna-ág alsó szakaszán 2011-ben írták le az új faj jelenlétét. Azóta a nyári hónapokban rendszeresen megjelenik, valamint egyre nagyobb számban megtalálható mindenütt a part menti nádasokban.
Élőhelye szerkesztés
A Kis-Duna szinte állandó vízállású, iszapos medrű, lassú vízfolyás, amely biológiai sajátosságait tekintve inkább hasonlítható tóhoz, mint folyóhoz. Általánosságban elmondható, hogy faunáját zömmel az állóvízi környezetet jól tűrő, fajok alkotják. A vízfolyás teljes hosszán változó szélességű a nádszegély, melyek környékén jellemzőek a különböző lebegő és gyökerező hínárok. A hínárnövényzet és a nádas-gyékényes között nagyon változatos a Duna-ág gerinctelen élővilága. Számos ritka kérészfaj, tegzes, és viziatka, valamint zooplanktonok (kerekesférgek, ágascsápú rákok), üledéklakó gerinctelenek (gyűrűsférgek, kagylók), aljzathoz kötött élőlények, hínárlakók (hidrák, édesvízi szivacsok, mohaállatok, piócafélék, vízicsigák, rákok) jelenlétét mutatták ki. Ebbe a meglehetősen idilli környezetbe került az új jövevény, az óriási mohaállat, a Pectinatella magnifica.
A telepek megjelenése, felépítése szerkesztés
Az állat első pillantásra inkább békapete-csomóra hasonlít. A 15–40 cm átmérőjű gömbölyded, sárgás színű, áttetsző, merev, kocsonyára emlékeztető képletek helyhez kötötten, a nádszálakon helyezkednek el 30–50 cm vízborítottságban. Dudoros felszínén a mikroszkopikus méretű állatkák (zoidok) rozettákba tömörülnek. A rozetták alkotják a telepet, melynek víztartalma megközelítőleg 99%. Egy-egy rozettát 12-18 egyed építi fel.
Anatómiájuk szerkesztés
.jpg)
Minden egyed teste cső alakú tokból (cystid) és polipocskából (polypid) áll. A tok felső részén kinyúlik a polipocska, alsó része padig az indával (stolo) kapcsolatos. A polipocska elülső részét patkóalakú tapogatókoszorú (lophophore) alkotja. Felszínén csillókkal borított csápok, tapogatók helyezkednek el, melyek zavarásra visszahúzódnak. A csillók által keltett vízáramlás sodorja a tapogatókoszorú belsejében elhelyezkedő szájüregbe az apró mikroszervezeteket, szerves törmelékeket, a mohaállatok táplálékát. A tapogatókoszorún belül található a szájnyílás, rajta kívül a végbélnyílás, emiatt az emésztőrendszer U alakú. A polipocska testüregét főként izomrostok, a bélcsatorna, köldökzsinór és folyadék tölti ki. Belső szervei igen leegyszerűsödöttek. Keringési-, légző-, és kiválasztó szervei nincsenek. A sejtekhez a testüreget kitöltő folyadékban szállítódnak a megemésztett tápanyagok. A légzés diffúz módon, a kültakarón keresztül történik. Idegrendszerük a garat körüli ideggyűrűből és egy agydúcból áll. Az egyedeket indaszövevény (stolo) kapcsolja egymáshoz.
Szaporodásuk szerkesztés
Minden egyed hímnős. Az ivarsejtek nem elkülönült ivarszervekben, hanem a testüreg falában keletkeznek. A köldökzsinóron (funiculus) képződnek a belső bimbók (statoblastok), az áttelelő képletek (hibernáculumok). A telepek gyarapodása ivartalanul, az egyedek bimbózásával történik, melynek során olyan fiatal egyének jönnek létre, amelyek rendkívül gyorsan válnak az anyaállathoz hasonlóvá, így az anyaállatból kifejlődik a telep.
Az óriási mohaállatok telepei a vízhőmérsékletre igen érzékenyek. Élőhelyük optimális vízhőmérséklete 16-20 °C. Ha a víz hőfoka 12-13 °C alá esik, a telepek szétesnek, és a rendkívül nagy számban kiszabaduló statoblastok hibernált állapotban áttelelnek. A statoblastok átmérője 0,4mm, kerekalakúak, lencseszerűen lapítottak. Belsejüket szikben gazdag sejtek (mezoderma) töltik ki, melyet kívülről kettős héjréteg (ektoderma, kutikula) borít. Szegélyükön körgyűrű, valamint 14-16 db sugarasan szétálló merev fonalak vannak, végükön horoggal. A körgyűrű az „úsztatóöv” arra való, hogy a szétesett telepből az áttelelő képleteket a víz felszínére emelje és ott is tartsa. A horgok horgonyul szolgálnak, melyek segítségével a megfelelő helyen megkapaszkodhatnak, belőlük a következő tavasszal a megfelelő vízhőfok elérése után új telep fejlődhet.
A faj terjedése szerkesztés
Eddigi megfigyeléseink szerint az óriási mohaállat telepei egyre nagyobb számban jelennek meg a Ráckevei Duna-ág nádasaiban. A faj terjedésében jelentős szerepe van a madaraknak, valamint az utóbbi években kialakult szokatlanul meleg időjárásnak is. Jelenleg természetes ellenségük sem ismert. Mivel évről-évre rendkívül nagy számban képesek túlélő képleteket létrehozni, irtásuk szinte lehetetlen.
Mindezeket figyelembe véve joggal feltételezhető, hogy a faj előrenyomulása várhatóan tovább fokozódik.
A faj környezetre gyakorolt hatása szerkesztés
Az özönfajokat a vízi környezetben gyakran nagyon nehéz időben észlelni, emiatt azok gyorsan tudnak szétterjedni, rendkívül megnehezítve ezáltal állományuk szabályozását. Ezek a fajok súlyos hatással lehetnek a sérülékeny vízi életközösségekre.
A szűrögető táplálkozásmódot folytató óriási mohaállatok nem élnek meg szennyezett vizekben, viszont kedvelik a tápanyagban gazdag (eutróf), lassan áramló sekély, felmelegedő, napfényes vizeket. Szűrő tevékenységükkel jelentős szerepük lehet a vizek öntisztulásában. A hasonlóan helytülő, szűrögető életmódú őshonos fajokkal versengve azok fogyatkozását idézhetik elő. Gazdasági károkat okozhatnak a vízszállító rendszerekbe, csővezetékekbe megtelepedő mohaállatok, mivel a telepek jelentősen szűkíthetik azok keresztmetszetét. Esztétikai és gazdasági károkat okozhatnak, ha bekerülnek a vízi turizmus szempontjából jelentős vízterekbe, amire igen nagy az esély.
-
Mohaállat az élőhelyén -
Mohaállat nádszálon -
Kocsonyás képletek -
Kocsonyás telep a felszínnel -
Rozetták -
Indaszövevény -
Statoblastok kialakulása -
Látható tapogatókoszorúk -
Telep felszíne -
Statoblastok -
Statoblastok horgokkal -
Széteső telep
Források szerkesztés
- Keszeics A. (2015): A csodálatos Pectinatella Magnifica. Az óriási mohaállat. Élet és Tudomány,70 (4): 111-113.
- Farkas János et al.: Mohaállatok Állatrendszertani gyakorlatok
- Brehm: Az állatok világa Mohaállatok
